Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-12-31 / 53. szám

KÖZÉRDEKŰ FÜGGETLEN HETILAP. — MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 frt. Félévre 3 frt. Negyedévre 1 frt 50 kr. Egyes szára ára 15 kr. — Hirdetések és Nyiltterek felvétetnek a kiadóhivatalban. A mi beszámolónk. Lapunk mai számával befejezi 3-ik évfolyamát. Három éves mult áll lapunk mö­gött. Azok. a kik ösmerik a magyar vidéki hírlapirodalom viszonyait, meg­tudják érteni, hogy mit jelent három megszolgált esztendő egy magyar vi­déki lap életében. Nincs tövisesebb, de fontosabb, küz­delmesebb hivatás, mint a vidéú hir­lapirás. Hiszen hacsak a közelmúltba tekintünk is szét, nzt tapasztaljuk, hogy rövid idő alatt lapok keletkeztek s szűntek meg. Szerkesztő és kiadóvál­tozás pedig annyi volt, hogy hamar­jában meg sem tudnók számolni. A „Pápai Közlöny" három évi mű­ködése nélkülözi a szenzácziós, lármás sikereket. Röviden el lehet mondani három éves pályafutásának történetét. Három éves pályafutásunk szoro­san özsze volt forrva a közönség érde­keivel. Örömmel és lelkesedéssel végezte mindig szellemi napszámjait a köz­ügyek terén, hogy ezáltal szolgálato­kat tehessen közönségének. Igyekeztünk felfogni Pápa és a vi­dék közönségének érdekeit, meglátni szükségleteit, megérezni szive kíván­ságát. Feladatunknak tekintettük, hogy a sajtó minden rendelkezésére álló hatal­mával a közjólét felvirágoztatására irá­nyuló nemesebb törekvéseket legjobb erőnkkel előmozdítsuk, bárhonnan, bár­kitől eredtek is azok; ellenben felada­tunkul tekintettük azt is, hogy a káros, a közjólét felvirágoztatására bénitólag vagy csak lankasztólag is ható akna­munkákat könyörtelenül üldözzük, ide­jekorán leleplezzük, a fonákságot ki­gúnyoljuk, a hitványságot ostorozzuk az irásművészét összes fegyverével s erejével. Lapunk élén vezérczikkek jelentek meg, melyek a közélet jelenségeit vagy ismertették, vagy megbírálták, czikkek, melyek társadalmunk átalakulását czé­lozták, szóval a mi ideáink, és bát­ran, emelt fővel mondhatjuk, hogy ezen irányczikkeink, mindenkor felvett programmunknak megfelelők voltak, nem sugalta azt önérdek, nem béní­totta azt meg félelem soha, hanem ha­ladtunk megkezdett utunkon bátran mindenkor — előre. Ez volt lapunk megindításánál pro­gram munk és ebben az irányban szán­dékozunk tovább is haladni. Nem ígérünk ujat, nem változta­tunk programmunkon és elveinken. A megkezdett egyenes uton haladunk to­vább ezután is és hisszük, hogy azok az eszmék, melyek mellé küzdőkül sorakoztunk, előbb vagy utóbb dia­dalra fognak jutni az érettük folytatott kitartó és fáradhatlan küzdelemben. Lapunk három éves múltja meg­győzött bennünket arról, hogy eddigi irányunk és irmodorunk olvasóközön­ségünk helyeslésével találkozott s épen ez oknál fogva ígérjük, hogy ezentúl is küzdeni fogunk a közérdek mellett s attól egy hajszálnyira [sem térünk el. Jóllehet a modern zsurnalisztika egyik előkelő kitűnősége mondotta egy­szer, hogy az, a ki mások bajaival tö­rődik, a nélkül, hogy| erre felkérték volna, avagy azért bármelyes elisme­rést várna, vagy nyerne: vagy bolond TáRfili Újév napján . . . Benn ülök én kis szobámban, Gondolkodom s hallgatok, Künn hópelyhek szállingózva Rátapadnak ablakomra S szivein ugy