Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.
1893-06-25 / 26. szám
J A nagy közönségtől várjuk a támogatást Önöktől remélünk erkölcsi és anyagi pártfogást. E/.en pártfogásból fogunk erőt meríteni küzdelmünkhöz A nagy közönségre appelálunk tehát nyíltan őszintén, oly emberként, ki előtt mindenkor szent volt a közügy é.deke, Pápa város és vidéke lakosságának a java. Ily auspiciumokat feltételezve büszkén tekintünk a jövő elé s az ellenünk iránvuló ás k á I ód áso k a t eg y s zer ii e n m égve t j ü k. Megmaradunk az i g a z s á g é s s z ó k i m o n d á s s /- < >s z ó 1 ó j á nnk. Reméljük, hogv az uj negyedévben tömegesen sorakoznak a „Pápai Közlöny* zászlója alá. Hazafias üdvözlettel A „PÁPAI KÖZLÖNY" szerkesztősége. " előfizetési ára: 6 frt A „Pápai Közlöny 1 Egész évre Fél évre . 3 frt Negyed évre . 1 frt 50 kr Hogy a lappal járó kötelezettségünknek eleget tehessünk, tisztelettel kérjük lapunk előfizetőit és barátait előfizetéseik szives megújítására és körükben való terjesztésére, 8 ezennel megnyitjuk az uj negyedet. K DB a társaflalomltan. Ezer meg ezer kötet könyvet irtak már a nőkről a könyvnyomtatás mesterségének feltalálása óta és fognak irni még ezentúl is, nemcsak azért, mert hálás ós szép munka az emberiség virágaival foglalkozni, hanem azért is, mert e théma éppen olyan kimerithetlen, mint amilyen kiismerhetlen a nő. A nő lelke olyan mint a csillagos égboltozat, melyet ha meg akarunk vizsgálni, felhasználjuk a természettan és csillagvizsgálás minden műszereit és csöndes, tiszta estéken fürkészszük annak minden változását. De hasztalan, mert sohasem ismerhetjük ki egészen az égboltozat titkait. Midőn ugyanis már nevet akarunk egyikmásik csillagnak adni, — az éppen akkor ragyogó ivet irva le, lefut az égboltozatról, s millió darabra pattanva szét, elvész a világűrben. Hasonló a nő a naphoz, mely világit, melegít, áldást oszt és sugaraival megaranyozza a tárgyakat, melyeket megérint. de hogy tulajdonképpen miből áll az a nagy, hatalmas, meleg fénytenger? e kérdésre még a tudós is habozva felel. Igy vagyunk a nővel. Erényeinek fényével világit előttünk, az élet melegségét önti abba, ki tettben és lélekben elhidegült a világ- iránt, áldást oszt a családi templom szentélyében, nősiességének szines sugarával bájt és melegséget áraszt a körbe, melynek lelke lett és mégis, ki az, ki azzal dicsekednék közülünk, hogy csak egyetlen nőt is sikerült neki tökéletesen kiismerni! És éppen azért lesz & nő mindig érdekes, mert nem tárja fel lelkét egészen, tág tért nyújt a kíváncsiságnak s mintegy felhívja a gondolkodó világot belső attribútumainak tanulmányozására. E tanulmány rövidebb hosszabb kurzusból áll ós i legtöbb esetben házassággal végződik. Valahol azt olvastam, hogy az asszonyok nem látnak oly messze, mint a férfiak, de & mit látnak, azt élénkebben látják. Ez finomabb idegrendszerük kifolyása. És éppen mivel élénkebben látnak, észreveszik hamarosan a férfiak kiismerési szándékát és lelküket gondosan elzárják a kíváncsi tekintetek és megfigyelések elől Ez az oka azután annak, hogy a legtöbb esetben a férj és feleség sem ismerik egymást. Mig a hymen lánca össze nem fűzte őket, addig a nő volt zárkózott, most pedig a családi életben a férj azokkal tart, akik ugy vélekednek, hogy se nem síüksétulságosan ismerni az ges, se nem üdvös asszonyt. Maholnap idegen lesz a férj nejére