Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-12-17 / 51. szám

S most még csak városunk iparosaihoz és kereskedőihöz van néhány szavunk. Tisztelt uraim! Ne idegenkedjenek a szövetkezeti eszmétől. Ismerik már annak célját. Jegyezzenek részvényeket és gondosgodjanak, hogy a szövetkezet áldásdús működését minél előbb megkezdhesse. Pártolják azt tehetségükhöz képest, hisz első sorban csakis az önök jólétéről gondoskodnak ! Igen helyesen mondja azt Kölcsey Ferencz : „Hass, alkoss, gyarapits, s a haza fényre derül." A „Wémi Mór" egylet illem, (Fenállásának 10-ik évfordulója alkalmából) Az alkotmányosság feléledése után nemcsak a politikai közélet, hanem a társadalom is megelevenült. Az elnyomatás csendes napjait pezsgő élet váltotta fel. Társadalmunk is felocsúdott hosszú álmából. Érezte, hogy az uj aerában reá is várnak feladatok, melynek megoldása előtt ki nem térhet. Országszerte megindult a mozgalom jótékony egyesületek alakitására. Egyesület egyesület után létesült, melyekben az uj életre ébredt társadalom hevülő buzgósággal látott hozzá a reá váró munkához. Pápa is megértette a kor intő szavát, 8 sorakozott a jótékonyság zászlója körül. Megalkotta ezelőtt 10 évvel a pápai Wahrmann Mór jótékony egyletet. Társadalmunk felkarolta ügyüket s tömeges pártolással igyekezett humanisztikus célja elérésében támogatni. Ezen egylet 10 éves fenállása óta folyton virágzik s a régi buzgósággal tölti be magasztos hivatását, mely vallásfelekezet különbség nélkül, s általában a szegények támogatásában, segélyezésében nyilvánul. Csendben, feltűnést nem keresve, zajt nem ütve gyakorolta mindvégig áldásos jótékonyságát. Ilyen volt jubileuma is. Az egyleti tagokon kívül alig vett arról tudomást társadalmunk. Mi, a társadalmi élet krónikásai azonban kell, hogy megemlékezzünk a jubileumról. Megemlékezünk a tisztelet ós hála hangján. Az a sok köny, melyet felszárított, az a sok seb, melyet behegesztett, elismerésre, hálára késztetnek. És megemlékezésünk legyen tolmácsa a szegények hálájának is. Köszöntjük az egylet életpályájának 10-ik mesgyéjónél. Köszöntjük szívvel-lélekkel! Áldást osztott, áldást érdemel, legyen üdvözölve! Hálás elismeréssel kell adóznunk az egylet buzgó elnökének Barna Ignácznak, ugyszinte az egylet titkárának S c h o r Árminnak, valamint az alelnök, pénztáros és derék választmányának, kiknek vállvetett működése biztosítja azon sikert, melyre az egylet büszkélkedhet. A mily csendben munkálkodik az egylet, olyan csendben ünnepelte meg 10 éves fennállásának jubileumát. A jubileum emlékezetét mult vasárnap egy társas vacsorával ünnepelte meg, melyet az izr. hitközség iskolájának nagytermében rendezett. A társasvacsorán körülbelül 100 egyleti tag vett részt. A felköszöntők sorát Barna Ignácz egyleti elnök nyitotta meg; éltetve a legelső magyar embert, a királyt és királynét, szavait a társaság állva hallgatta meg. Ezután Schor Ármin titkár emlékezett meg a nevezetes évfordulóról. Meleg szavakban emlékezett vissza & 10 éves múltra, melynek eredménye a legszebb érdeinkoszoru az egyesület volt és mai vezetőire. Rechnitz Ede dr. hálásan emlékezik meg a távollevő egyleti orvosról Steiner József drról, kit betegsége gátol a jubileumon való részvéttől. Indítványa, hogy Steiner dr. táviratilag üdvözöltessók ez alkalomból, zajos tetszéssel fogadtatott. Poharát az egylet tisztikarára emeli. vetkezet nagy szükséget pótoland városunkban, főleg az iparos és kereskedő osztálynál. Kötelességünk ezt létesíteni, bármily áldozatba kerüljön is, mert csak ez uton érhetjük el azon célt, hogy iparosaink és kereskedőink anyagi helyzete javuljon. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy kereskedelmünk pang, iparunk nem tud lábra kapni. Gondoskodnunk kell tehát oly eszközökről, melyek által helyzetünkön segíthetünk. Hogy pedig ezen létesítendő szövetkezet nagyban fogja emelni iparosaink és kereskedőink anyagi helyzetét, azt, azt hisszük nem kell bővebben fejtegetnünk, hisz avval mindnyájan tisztában vagyunk. Tudomásunk szerint eddigelé 600 részvény jegyeztetett s igy még 400 részvényjegyzésre volna szükség, hogy az önsegélyző egyleti szövetkezet megkezdhesse működését. S ép a részvények jegyzésénél tapasztaltuk, hogy ép azon osztály van legkevésbé képviselve, melynek tulajdonkép vezérszerepet