Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-12-17 / 51. szám

ket, kikben legjobban bízik, s meg van győződve annak erkölcsi és szellemi tulajdonaival. Yan városunkban hála Isten nem egy polgár, ki a képviselői mandátumot méltóan volna képes betölteni, s ezen feladat magaslatára is emelkedni, de ama bizonyos benfentes urak ilyeneket nem tűrnek meg körükben. Minden utat és módot felhasználnak az ily kandidátusok megbuktatására, mert Ők csak oly képviselőket szeretnek, kik az ő nótájukra táncolnak. Solo énekesekre nincs szükségök. Az erre vonatkozó intézkedéseket meg is teszik a választási napon. Taktikailag vezetett manőverük rendesen sikerül, s a műhelyükből kikerült választási lisztát a szavazóknak a ke/.ökbe nyomják s a polgárok vakon mennek az urnához szavazni. Itt van a hiba, s ezen a mizerábilis állapoton van hivatva jelenlenleg a polgárság saját jól felfogott érdekében segíteni. Hisz mindegyik szavazó polgár jól ismeri saját polgártársát, tehát mielőtt az urnához közeledik, tegye kezét szivére s józan lelkiismerettel irja fel nevét ama polgártársának, ki hivatásának mint városi képviselő meg fog felelhetni. Mert ép most kiválóan fontos kérdés az, ki legyen városi képviselő, mert ezektől fog függni városunk jövője is. Ha tehát valamikor volt helye, hogy a polgárok a választások iránt több érdeklődéssel legyenek, ugy az most van helyén, mikor városunk jövőjére annyi fontos és hosszú időre kiható kérdések vannak függőbe. Yárosunknak a mostani viszonyokhoz képest egy erős, ügy buzgó és áldozatkész városi képviselőtestületre van szüksége, mely a közérdeket a magánérdek fölé képes helyezni, s mely az eddigi visszavonás és széthúzás lieivett vállvettve összmüködni tudjon. Mi hirlapi kötelességet vélünk teljesíteni, ha idejekorán figyelmeztetjük városunk polgárait ezen fontos aktusra. Szíveljék meg felszólalásunkat., még* nincs későn. Mi tőlünk telhetőleg megadtuk az utasítást, a ki akar az megért bennünket. Yárosunk felvirágzásáról van szó és közvetve a polgárság jóllétéről. Ki ezt óhajtja, az azt a zászlót, melyet tartottunk, követni fogja, a ki pedig a literek után indul, azon ugy sem lehet már segíteni. Polgártársaink józan gendolkozásától függ tehát, — hogy oly városi képviselőket válasszon, kik a város jólétét szivükön hordva, annak anyagi és kulturális érdekeinek előmozdításában és emelésében fáradhatlan tevékenységet képesek lesznek kifejteni. Adja a jó Isten! Mi lesz az önsegélyző egyleti szövetkezettel? Nagy lelkesedést szült annak idején városunk minden egyes rétegében azon mozgalom, mely célul tűzte ki magáuak, hogy Pápán egy „Önsegélyző egyleti szövetkezet"-et létesít, mely szövetkezet főleg iparosaink és kereskedőink anyagi helyzetén vélt segíteni. Mi is, kik, minden a városunkra nézve üdvös és hasznos intézményt figyelemmel kisérünk, örömmel vettünk tudomást e mozgalomról s annak megalakulását valóságos vívmánynak tekintettük. A megalakulás megtörtént, a bizottság, mely az előzetes intézkedések megtételére volt kijelölve, hivatásának megfelelt, s a szövetkezet működéséhez megkívántató ezer részvényjegyzéshez az aláírások a legszebb auspiciumok mellett vették kezdetüket. A szövetkezet tényleges működését jövő év január 1-ével szándékozott megkezdeni, de sajnosan kell konstatálnunk, hogy városunk lakossága a már nálunk hagyományossá vált betegségét gyakorolja. A mily lelkesen kaptak az alkalmon a szövetkezet eszméjén és a részvények jegyzésében, ép oly nagy mértékű közöny és léthargia állott be a megvalósulás küszöbén. Ez ugyan előttünk fel sem tűnik már, mert ehhez már hozzá . vagyunk szokva. Nekünk hasznos és üdvös intézmények iránt nincs akkora érzékünk, mint kellene. Lehet az a legüdvösebb intézmény, mi azt keleti fatalizmussal nézzük. S ez nálunk óriási baj! Hány szép eszme nem valósitható meg s hány közhasznú intézmény nem létesíthető, mert vagy nem gondolunk vele, vagy