Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-09-03 / 36. szám

ügyek terén küzd szivvel, lélekkel: a húsos fazekak mellé csalogatjak mézes kalácscsal, vagy pedig fél felszólalni, nehogy a mufti táborban kegyvesztessé legyen. Ilyen az élet rendje nálunk! A városi tanács azon hiszem ben, hogy egynehány utcát kiaszfaltiroztatott, evvel már a város járda kérdése megvan oldva. A kül- és belváros mellékutcáival nem gondol semmit Az is igaz, hogy a képviselőtestület az utcák kövezésére vonatkozólag a városi tanácsot bizta meg, de mikor ezt tette, máris eltemette e kérdést. Elég baj az, hogv a képviselőtestület mind oly kérdéseket, melyek a városi tanácsra bízattak, nem tartja éviden ti ában, s csak évek multán jut egynek-m ásnak eszébe, hogy hát mi is történt ebben az ügyben? Meg vagyunk győződve, hogy sok oly kérdés adatott ki a városi tanácsnak már évekkel ezelőtt, melyek szorgalmazás hijján, még mai napig sincsenek elintézve, s nem is lesznek elintézve, mig újra ki nem adják a tanácsnak és igy tovább. Elintézve pedig??? Igy vagyunk az utcák kövezésével, a viz kérdésével s sok más ily fontosabb kérdésekkel. Felhívjuk tehát a városi képviselő urakat, tartsák evidentiába s szorgalmazzák az oly kérdéseket, melyek a város tanácsára bizattak elintézés végett. Emeljék fel szavukat a képviselő testület ülésein a város közjaváért és szorgalmazzák azoknak létesül és ét. Szavunk volna még az újonnan megválasztott szépészeti bizottsághoz is. Ne csak papiron legyen ez a bizottság, mint volt ez eddig, hanem adjanak életjelt is magukról. Hisz városunkban elégalkalom kínálkozik e bizottságnak üdvös működésre. A szépészeti bizottság van hivatva, ott, a hol a városi hatóság közömbösségét észre venné, azt kötelesség tudásra felszólítani. Ne várjon addig, mig a város tanácsa véleményadás végett kéri fel a bizottságot, hanem ott a hol ennek szükségességét érzi, tegye meg rögtöni jelentését s annak keresztül vitelét a legnagyobb eréllyel szorgalmazza. Ha szivükön viselik a város és annak közönsége érdekeit, ugy nyugodtan várjuk az ügyek jobbra fordulását. A párbajról. Utőbbi időben járványos betegség nálunk a párbajozás, s ami a legsajnosabb a dologban s felháboritóbb, a párbaj eset alig képezheti komoly párbaj tárgyát. Már pedig a párbajnak, mint elégtétel módnak csak egyetlen mentsége lehet: ha tárgya és lefolyása komoly. A párbajt, mint sportot, vagy játékot űzni nem szabad. A ki könnyelműen azt teszi, az egész azon lovagiasság ellen követ el bűnt, a melynek nevében ily módon akar hencegni vagy hiuskodni. Komoly és egyedül megengedhető párbajnak vagy tárgynak csak az tekinthető, melyet törvény elé vinni nem lehet, s melyre nézve a társadalom sem képes igazi elégtételt nyújtani. Minők legyenek az ily esetek, azt semmiféle codexben vagy értekezésen meghatározni nem lehet. Ar emberek sohasem képesek vagy hajlandók egyéniségüket egészen megtagadni, s egyéni felfogásuk és szabad elhatározásuk jogából semmit sem hajlandók feladni. Így tehát minden a segédektől függ. Ezeknek higadt nyugalma és józansága minden tiz eset közül kilencszer megakadályozhatná a véres összeütközést, s békés ütőn kiegyenlíthetne minden olyan összeütközést, a hol a sérelem nem előre, higadt vérrel megfontolt kiszámításból, hanem pillanatnyi felhevülésből s meggondolatlanságból történt. Az ő feladatuk ós kötelességük meggyőzni a feleket, s különösen a sértőt, épen nem abban nyilatkozik, hogy egy meggondolatlan, s talán már önmagunkban meg is bánt szóért kard vagy pisztoly elé bátran kiálljunk, hanem abban is, sőt főként abban, hogyha helyes általunk meg nem cáfolható okokkal meggyőzettünk arról, hogy nincs igazunk, hogy méltánytalanul sértettünk meg valakit, azt nyíltan beismerni és kijelenteni legyen elég erkölcsi erőnk, kötelességérzésünk és bátorságunk. Az erkölcsi bátorságnak ilyen nyilatkozata képezi az igazi lovagiasságot. Mert aki azon öntudat ós meggyőződés nélkül áll ki a küzdtérre s kiteszi