kellene vinnie. Értjük az iparos osztályt, mely leginkább hivatva van ezen szövetkezeti eszmét lelkesen felkarolni. Az iparos osztály nem fejt ki kellő munkásságot ós áldozatkészséget ezen intézmény létesítésében, holott ez nemcsak érdekében fekszik, de mondhatni reájuk nézve jótéteménynek tekinthető. Itt az ideje, hogy városunk polgársága kezdjen komolyan gondolkozni, s nem a kávéházi és malom alatti politikai terefererékben nyilvánuljon a közórzülete. Elérkezett az idő, hogy intézményeink álalakulásában a gyakorlati, hasznos beruházások domináljanak. Ha a város érdekeit szivünkön hordozzuk, félre kell tennünk kicsiny és egyéni érdekeket, s első sorban mindannak létesítésén kell fáradoznunk, ami városunk jólétét biztosítja. Ez pedig csak ugy lehetséges, ha az eítespedt közszellemet regeneráljuk, a melyet városunkban sajnosan kell tapasztalnunk s első sorban is arra kell törekednünk, hogy a közérdeket ne uralja az önérdek ! — Hová készülsz édes Emil, ilyen szokatlan időben — kérdezte sejtelmesen, tágra nyilt szemekkel az asszonyka. — Ha teljesen felöltözködtem, akkor megmondom, édesem, — szólt a báró azzal a hideg határozottsággal, a mi kizárt minden további kérdezősködést. Végre kalapját kezébe vette s neje ágyához közvetlen odagörditett egy fotelt, a mit izgatott, feszült várakozással nézett a fiatal nő. Homlokán kiült a verejték s egész testében megremegett, a mint látta férje elborult arcát, homlokát összevont redőkkel s a mint az helyet foglalt a fotelban. — A nászlakomán mondott szavaidat nem felejtettem el s nem is fogom elfelejteni soha — kezdte meg a férj ünnepies arccal. A báróné fölemelkedett ágyában, arca halálsápadt lett és szólni akart, de a férj tiltó kézmozdulata elnémította. — Hogy miért vettelek nőül, — folytatta a báró — ugy hiszem dacára fiatalságodnak, tisztán állhatott előtted, mert én nem mint előkelő, gazdag gavallér, hanem mint egy törekvő, tisztességes kereseti viszonyok közt levő munkás, a minő édes atyád, igyekeztelek meghódítani. Pedig nem mondhatnám, hogy valami előnyösen állott rajtam a munkás-zubbony, akkor, a midőn neked udvaroltam ; a rút arcom nem sokat Ígérhetett, — talán a modorom, a beszédem, a hangom, ezek valamelyike lehetett az egyedüli, a mi szokottnál egy kissé erősebb dobogásba hozta a szivedet. Aztán mikor szintén még mint egyszerű munkás kértem meg a kezedet a Margitszigeten, a lelkemet édes kéjben, gyönyörben fürösztő lágy zene hangjai mellett, emlékezel-e, s csak akkor neveztem meg magamat, a mikor vállamra hajtottad szőkefürtös fejecskédet, éreztem a boldogság könnyeit szemeidben, a mint megcsókoltalak, a mikor az egész lényed az irántami szerelemtől sugárzott: a szép szemeid édes, hosszú tekintete, a hangod zeneszerü rezgése, a mint egy egy bókomra, vallomásomra feleltél; a mozdulataid, a járásod . . . Ismételten kérlek, emlékszele mindezekre? Hát nem baj. Ugy kell, — fejezte be a báró kitörő daccal s arca iszonyúan eltorzult — bűnhődjön minden oly vén szamár, a ki 16 esztendős leányka lesz szerelmes. — Egyetlen szerelmem, drága Emilem, ne beszélj igy velem, az égre! Hisz minden szavad tőrdöfés szivembe. Esküszöm ezt nem érdemlem tőled. Hallgas meg 1 — Kérlek, még nem fejeztem be — vágott közbe a báró. — Légy nyugodt; tudod, mennyire szerettelek s épen ezért meg fogom hallgatni, a mit mentségedül felhozasz, ha egyáltalában érdemesnek tartasz rá. — Gondolod, hová megyek ? Ahhoz a szegény szerencsétlen zsidó leányhoz, a ki, moBt belátom, jobb sorsra érdemes, mert legalább meghagyott számomra egy boldogító emléket s beigazolta ezzel azt, hogy még vannak női szivek, a mik képesek mindent föláldozni szerelmükért. Elhagytam miattad egy csekélyke hibájáért. Én annak a leánynak tartozom, sokkal adósa vagyok . . . Hiszen tudod . . . A férj fölemelkedett, nehéz sóhaj tört elő melléből; aztán lehajolt, hogy még egyszer megcsókolja neje kezét. A fiatat nő fuldokolni látszott. Mint egy lábadozó beteg, kitámolygott ágyából, s ugy dobta magát oda a távozni készülő férj lábaihoz. Könnyei egyszerre záporként eredtek meg, szép kezeit összetette, mintha imádkozna b ugy kért: — Emilem, egyetlen szerelmem, te édes férjem, bocsáss meg csacskaságomért. Ne, oh ne hagyj el, hisz nem tudtam mit beszélek. Szeretlek Emilem, jobban az életemnél/ min-