épen a nehézkes munkálkodással ezt elöljük. Nem állanánk azonban hivatásunk magaslatán, ha a közönség indolentiájával szemben állást nem foglalnánk s felszólalásunk által az érdekeltek figyelmét fel nem hivnók az ügy érdekében. Igenis kötelességünknek tartjuk újólag és fennen hangoztatni, hogy ezen szöszelid, gyöngéden szerető, őszinte kis felesége, a ki majd besugározza, betölti az ő ártatlan lelkével, azokat a nagy, barátságtalan termeket, a mikben elődei morzsolták le életüket. Csalódásában ugy összeszorult a lelke. És még ez az angyalareu, szelidtekintetü gyermekleányka tudott igy beszélni. Jól van. O sem lesz jobb annál a szivtelen nőnél, a ki oly könnyelműen dúlta szét a boldog családi életről alkotott ábrándképet. A báró nem tudta leküzdeni a lelke fájdalmát. Arca ünnepiesen komoly lett. A nászi akoma, ugy a hogy, véget ért. Türelemmel várta be, mig a legutolsó vendég is ajtónkivül lesz s azok szerencsekivánatait is csak egyszerű meghajlással fogadta. És bár a báró minden ékesszólási tehetségét vtette is latba, hogy vendégei továbbra is fesztelenül, kedélyesen mulassanak, az arckifejezése árulóvá tette, hogy nem lelkéből óhajtja továbbmaradásaikat. A vendégek finom érzéke az első pillanatban tisztában volt a helyzettel, s pálcát törtek fölötte: egy ujabb kiadású különcségnek minősítve a báró arcán ülő gyakori grimace-okat. * Az esküvőt követő harmadik napon igen korán kelt föl a férj. Mikor már csaknem egészen fel volt öltözve, felébredt a fiatal feleség. csakhamar lőn az aranyos jókedv, olyan igazi, minden izében magyaros vigasság. Oh, de hát örök igazság marad, hogy „sírva vigad a magyar." Egyszerre, mint a halálos Ítélet, ugy hangzott a báró fülébe, s mint egy tőrdöfés, a mely a sziv táját éri, olyanforma érzés fogta el a B. báró egész lényét, a mint a nagy hangzavarból kihallatszott a kemény Ítélet menyasszonya ajkairól: — Ugyan mi is az a szerelem? Azt mondják, hogy a szerelemből kötött házasságok mind olyan boldogtalanok szoktak lenni. No, engem ugyan ilyesféle bogarak nem bántanak. Fejezte be a menyasszony, hogy a társaságban a kigúnyoló nők nézetével valamennyiben összhangzatos legyen az ő véleménye is. A báró csak egy hideg tekintettel mérte végig nejét, a miben annyi fájdalom, lemondás rejlett. Egyszerre lázas kézzel ragadta meg az előtte heverő asztalkendőt, ajkára tapasztá és ugy rohant ki a holdfényes, hideg téli éjbe, a palota túlsó szárnyán levő szobájába. — Engedjen be, édes Emil —• hangzott kívülről menyasszonya ijedt, kérő hangja. — Mi baja ? A báró ép e pillanatban mosta meg ajkait. Mereven bámult maga elé s gondolkozni látszott. Ruganyos léptekkel az ajtóhoz ment s beeresztette menyasszonyát, kinek ajkán fagyott a szó, látta vőlegénye halotthalvány arcát. — Szóljon, az istenért, mi baja édes Emilem ? — kérdezte a fiatal nő aggódó arccal. — Feküdjön le, hisz olyan halvány. A báró fölemelkedett, gépiesen rázta meg a fejét, a mi szokása volt, valahányszor valami nem tetsző cselekedetet müveitek vele szemben. A vendégek elhagyták helyüket, hogy megtudják az esetet. — Egy kis láz volt az egész, kedves vendégeink, — nyugtatta meg a báró a társaságot. — Mulassunk tovább. E szavaknál kemény dac kifejezése ült arcára. — Nem hagyhatta boszulatlanul azt a kinos sértést, a mit rajta menyasszonya elkövetett, ki csak kevéssel azelőtt őt mindenének tekintette, egyetlen szerelmének, még a gondolatát is igyekezett ellesni, ismerve a báró leányos természetét, apró, de nem kellemetlen gyöngéit; ölelte, csókolta, a karjait a vőlegénye nyaka köré fonta s percekig bohóskodtak igy együtt, átmenve a gyöngédség, az igazi szeretet minden voltozatán, A báró azért vette nőül a szegény polgárleányt, mert azt hitte, miután az más légkörben nevelkedett föl, mint az ő rángjabeliek, élvezheti majd az ő romantikus lelkülete a maga nyerseségében azt a szerelmet, a miután az annyit áiiitott. Lesz egy angyal-