fáj, ugy sajog . . . Szemem előtt elvonulnak Eletemnek képei: Fájdalma a régi múltnak Amelyek még el sem multak, Hisz szivem még érezi lís én tudom, hogy mit érzek, Szivem mért agg, mért szorul ? Fenyegetnek ujabb vészek ? Oh, én tőlük most nem félek, Eltűröm már szótlanul. Hanem sejtés vagy csalódás, Amitől ugy reszketek ? Mert e sejtés üldöz folyvást : Hogy én boldog — nem ugy, mint más Soha — soha nem leszek . . . Fejem fölött egy kakukos Kicsi óra így ketyeg : „Év után jó másik év és Változik itt minden érzés, Változtak az emberek. Mindörökké — sohatöbbé." Ketyegését hallgatom. S mig szivem most halkan dobban, Megzörgetik egyre jobban Jégvirágos ablakom : Ki az V kérdém s reszketős hang Halkan, gyengén igy íebeg: „Eljöttem, hisz várva-vártál Eljöttem mert látni vágytál, Vártak rám az emberek. Eljöttem, hogy megkérdezzem : Mit kívánsz e reggelen ? Boldogságot ? Drága kincset ? Örömet tán, mely még nincs meg ? . . Minden itt van most velem '' Oh mit kérnék tőled én még ? Mit kérnék én egyebet ? (Kincs nem kell már e v'lágon) Hozzad vissza — —- xzivviláyom, Régen meghalt — — szivemet . . . S lassú, síri hangon igy szól A hófehér bús r reg: Hallgasd órád : „Mindörökké"! Ami elmúlt, vissza íöbbé Soha immár nem jöhet . ." Újév napján kis szobámban Gondolkodva hallgatok. Künn hópelyhek szállingózva Rátapadnak ablakomra — Es én — — sírok — — — zokogok — Vathy B. István. Igen? Nem? Igen, igen ! Ugy történt, a hogy mon­dom. Az igen és a nem kérdezése fosztotta iueg Derék barátunkat jövedelmező rael. lékkeresetétől. Pedig, kik zenében utazunk, nagyon jól tudjuk édes mindannyian, hogy mennyire rá vagyunk szorítva az óraadásra, Kérdezzük csak meg családos vagy agg ba­rátainkat ? ! Hanem Derék barátunknak ta­lán épen az volt ebben az esetben a baja, hogy még nem volt felesége, vagy nem volt még eléggé vén ember arra, hogy egy gyö­nyörű tizenhat éves leánykát ne féltettek volna tőle ! Elmondom e történetkót a maga naiv egyszerűségében, épp azért, hogy a ki kö­zülünk nőtelen, tanuljon belőle : nősüljön meg. Fényes ur, a fővárosi intelligenezia egyik előkelő tagja, ki az istenáldás látható háromemeletes jelében, mint sajátjában az Erzsébet körúton lakott, arra a gondolatra lyukadt, hogy a földi javak mellé elkelné egy kis szellemi szórakoztató is. Mert hiába, kedves, sokat tanult, férfias, sportkedeelő a mai modern leány, ha amellett, hogy kitűnő parthie, nem tud jól zongorázni, muzsikálni, vagy czimbalmozni : értéke még sem az egy okos apa, vagy egy leendő számitó férj sze­mében, mint ahogy kivánatos volna. Teszem fel, a férj beteg vagy unatkozik, vagy csu nya zimankós időben otthon akar maradni. Már most ha a fiatal pár mézes hetek után van, nem csókolódzik, nem turbékol, örökké csak nem olvasgathat szerelmes verseket, újságokat, regényeket. Az egyhangú, un ab mas időtöltéstől pedig irtózik a lélek. Kell valami, ami az ész és sziv működését, az idegek ziláltságát kellő összhangba hozza, felvillanyozza, az embert a további műkö­désre, társalgásra képessé tegye. S Fényes ur belátta, hogy ez a nagyon is szükséges valami a zene, nyilvánuljon az bárminő hangszerben. Mint afféle jó apa, ki gyermeke meg­kérdezése nélkül, gyermeke akarata ellenére

Next

/
Oldalképek
Tartalom