magát azon szerencsétlenségnek, hogy egy olyan embert megsebesítsen, vagy épen megöljön, a kit igaz ós komoly indok nélkül sértett meg, az nem csak, hogy nem tarthat igényt arra, hogy nemes gondolkozású és becsületére féltékeny lovagias embernek tartassék, hanem egyszerűen erkölcsileg gyáva, lelkiismeretlen, sőt nyomorult. Erről a feleket meggyőzni, lelkiismeretüket és igazságérzésüket ez irányban fölébreszteni, s őket valóban lovagias kötelességeik teljesítésére rábírni a segédek feladata s kötelessége. A felelősség első sorban őket terheli és pedig oly felelősség, mely nagyobb és súlyosabb, mint azoké, kik mint ellenséges felek állanak egymással szemben. Mert ezeket a felhevült vér, izgalom és álszemérem menthetik némileg, de őket, kiknék kötelessége mindent higadtau és nyugodtan megfontolni, s az eldöntésnek fegyverrel való eszközlését tőlük telhetőleg Boldog vagyok, Minden nap együtt fagylaltozom vele. O rendesen citrom fagylaltot kanalaz. Piros ajkaival remek ellentétet képez az a fehér fagy. Imádom egy idő óta a citrom fagylaltot, a mely a legutóbbi időkig mysztikus étel volt előttem. Sarolta a napokban igy szólt hozzám: — Barátom — s ekkor legyezőjét kiterjesztve arca elé emelte, ugy hogy én csak örvénylő kék szemeit s ezek fölött ivbe futó szemöldökeit láthattam. — barátom, ön túlságosan vakmerő. Nem vettem ugyan észre magamon legkevesebb bátorságot sem, de miután Sarolta mondotta, kötelességemül tartottam a titulust elfogadni, annál is inkább, mert valahol olvastam — vagy hallottam-e, nem tudom, — hogy a nők az ilyes kijelentéseket ellenkező értelemben szokták használni. Ép azért sugárzó arccal nyúltam a Sarolta bársony kezei után s bizony alaposan a hajamba kellett kapaszkodnia az egyik kezével, mig a másiktól elvonhatta ajkaimat. Valószínűleg könnyebben menekülhetett volna Sarolta, ha a kezét vonja el, de ugy látszik, az asszonyok imádóik ellen mindig a nehezebben kivihető védekezést használják. — Ah! barátom az ön vakmerősége határtalan. * Felugrott a fauteuilből és pirba vonult arccal tekintett reám. Szemei égtek, szemöldei, mintha kis kigyócskák lettek volna, ugy vonaglottak és ajkai remegtek. Imádandó szép volt igy haragjában. Én térdre ereszkedtem' lábai elé csúsztam, belekapaszkodtam öltönye csipkefödrába s ugy kértem bocánatot tőle. Sarolta küzdött ugyan, futott volna tovább, de én nem bocsátottam. Hátrált, hátrált ; azt tartom egy izben csodás kis lábacskájával a fejemre is^lépett, — aztán felsikoltott és ájultan rogyott a kanapéra. Istenem! Sarolta azt mondotta túlságosan bátor vagyok; de én majdnem holtra ijedtem attól, amit miveltem. Orvos nem voltam, tehát azt hiszem, eléggé rémült sikoltásokkal bekiabáltam a cselédséget. Sarolta nagy esudálkozásomra már talpon állott és halántékait szorongatta. — Csak egy kis szédülés. És áttámolygott a másik szobába. Előttem pedig bezárult az ajtaja örökre. Amint másnap a korzón résztvevő arccal hozzá szegődtem, elfordította fejét s csak anynyit mondott: Eh! hisz ön egy gyámoltalan és meggondolatlan siheder, aki nem érdemli meg egy nő barátságát, ön, ön, gyáva! Tüntetőleg és megvetéssel sietett el tőlem, ugy, hogy akik jelen voltak, pedig sokan voltak, látták megaláztatásomat. Mintha lángolna fejem. A szégyen dühe és szenvedélye lobog bennem. Meg vagyok csalva, ki vagyok játszva és nevetségessé téve. És Sarolta? Ez a méla tekintetű szőke ábrándos asszony, ez a bübájoB ördög tapsol a kezeivel, kacag és udvaroltat magánuk. S még a Treszka, ez a szőke hajú elevenség a Sarolta szobaleánya, kinél protekciót óhajtottam szerezni az ujonnani ismeretségre, még ez is szemembe vágta: — Elájulnék, de félek, hogy ismét bekiabálná a cselédséget, maga gyáva! Gondolkozom mikor voltam gyáva, de már nem jut eszembe. Ha nem akarom, hogy az öngyilkossági eszmék agyamban újra megfogamzanak, kénytelen vagyok ismét a leányokhoz vigaszért folyamodni. Próbáljuk meg még egyszer, menjünk ki a korzóra. Polluttek Frigye