Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-12-24 / 52. szám

miből kívánja a gazdasági tanácsos ur az utak és járdák javítását és kiköve­zését eszközölni? Itt halogatásra nincs idő. Itt tenni kell még pedig sürgősen. Mire vára­kozik hát a tanácsos ? Legyen meg­győződve, hogy nem akad városi kép­viselő, ki ezen tervezetét kész örömmel ne fogadná s helybenhagyó szavazatá­val meg nem erősítené. A kezdemé­nyezés pedig első sorban őt illeti meg, de nemcsak megilleti, hanem köteles­sége is. Gondolkozzon egy kissé behatób­ban Svoboda bácsi, s be kell látnia, hogy felszólalásunkat nem rosszakarat, hanem a közérdek mondta tollba. Szózat a dunántúli Írókhoz, hírlapírókhoz. Budapesten, karácsony hava, 1893. A Dunántúli közművelődési egyesület irodalmi szakosztálya 1893-ik év karácsony havában megalakult Budapesten és azt hatá­rozta, hogy e uemes hivatásu szervezetnek mintegy első lélekzetvétele egy levél legyen, amelyben elnöke fordul tagjaihoz első-sorban a dunántúli ujságlapokhoz. Fordulok tehát hozzátok, -- hadd mond­jam, pásztói-levélben: az elméknek, a szi­veknek, az erkölcsöknek és minden becsü­letes érdeknek pásztorai, pásztortár-aim. Kiállított őrszemei vagyunk a legszentebb nemzeti ügynek, amely ezer gyökérszállal ereszkedik az élet minden viszonyába, a a népesség minden rétegébe, hogy onnan táplálkozván, virágot nyisson és gyümölcsöt teremjen és a gyümölcs legyen a magyar nemzet drága termése, díszben, fényben, jó létben, erkölcsben, erőben való meggyara­podása, ho^y hatalmasnak találtassák amaz ujabb küzdelmekben, talán megpróbáltatá­sokban, amelyek reá várakoznak, a verseny gésben, amely e föld birtokáért, a nemzet lobogójáért, nyelvének dicsőségéért itt folyni fog a közeledő évszázak idején. egy vigyázatlan lépés, egy gyilkos légáram­lat — pillanat alatt kiolt. Meg tudja be­csülni az istenadta szép napvilágot a hosszú éjszaka után s palotának tekinti szegényes hajlékát ama bűzhödt helyhez képest, hol nehéz munkáját végzi. E vidék lakóinak pe­dig sok okuk van megnyugvással viselni sorsukat, mert mint a gondviselés földi sze­mélyesitői őrködnek fölöttük a jámbor szer­zetesek : a zárda lakói. A szegénységet eL űzni nem áll ugyan hatalmukban ; de a nyo mórt — távoltartják védenczeiktől. Az által pedig, hogy az árvaságra jutott kiskorú gyer­mekeket védelmökbe veszik s szeretettel föl­nevelik, — a legnagyobb áldást, a legéde­sebb békét honosították meg a családapák szivében. Ma is, a szeretetnek e szent ünnepén, az együgyü jámbor sziveknek nem egy há lás gondolata kereste fel az áldott jótevőket, kik fölülemelkedve minden emberi gyarló­ságon, lemondásteljes életet élnek a kolostor falai között. A czellák egyikéből világ tör elő, mintha a szük falak lakója félne a sötétben egyedül maradni saját gondolataival. Könyvekkel, csillagászati eszközökkel túlhalmozott asztal mellett egy fiatal szerze­tes ül s számot szám mellé vet az előtte fekvő papírra. A lázas sietség, melylyel ezt teszi, azt a gyanút költi bennünk, hogy a megfeszített munkában enyhülést, talán me nedéket keres. A kiállított őrszemek között való össze­függést helyreállítani, az erkölcsi közösséget, mely nekik dicsőséges hivatásuk öntudatát és