Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-07-09 / 28. szám

a város anyagi helyzete nem engedheti meg, hogv e kérdés rövid időn belül elintézést nyerhessen Kiszámították azouban, hogy egy esetleg alakulandó részvénytársaság, nagyszerű ]övedelmes üzletet nyerne ebben, de azért városunk közönsége nem iparkodik azon, hogy egy részvénytársasággá alakuljon, melv ebbe a rentábilis üzletbe bele vágjon, s végre valahára városunk ezen nyomorúságos helyzetén segítene. Ha egy vállalat nagyon jól menne, de kellő tőke hiányában nem tud nagvgvá fejlődni, hasztalan mutatja ki az illető kezdeményező a biztos nyereséget. vállalataiból Pápán nem képes részvénytársaságot csinálni; de azért a mindenváró közönségünk igenis követeli, hogy legyen már Pápán is valami nagy dolog, miből mindenkinek legyen bőséges haszna, ugy mint más városban — de ingyen Maga a város, mit sem tesz, a pótadó szaporodik, a megélhetési viszonyok azonban nem javulnak A közönség fél minden kezdeményezéstől szóval nincs vállalkozási szellem. Ez városunknak egyik legnagyobb hibája ! Nagy étvágya azonban van, melyet ha mások kielégítenének, azt nagyon szeretné, de maga keresztberakja kezét s ugy várja a jó szerencsét. Levél a szerkesztőhöz. Pápa, julius elején. Tisztelt szerkesztő úr! Sajátságos az emberi természet. Minél többet nyújtanak neki, annál többet igényel. Ez az emberi természet fejtse meg önnél tisztelt szerkesztő úr azt, hogy én ismét bekopogtatok szerkesztőségébe, mert eddigi soraimat felvette lapjában, hát most én már azt hiszem, hogy munkatársa vagyok, s azért vagy kell, vagy nem, én írok, ha akarja Hol előbb takaros leányok, nyalka legények víg danája rezegeté a léget, most csak a rigó egyhangú füttye, a kakukk intő szava, a füles bagoly buskomoly károgása váltja fel egymást. És a nagy ritkán ide tévedő láb alatt nem csikorog többé a hajdan jól ápolt kavics, porond, befedte már azt évtizedek óta az őszente hulló falevél, most már csak az recseg. Réges-régen volt az, mikor jókedvű élet pezsgett itt, bólintanak busán a jegenye ezüstös levelei. Talán igaz sem volt fecsegik a szelek. Hanem, ha közelebb megyünk, elárulja a fal alig száradt hófehér mesze, az alul körülövező kék sáv, az ujjon tapasztott patka, hogy itt sem aludt ki az örök mécs: az élet. Elárulja a kéményből lassan az égnek huzó kékes füst, hogy itt is élnek, itt is küzdenek, itt is szenvednek a lét nagy kérdéseinek megfejtésében, boldogan vagy boldogtalanul, a szerint, a mint öntudattal teszik, vagy anélkül. Oly biztatólag, annyi reménycsilámmal egy-egy sugarában mosolyg e csendes hajlékra a nap, mintha minden percben jobb jövőt igérne lakóinak, mintha meg akarná állinyomtassa le, ha pedig nem találja érdemesnek e sorokat nyomdafestékre, ott van a papírkosár, temesse el abba; nem lesz egyedül, tudom meg fog férni ott a sok fűzfa poéta zöngeménye mellett az ón levelem is. *) Kissé óvatosan nyúlok ugyan ahhoz a tárgyhoz, melyről most akarok irni; nem tudom, hogy darázsfészekbe nyulok-e; de mindegy, inkább szurkáljanak öss/.e a darázsok, minthogy elhallgassam a valót, s ki ne mondjam azt, a mi lelkemen fekszik. Kimondom, habár sajátságos, hogy nemem hibáit akarom megróni, de oly hiba ez, mely ha tovább fog harapódzni a nőknél, végeredményében a legszomorubbá váltatik, mert anyagi tönkretételét idézheti elő nemcsak a középosztályu polgár családoknak, hanem a vagyonosabbaknál is. Oly rák ez, mely az emberi hiúságon táplálkozva, terjed napról-napra tovább, mig megöli magát a társadalmat is. E rák nem egyéb, mint a nők fényűzése, a mai kor túlhajtott luxusa, mely már annyi tisztességes családot vitt a megsemmisülésbe, s mely örvénybe látszik sodorni ma már Pápa városának polgári köreit legnagyobb részben. Nő vagyok, s mint ilyen nem akarom magamról azt állítani, hogy bennem is nem létezik egy kis mértéke azon nememnek általános hibájából, melyet hiúságnak neveznek, s nem is veszem a női hiúságot nagy hibának, ha az tul feszitett mérvben nincs kifejlődve, azért megengedem, sőt követelem is, hogy a nő mindenkor tisztán, s lehető csinosan öltözve jelenjék meg, ugy a családi tűzhelynél, mint az utcán, vagy nyilvános helyeken; ámde az eddig és nem tovább megengedett hiúság ma már nem elégszik meg a csínnal, ma már széltiben-hosszában, a