Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-11-19 / 47. szám

Lehetnek ugyan loealis érdekek, me­lyek nagyon sürgőssé tehetik egyesekre, hogy a mostani zavarosnál tisztább vizük legyen, (azt értein) de ez nem elég ok ar­ra, hogy Pápa városa a magyar mérnökök kizárásával külföldi cégeknek juttassa ösz­szes műszaki munkáit. Jól kezdi „Az ivóviz kérdése" cikk irója, hogy „hiába büszkélkedik a modern város kitűnő iskolákkal, a művelt­ség terjesztését előmozdító egyesületekkel" ha — s ezt én mondom hozzá — elvonja a kenyeret saját fiaitól; igaza van Szé­chenyinek „oly kevesen vagyunk (magya­rok, mert egyébb van már tán sok a jó­ból is) hogy az apagyilkosnak is meg kell bocsátani, 4 1 de igen is elegen arra, hogy az itt termelt, könnyel, verejtékkel ázta­tott kenyeret mi együk meg, mert nekünk itt élnünk és halnunk kell, számunkra nincs a szomszédban hely. Tessék csak fordítva megkísérlem, akadnak-e oly lelkes pártfo­góink, mint az igen tisztelt Langsohn vagy Reich czégnek Pápán. Engem érdek ezen sorok megírásánál legkevésbbé sem vezetett, amennyiben kine­vezett vasúti mérnök vagyok, és hogy sa­ját hazánkban első sorban mi akarunk meg­élni, ez nem érdek, ez jog. Egyelőre ez megjegyzésem ezen külö­nös eljárásra vonatkozólag, bár lehet, s annak örvendenék, ha megcáfolnának ab­beli felfogásomban, hogy a magyar mér­nökök rosszakaratú mellőzését látom ezen eljárásban, az esetet csak felületesen isme­rem, de az idézett cikkek alapján nem té­telezhettem fel mást. Azt hiszem tek szerk. ur mint magyar ember meg fog érteni, s pártolni fogja vé­leményemet. A tekintstes szerkesztő ur tisztelője Pogány Ödön mérnök. lábai elé. Átkulcsolta azokat és . . . sírt . . . zokogva. Az a néhány szó szabaddá tette a bűn­bánó Magdolna kebelében a könypatak zsilip­jét. A könnyek pedig feloldták a hidegarcu férfi kebelében azt a jégkérget, mely fölött a közöny, de mely alatt már a szánalom, a megbocsájtás lakik. Gyengéden megfogta az asszony kezét és — magához emelte. Ott a kis ágyon, a gyermek hideg hul­lája fölött azon a hideg, szederjes ajkon ta­lálkoztak egymást kereső ajkaik. Emészt báró pedig, mikor harmadnapra is hiába várta Jankát, eladta az Andrássy­uti kis fészket, bútoraival együtt s a város­ligetben bo»zusan rácscsolta magában: — Már ugy látszik, megszökött az én kis ördögöm. — Ez az ördög pedig megszűnt ördög lenni. Nő lett, ki férjét szereti, ki férjével együtt örül, kinek férje bánata az övé is. Anya lett, ki gyermekét most már siratni tudja. — Vathy B. István. Az \Mí nevelése. A 19-ik század rohamosan halad tu­dományban és műveltségben. Az emberi elme annyira csiszolt, oly fenségesen képzett, hogy a szellemi sötét­ségben leledző természet gyermeke a kor vívmányait istentől eredőknek képzeli, és nem képes felfogni, hogy emberi kéz és emberi ész volt az, mely e csodákat léte­sítette. Le haladunk más irányban is — a „frivolitás" mételyező áramlatában az er­kölcstelenség özönvize felé. Ezzel nem az akar mondva lenni, hogy talán a jelen század erkölcstelenebb a tíorgiák, vagy Bourbonok koránál, hogy a jelen nemzedék élvsovárabb az ó vagy középkor nemzedékeinél; hanem ha e te­kintetben haladásról beszélek, értve sajno­san a visszafelé baladást alatta, akkor az ifjúság demoralisált szellemére gondolok és nem a felnőttek erkölcsi állapotára, kik már amúgy is emancipálták magukat a ribancság behatása alól, vagy pedig az örömpoharat fenékig ürítve a dévajság má­morából kiábrándulhattak. A mai kor társadalma — legalább látszólag — erkölcsösebb az elmúlt idők bármely társadalmánál, de a jelen század ifjúsága XVI. Lajos rövid korát kivéve — erkölcstelenebb a világtörténelem bármely korának ifjúságával. A mai korban nincsenek gyermekek és hangozzék bár ezen állítás túlzottnak, de megdönthetlen tény és igazság, hogy ifjúságunk kora érett, mert alig hogy a középiskolák felsőbb osztályaiba kerülnek, már is szerelmi ömlengésekre fantasztikus kalandokra vágynak, már is dőzsölések, dorbézolások felé irányul figyelmük. És nekünk ezen visszás állapoton csodálkoznunk nem lehet, mert tegye meg az iskola akár hogyan is a kötelességét, hasson a tanitó bármekkora elme éllel energiával az ifjúság fogékony kedélyére; de addig mig a társadalom