tartalmát megadja, létrehozni : ez a mi első feladatunk. A második : munkálkodni, munkára serkenteni és az öntudatosságot, amely magunkban él, átszármaztatni a mil­liókra, melyeknek szellemi vezérlete a gond­viselés által kezünkbe tétetett. A váltakozó szél, napfény és eső, az egymást követő hideg és meleg adja meg a földnek a termékenységet és a földből táp ­lálkozó termésnek a fejlődés, a virágzás, az érés föltételeit. Mihez hasonlíthatnám jobban az iró és újságíró munkálkodását, mint a természeti tünemények e váltakozó jótékony beavatkozásához ? A mi szavunk majd mint jótékony meleg eső, majd mint éltető nap­sugár, majd mint tisztító szél munkálja az elmét, megtermékenyíti és a termés föltéte­leit létrehozza, akadályait lerombolja. A gyengét istápolja; a vakmerőt fékezi; védi a gyámoltalant és korlátok k'özé veti az erő­szakost. A sajtó a szabadság gyermeke, aki katonává lett, hogy megvédelmezze édes anyját. A sajtó minden haladásnak, a sajtó az egész modern életnek, az élet minden vívmányának alapja, kardja' és vára. Mit tesz az, hogy ép azok, akiktől a sajtó e tulajdonságát nyeri : az iróvilág maga sze­gény. Szegény volt mindig, szegény ma és szegény marad mindörökké. Avagy nem is­tállóban született, nem ácsműhelyben nevel­kedett-e, aki a legszegényebb volt és végig szegénységben élvén, a legnagyobbá lett : Istennek egyszülött tiává ? És nem szegény halászok voltak-e az ő apostolai ? A szegénységben rejlik a legnagyobb hatalom. És mindvégig megmarad csodának az a jelenség, hogy az irók felvirágoztatnak első sorban kiadókat, vállalatokat, érettük sok millió mozgósításával keletkeznek nyom­tató műhelyek, az újságok eszközlik minden­nemű vállalkozás hasznát és ez az erejük csak abban rejlik, hogy írják szegény iró emberek, lelkesek, idealisták, önzetlenek, akiknek közsor.-a szegénynek maradni. Fiatal lehet még. Széles vállain megfe­szül a durva szőrcsuha s nem képes elrej­teni délczeg alakját. De magas homlokát máris mély redők barázdálják, és az, ki ér­telmezni tudná e gondszántotta titkos jegye­ket, tán egy keserű csalódás szomorú törté netét olvashatná kr azokból. Leteszi tollát s reménytelen csüggedés kifejezésével bámul a lámpa világába, mely most egészen megvilágítja nemes vonásait. — Mi más érzéssel hatoltam egykor rej­tett titkaidba, dicső tudomány ! mikor még a remény fáklyája lobogott kezemben s vi lágitá meg előttem az utat. Mily gyönyörrel észleltem.: mint ujul meg a nagy természet­ben minden parány, — hiszen saját örökké­valóságom zálogát láttam e folytonos újjá­születésben ! — — Ma, keserű gyötrelmet terem számomra e meggyőződés is, mert kétségbeejtő a véletlenség gondolata a lé­lekre. mely megsemmisülni vágy! — Mit használna nekem, ha még oly tökéletes alak­ban ébrednék is újra valamely szebb csillag­zaton, — ha veszteségem kínja is föltámadna velem ? Pedig föltámadna ! Mert régen volt az már, hogy lehullottál az én egemről Clarisso, tündöklő csillagom; de emléked most is él, mikép a széttört csillag fényét évszázadokon át megőrzi az égboltozat. Tá­volabb álltunk egymástól, mint a fényes Ju­piter a földtől, — te a magasrangu urnő és én, a nép fia. És én dőre, mégis azt kép­Titeket dunántúli