fényűzést, a luxust látjuk hölgyeinknél. — Tekintsünk +) E sorok nem jönnek a papírkosárba, sőt mint igen időszerűt, azonnal közöljük is, s ily közérdekű levelet mindig köszönettel veszünk Nagysádtól. A szerkesztő. tani az enyészet örök munkáját, a lassan poriadást, mintha azt hinné, nem hiában lopódzik a hajlék lakóinak elfásult szemébe, felkölti őket szebb boldogabb napokra. Az ajtó melletti patkán, rozzant bundán, fiatal sápadt arcú legény ül. Oly jól esik neki a hosszas tél, a kinos betegágy után a tavaszi nap langymeleg sugarait egyenkint fogni fel, hiszen oly régen nélkülözte. Háta a ház falához támasztva; még nem tud szabadon ülni, gyenge gerince sajog, de ott ég szemében a bizalom, hogy a tavasz virágival nyílik majd az Ő élete virága is. Most már csak elfelejti a mult nyár háboruzási fáradalmait és ha leveti magáról a kék zubbonyt a fényes éremmel, leveti vele az utolsó fájdalom emlékét is. A faláb ugyan megmarad,de hiszen azt már megszokta annyi honapon keresztül, sőt mosolyogni is megtanult baján: igy csak fél csizmája lesz sáros. Meg legalább nem kell elmenni többet soha, eleget tett- kötelességégének, kiadták már azt neki írásban, fehéren, feketét. Azután Kaposvárott az a hir jár, hogy a Kapóst ia visszahozzák, mert az uj mederben sehogy sem tér, sok kárt tesz, akkor majd kerepel a malom jobban, mint valaha. csak végig a templomi ünnepségnél, nézzünk be egy szini előadásba, vagy keressünk fel egy műkedvelői előadást, vegyünk szemügyre egy estélyt, de tovább megyek, nézzünk csak körül az utcán fel s alá sétáló nők körül, már is megütődve állunk meg s önkénytelenül felsóhajtunk Berzsenyivel : ,.mi a magyar most, rut Sibarita váz," mert valóban a divat bábjává, akülföld utánzott vázává lett a magyar női társadalom. Versenyezünk egymással a fényüzésés luxus minél nagyobb kifejtésében, majmoljuk a külföldet, kapkodunk minden uj fényűzési cikk titán, akár célszerű, akár nem, akár megfelel az alakunk, arcunk, termetünk s igényeinknek, az mindegy; de ami legfőbb, nem veszik tekintetbe, hogy anyagi viszonyaink arányban állanak-e azon fényűzési modorral, mely ma már egészen elfoglalja a nőket. Mindenki többnek akar látszani mint a mi, mindenki a külsőségek által akar hatni, feledve azt, hogy kis városban az emberek oly jól ismerik egymás anyagi viszonyait, mint a sajátjukat és mindeki túlfeszíti anyagi erejét, csakhogy űszhassék azzal az áramlattal, melynek neve fényűzés. A legegyszerűbb polgárleány ugyanazon divat és piperekereskedésben akarja beszerezni öltözéke és pipere tárgyait, kalapjait, a melyben a gazdag nők teszik vásárlásaikat, s habár a család tönkretétele állana is előttük, meg kell szerezni azt a kalapot, azt a köpenyt, azt a gallért, melyet X földesúr leányán látott a minap, mert most az a divat. A szobaleány, de a szolgáló is, a ki eddig nagyon megvolt elégedve, ha úrnője vagy a kisasszonyoktól levetett avitos ruhákat megvehette, ma már ugyanazon szabóval varratja köntösét, a mely az urasága részére dolgozik, s havi csekély bérét elkölti a fényűzésre, beledobja azt a mindent megemésztő Molok gyomrába. A polgárleányt, a szolgálót, a szobaleányt, ma már ölözékéuél fogva nem lehet megkülömböztetni a földes urak leanyaitól. Olyan jó volt ezt elgondolni szépen, csendesen. Az öreg Bodri is fel-fel fohászkodott lábainál, de ez talán nem álmodozott, csak az ő tavaszi hírnökei tisztelegnek nála: a legyek, azokat fogadta. Eélrehajtott fejjel oda sompolygott a nagy veres bráhma kakas is, de biz őt nem vették fel a tanácsba, hiába ólálkodott. — Sándor te ! ne itt a kis bunda, tedd a lábadra, mert megfázol. Tudod, hogy minden este kilel a hideg! — szólt ki a pitvarból az ezüst hajú anyjuk. Nem is várt tovább, beterítette maga, még a fa lábat is. — Igy ni! Tudod, most olvad a hó fent a hegyekben és onnan nagyon hidegen fuj a szél! — Jól van no, édes! De csak mondja meg ked, hol marad Panni oly soká ? . . . — Hát hogy tudnám én azt, fiam ? . . . Tudod, az ilyen fiatal fehérszemély könnyen elbámészkodik, a városba küldtem herbatéáért, ott pedig mindig akad valami nézni való. De majd mindjárt jön . . . — De mondja csak édes, nem szólt keteknek semmit? — Hát mit szólt volna ? — Tudja édes anyám, nagyon félek, hogy az a szegény leány megbánta azóta ma-