Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-12-24 / 52. szám

Gyorsírói ünnepély. A gyorsírókor decz. 17-én (vasárnap) d. u. tartotta meg „Markovits emlékünnepélyét", melyen városunk intelligencziájának javarésze jelen volt. Különösen höJ'gyek jelentek me^r igen szép számmal, s a látottak és halottak után — azt hisszük — várakozásukban, melyet ez ünnepélyhez kötöttek, nem csalódtak. Az ünnepélyt dr. Kapossy Luczián tanár-elnök nyitotta meg. Megnyitó beszéde, melyet a kör neves gyorsiró-tagja : Halász Zoltán irt le, a következő : „Mélyen t. ünneplő közönség ! Nemes tauuló ifjúság! Szép, midőn azok, kiknek élete inkább a mult, kidőlt pályatársuk emlékét megünneplik, de kétszeresen szép, ha az ifuság, amelyé a jövő, egy-egy pillanatra el-eimereng a múlton, hogy a multak, a voltak emlékénél időzve, akaraterejét a jövő küzdelemre megedze, ily kétszeresen szép ténynek vagyunk mi ma tanúi, midőn kö rünk a sors kényszerítő hatalma miatt csen. des, zajtalan munkálkodásából kilépve, szomorú kötelességét rójja le rendszere nagynevű alkotója : Markovics Iván emlékének, mert eltávozott ő, eltávozott oda, hol a ránézve igazán nehéz földi küzdelmek közt sokat hányatott szive örök megnyugvást talál."^Egy pár év, s a kisded halom, mely szendergő porai fölé domborul, besülyed s a buján felsarjadzott pázsit alatt talán nem is keresi más hamvait, mint a szelíden zokogó Melpomene, a hű emlékezet !' E hü és hálás emlékezet késztet bennünket arra. hogy elzarándokoljunk Markovics sírjához, — nem a sajgó fájdalmak alig hegedő sebeit akarjuk mi kíméletlen kézzel felszaggatni, hanem tanúbizonyságot akarunk tenni, hogy a magyar ifjúság, melyet sokan indolentiával szeretnek vádolni, felis- j merte Markovics alkotásának : a m a g.y a r gyorsirász a ti) ak kiváló fontosságát s nemes buzgalommal tör előre azon a téren, melyet Markovics hódított meg a magyarnak nak. Lobogó fáklyákkal kezükben, hosszú sorban vonulnak föl a völgy lakói karácsony estét ünnepelni a zárda templomában. Es megszólalnak újból a harangok, erőteljes szózattal, vigaszt hirdetőn ... De a szerzetes arczán csak élénkebb fájdalom tükröződik, mert egy uj emlék ragadá lelkét kinzó hatalmaba . . . Halk kopogás riasztja föl álmodozásaiból a szerzetest s előtte a zárda ősjz kapusa állt. — Atyám, — egy urnŐ vár a templomban alant. A főtisztelendő prior ur önt kéreti általam, részeltetné őt a hit vigasztalásában. A szerzetes némán int fejével. — Menjünk ! S áthaladva a széles fo lyosókon, hol kongó visszhang támad lépteik nyomán, a szerzetes a sekrestyébe nyit s helyet foglal a gyóntatószék rostélya mögött. Egy bágyadt fényű lámpa csüng alá a mennyezetről. A templomból halk orgonahangok s ájtatos zsolozsmák hangzanak át. Az egész környezet olyan enyhet ígérő, hogy a fiatal szerzetes lassankint visszanyeri önuralmát s immár nem tetszik előtte oly visz szás gondolatnak, hogy irt keressen a mások fájdalmára. Egy szolgálattevő kéz feltárja a sekrestye templomba vezető ajtaját s a koczkás márványtalajra fényes sáv vetődik a tündöklőn kivilágított oltárról. S e kijelelt uton egy gyászos nő közéig, nesztelen léptekkel, mint egy látomány. Bár zseniális művével, alkotásával, azon alkotással, melynek lánglelke teljes hevét szentelte. Bár a mestert virágzó férfikorában döntötte sirba az emésztő munka, mégis ereznél maradandóbb emléket állított magának azáltal, hogy meghódította a magyar ifjúságot egy oly művészetnek, amely pusztán ónja segélyével életet bizosit az előre le nem jegyzett röpke szavaknak s igy a gondolatok végtelen birodalmának. — De ezeknek rajzolása már a részletekbe tartozik, nekem, mint a kör elnökének csak az lehet még kedves kötílességem, hogy midőn ifjuságunk megértve Jánglelkü Eötvösünk szavait: Az emberi nemnek szüksége van nagyszerű példákra, hogy a serdülő ivadék felfelé tekinteni, nemes czélokért lelkesedni, értök fáradni, nekik áldozni tanuljon, — áldozatot mutat be* ezen áldozattevésnél megjelent illustris közönségnek megtisztelő megjelenésükért hálás köszönetem fejezzem ki, azon biz tositással, hogy körünk évlapjai egy fényes lappal szaporodtak, melynek ragyogó betűi örökre hálásan hirdetik a megjelentek neveit, különösen a hölgyek neveit, kik mint a szép megtestesült képviselői, a jövő boldogságnak teremtő és osz, tozkodó részesei szíves megjelenésükkel mindig lelkesitőleg hatnak azifjakra, hogy csüggedetlen küzdelemmel készüljpnek a nekik még ideális jövő reális boldogságának megalapításához. Ezzel az ünnepélyt megnyitottnak jelentem ki." Vass Károly Vili. oszt. tanuló adta elő ezután