élvvágyait, ki­csapongásait, játék szenvedélyét, nem tit­kolja, nem rejti az ifjúság előtt; amig a szülő a Kock és Zola féle regényeket a Cassanova és Boccaccio féle ész és erkölcs­bontó novellákat a serdülő ifjúság elől el nem zárja — a mig egy kulturintézet nem átal egy Nana vagy Ninich féle színdara­bot előadni; addig a történelem Cátoja vagy Sokratese bármekkora hévvel előadva a tanulót lelkesíteni nem fogja. Itt rejik az ifjúság erkölcstelenségé­nek csirája. — Mert ha az iróvilág a par­nessust nem posványközti zsombéknak tar­taná, melyből egészségtelen lég árad, hanem hegynek, melynek égbenyúló csúcsait tiszta levegő környezi, ha a társadalom tivornyái­ban tekintettel volna az ifjúságra és, ha a színházak, melyek a kultur ápolására hi­vatvák — ily szenydarabot szinre nem hoznának, akor az ifjúság, mely a termé­szettől jónak nemcsak alkottatott, jó és ne­mes maradna testben és gondolkodásban is. Azért kötelessége a szülőknek ügyelni arra, hogy az ifjúság oly olvasmányt — kézhez ne kapjon, mely lelkét megméte­lyezhetné, mert egyetlen kétértelmű mondat, mely esetleg a könyvben foglalva — gon­dolkozóvá teszi az ifjút és felébreszti benne a mohó vágyat érdekesebb, pikánsabb dol­gok iránt. A bűbáj és érzéki inger, mely az ilyen müveket átlengi — áthatja az if­júság szivét és valahány kalandor valahány szerelmes szerepel bennük mint hős, ugyan­annyi minta képet fest az ábránd képzele­tének fellegszárnyaira, mely kép elvonja őt az egészséges gondolkozástól. A szülőnek kötelessége gyermekének minden léptét megfigyelni; nehogy a játék vagy lesbiai élvezetek bünbarlangjába té­vedjen, mert a csábnak és ingernek, mely ezen büntanyákból feléje kancsalit csak ne­hezen tud ellentállani; minthogy a legény­kedések és duhajkodások itt virtus számba mennek, mely virtus azonban sajnosan igen sok esetben a börtönben termi babérjait. Figyeljenek a szülők, hogy gyerme­keik oly színi előadásra ne menjenek, me­lyek a ledérség és könnyelműség bünköré­ből meritvék, mert mig az olvasmányban csak a képzelet izgattatik fel, addig a megtestesülés által, melyet a betű színpa­don nyert a gerjedelmek oly nagy uiérvü­ekkó lehetnek, hogy a színpadon eljátszott drámát, amint elégszer tapasztaltuk nem egy esetben az éretlen gyerkőc átvitte az életbe. Talán kissé túlságos setét színben vá­zoltam a rosssz nevelés következményeit, de ha a szentírás ezen mondatát „Egy jó gyermek anyjának örömet, de a rossz gyer­mek anyjának bánatot okoz" figyelembe vesszük; ha tekintetbe vesszük, hogy leg­félttebb kincsünk az mi kérdésben forog, akkor önmagunk érdekében cselekszünk, midőn a legnagyobb gondot fordítjuk gyer­mekeink nevelésére, mert ezen rájuk fordí­tott gond busásan lesz megtérítve azon öröm által, melyet akkor erezünk, midőn a test ós vérünkből származottat tisztelve, becsülve és szeretve tudjuk, de rettenetes azon boszu, melyet hanyagságunk, elnézé­sünk, dédelgetésünk okozott, midőn az által - kit szivünkben hordoztunk — kit édes gyermekünknek neveztünk — megásva látjuk sírunkat, hová szégyenünkben temet­kezni szeretnénk. Szarvasi J. A „cultur-concert." Művészi niveaun álló concertnek vol­tunk ma szemtanúi. Nemcsak több kipróbált tehetségű közreműködő egyénisége, de már a hangverseny programmja is érdekességet kölcsönzött e hangversenynek. A hangver­seny sikerének méltatása nem tartozik e hely­re, de ha azt mégis főcikkünk themájává kel­lett választanunk, annak indoka abban talál­ható, hogy az előttünk, teljesen ismeretlen rendezőség működésének egy rejtélyes moz­zanata figyelmünket oly mértékben ragadta meg, mi kép a közérdeknek tartozó köteles­ségünket sértenők, ha az ezzel okozatosan összefüggni vélt jelenségének taglalását meg nem kisérlenénk. A mi ezen hangverseny ötletéből figyel­münket oly nagyon magára vonta, — az nem más mint a műsornak a hangverseny célját megjelölni akaró eme üres, s mélységesen ti­tokteljes megjelölése: „helybeli cultur-czél Mit értsünk alatta ? Talán szegény gyermekek oskoláztatásáról van szó, avagy a nép műveletlenebb rétegeiben a kultura ter­jesztésének szüksége hatotta néhány philan­trop szivét. Nem uraim! Egy nem kisebb jelentő­ségű eszme lelkesítette e hangverseny rende­zőit, de nem merték, nem akarták, vagy nem

Next

/
Oldalképek
Tartalom