testvéreim, a hivatás­ban szólítalak most munkára. Akik elszórva tettétek kötelességteket, most szolidaritásba lépve a „D. K. E." zászlaja alatt induljunk csatába. Ragadjátok fel és rázzátok meg ezt a lobogót, hogy mindenek szeme feléje for­duljon. A Dunántúl e hazának legszilárdabb pontja, egy kis Magyarország ez külön, mely ezer év óta > közvetetlen nyomása alatt az idegen nyugatnak soha meg nem tántorodott nemzeti erejében. A küszöbön álló uj ezer év nemzeti küzdelmeibe belépve ez ország­rész, ha szellemi egységet tud előkelő társa­dalmába beoltani, tündöklő vezérszerepet van hivatva játszani a nemzet fejlődő életében. A természet pazar kincseivel, gyönyörköd­tető bájával gazdag ez országrész; lakosai a múltból őrzik a hazafi erkölcsöket, mint nagy elődöktől rájok maradt örökséget; a Zrínyi, a Festeticli, a Deák, a Batthyány, a Széchenyi, a Vörösmarty, a Berzsenyi, a Kis j'aludy nevek nagyjaink koszorújában a vi­lágra szóló illatú virágok. Városainkban mo­dern irályu művelt polgárság versenyez a hasznos munkában és a hazafi erkölcsök gyakorlásában : hogy ne volna hálás nekünk dunántúli íróknak a feladatunk, midőn amaz ősök el nem erjedt unokáit, eme polgárok törekvő sokaságát szólítjuk a nemzeti köz­művelődés zászlaja alá, melyet egyik jelesünk tart jobbjában védő kézzel fölibe a haza oltárának. Ez az uj küzdelmek kardja. A művelő­dés, a felvilágosodás, a jótékonyság, az anyagi és erkölcsi gyarapodás békés csatáira szólít­lak benneteket, testvéreimet az igazságban, amelyet szolgálunk. Van-e szebb látvány, mint mikor győzünk tollal, győzünk az elme munkájával, győzünk a szív érzelmeivel, győzünk az önzetlen szolgálattal, győzünk az önkéntes áldozattal, győzünk a haza sze­retetével, győzünk az igazsággal és győzel­münk mindenek győzelme, a mindenek pedig a nemzet, amelyé munkánk és életünk, halá­lunk és halhatatlanságunk. Rákosi Jenö. zeltem, hogy a szerelem, mely egyetlen lá­tásodra titán erővel ébredt keblemben, elég hatalmas lesz áthidalni e roppant messzesé­get ! A lángész hatalmát érzém megmozdulni agyamban, mely szárnyakat igért, hogy hoz­zád fölemel, teremtés tökélye -— te! Es sze­relmem szolgálatában eszközzé tevém a tu­dományt, mely méltó volna, hogy maga czél legyen, és kéjes gyönyörrel töltött el minden talpalatnyi haladás, mit merészen hóditéle magamnak ez ismeretlen vidékeken. Mert minden lépés, mit előbbre tettem, saját en gemhez vitt közelebb. És nem csalódtam, — legalább saját erőmben nem. Szárnyára vett a hír s a legmagassabbal tett egyenrangúvá. S nemcsak saját hazám, — az egész müveit világ készséggel rakta lábam elé a dicsőség­babérját, nekem csak azért kedveset, mert belőle véltem szép homlokodra fűzhetni meny­asszonyi koszorút ... De te megcsaltál ! És én előttem elveszté értékét, érdekét minden az ég alatt. S meggyülölve embert és vilá­got, e zord falak közé bujdostam, feledést keresve, — de hajh ! — nem találva meg ! Heves léptekkel méri-a szobát, — majd az ablakhoz lép, hogy annak jégvirágos táb­láin hűsítse lázban égő homlokát. Sudár fenyő áll az ablak alatt. Ágairól fényes jégcsapok csüggnek alá, melyek csi­lingelve ütődnek az ablakhoz minden szél­rebbenésre.

Next

/
Oldalképek
Tartalom