jól átgondolva s megértve az ünnepi ódát „Markovits Iván halálára" Révi Adolftol. A programm 3-ik pontja értelmében H alasz Zoltán, a kör elnöke olvasta fel emlékbeszédót. Igazán csak gyorsírótól eredhető melegséggel vázolta azt a megmérhetlen csapást, mely Markovics halálával a hazai gyorsirászatot érte. Majd lehető röviden előadta a mester életrajzát, bebizonyítva, hogy mártír-háláit szenvedett, hivatásának áldozata lett. Közben-közben a Magyaror sony uszálya hosszan úszik utána, fáradt járása, egész megtört magatartása bánatot, vigasztalan szenvedést fejez ki. S a szerzetes ott a rácsozat mögött meg« döbbenve kap szivéhez ez alak láttára. Elhagyja erőszakolt nyugalma s a legellenté* tesebb érzelmek kerítik szívét kinzó hatalmukba. Szeretne felugrani s eléje kiálltani a közeledőnek : távozz ! nem én vagyok hivatva meghallgatni vallomásodat, — én, aki bár gyűlölnöm kellene, még mindig — szeretlek ! De lábai megtagadják a szolgálatot s lázasan lihegő ajkain nem bir előtörni egyet len hang sem. És a hölgy — már ott térdel a rácsozat előtt. — Hozzád menekülök, Istennek szolgája ! — kezdi halk suttogó hangon, — ments meg önmagam elől s jelelj irányt, melyen haladjak eltévesztett életutamon ! Föltárom előtted lelkemet, — itélj fölöttem ! — Szerettem egy ifjút, kinél méltóbbat szerelme tárgyául nő még nem vallott soha! És mégis megtagadtam őt . , . Áldozatul hoztam szerelmemet a rang és születés képzelt követelményeinek ! Fölhozhatnám mentségemül, hogy atyám legszörnyűbb átkával fenyegetett ; fölhozhatnámanyám könyeit, esdekléseit; fölhozhatnám, hogy kérőm, a dúsgazdag főúr, a szenve dély ellenállhatatlan hangján ostromolt s káprázó szemeim előtt a legragyogóbb jövő készágon divó másik rendszer, az „ellenfél" ellen tett oldal vágásokat, ez azonban a rendszeréhez oly buzgón ragaszkodó gyorsíró részéről nem is vehető rossz néven. -Az igazi meleg érzéstől, mondhatnánk mestere iránti szeretettől áthalott emlékbeszédeért a közönség buzgó éljenzéssel és tapssal jutalmazta a felolvasót. Ezután következett a szakszerű, majd a látványos verseny. Helyszűke miatt bővebben nem terjeszkedünk ki e versenyekre s csak felemiitjük, hogy a táblánál, a közönség előtt különösen Halász Zoltán tűnt ki gyors parlamenti beszéd precziz utánna írása által. Hoffner Jenő VI. oszt. tanuló és Fischer József Vl. oszt. tanuló pedig egyes szók szabatos leírása által érdemelnek említést. A szakszerű verseny első diját Halász Zoltán (1 drb cs. kir. arany) nyerte el, a második dijat Heimler József VI. oszt. tanuló, mig Szűcs Jóasef Vili. oszt. tanuló dicséretet nyert. A verseny után két üdvözlő irat felolvasása következett. Az ünnepélyt nt. Kis Gábor lelkész ur az ifjakhoz intézett lelkesítő beszéde s a jutalmak kiosztása zárta be. KARCZ

OLAT, A mult hétről. Nincs fertály, sem hónap elseje s mégis hurczolkodásról kell megemlékeznem. Nem ismerem a lakás hurczolkodás mizériáját, de annyit bátran állithatok, hogy egy nyomdaváltozáshoz képest az csak „sifii" lehet. Nekem a krisztkindli egy uj nyomdát hozott ajándékb a. Ezt is köszönettel veszem tőle, hisz én mást mit is várhatok. Ki ad egy journalisztánaü krisztkindlit, vagy viszont kinek ad a hírlapíró? Még az első eset inkább lehetséges, mint a másik. Igen ! nyomdát változtattam. Otthagytam a Dezső gyereket, volt is nyugtom egész héten. Nehogy azonban a nyomdász gyerek peit tárá föl . . . De érzem, hogy mindez nem mentség számomra, ki hitszegésemmel egy életet tettem semmivé, mely minden reményét az én szavamhoz köté ! De megbűnhődtem érte keservesen, — mert tönkretettem a magam életét is ! Akkor tértem csak magamhoz a kába önáltatásból s ébredtem a kétségbeejtő tudatra, hogy az eltemettetnek hitt szerelem még mindig él szivemben s hatalmasabban uralja lelkemet, mint valaha: mikor már későn volt, mikor már örökre szóló eskü lánczolt egy nem szeretett férjhez. Hiába kisérlém meg zajos élvezetek árjába fojtani bánatomat, mert a legelső magányos perez ben ujult erővel rohanja meg szivemet! Hiába vesz körül férjem az imádattal határos gyöngédség ezer jelével, mert hálás viszonzás helyett csak fásult megadásra bi>\ Irigyelt, fényes helyzetemben az egyszerű boldogság képe csábit, mit őrült módra elvetek magamtól. A nőnek élete — most tudom csak — szeretet nélkül kietlen pusztaság. Ma, karácsony-estéjén rideg otthonomban nem volt maradásom. Szent atyám, jámbor szerzetes, ki a szenvedélyek ösvényei fölött nem jártál soha, oszd meg velem biztató hitedet, hogy el ne tándorodjam ! Mély csend következik. Csak a nő keserves zokogása hallatszik ...