és viszont, a családi élet melege lassanlassan hidegre fordul, mert igy kívánja a fine de siécle szelleme, melylyel pedig karöltve nem haladni korlátolt agyú emberek véleménye szerint bűn. Neveljük a nőket tudományos pályákra s ugyanekkor megfosztjuk nőisességüktől. Elméjét megtömjük ismeretekkel, szivét pedig üresen hagyjuk. Már Schoppenliauer azt mondta, hogy a gondolat, nőket látni tudományos pályákon nevetség. Nem azért lettek a nők teremtve, hogy a csillagvizsgálásba mélyedjenek, hanem azért, hogy a férfiakat szelídítsék, a gyermekeket neveljék és az élet gondjai elviselésében a férfiaknak segítségére legyenek. A magyar társadalomnak nem tudós nőkre, hanem jó anyákra van szüksége. A tudományt engedjék a férfiaknak, ők pedig uralkodjanak a világ felett ne tudásukkal, hanem női gyöngédséggel párosult szeretetükkel. Ez a szeretet az ő klímájuk, ez a nők otthona, s ki ez otthonból kíméletlen kezekkel ki akarja űzni ők«t, az vétkezik az Isten legremekebb teremtményei ellen. Elvitázhat] an tény, hogy egy jő anya nemesebben tölti be hivatását a társadalomban, mint az a nő, ki fölszínes tudásával port akar hinteni a világ szemébe. Mert a nő az anyai szeretet által halad az igazi nősiesség tökélye felé. Női gyöngédség, női türelem, női kellem, szóval mindaz, arai a nőt szeretetreméltóvá teszi, növekszik az anyai szeretet által. Nincs is szebb, mint a nő az anyai szeretet dicsfényében. Szépen mondja Necker: ha az anyának fia van, akkor e tudásnál büszkén dobog fel a szive, ha leánya van akkor gyermekségének és ifjúságának visszhangja tölti be lelkét és a kedvesség, gyöngédség tündérvilágát varázsolja elé. A földön csak egy van ami szebb a nőnél, s ez az anya. Itt, igen itt, az anyaság mély titkánál magasztosul fel a nő a mindkettejük iránt. Eh, sohasem szerette azt az embert. Csak szívesen mutatkozott egy ideig vele, mint egyik másik sikerült kalapjával. Megigazította a félrecsúszott bársony napra-forgó virágot a hajába s csak nézte tovább a vézna, sápadt lánykát. Azután diadalmasan tekintett végig felsége termetén. Kiegyenesedett és félhangosan mormogta magában. — Összetöröm . . . Egy ujjal összetöröm. A hölgyeket kölcsönösen bemutatták egymásnak. Margit lassan, félve pillantott a nagy szőke asszonyra és meleg pirosság öntötte el az arcát. A beállott csendességben mindenki meghallotta a szép özvegy félhangosan, nyújtott hangon mondott megjegyzését. — Ejnye, be kedves a kicsike. A nagy kerek asztal hamarosan szűknek bizonyult. A városbeli arany fiatalság mind a királynő körül röpködött. Az aszszonyka kedves volt, kacér volt — és kíméletlen volt valamennyivel. — A rövidlátó kis doktor, valami vesztett fogadás ürügye alatt pezsgőt hozatott. Az asszonyka tapsolt reá és hálából megpeckelte egy cseresznyemaggal a mosolygó emberkét. — Maga okos ember, doktorkám, bizony isten okos ember! Az aranyos nyakú palackok rohamosan ürültek, a kedv egyre hangosodott. Az aszszony versenyt ivott velük. Az örökösen házasodni készülő patikárus nagyszabású orvosi problémákat kezdett fejtegetni s közbe-közbe sóhajtozva fájlalta, miért nem leány még ez a fenomenális asszony. A kopasz telekkönyv' vezető, aki egyszer már fegyelmit kapott, mert a telekkönyvi telierlapra Kohn Lázár helyett jambusokat kebelezett be, egy végtelen ódát kezdett komponálni. Csak Béla maradt komoly és szótalan. Az asszonyka megbökte a vállát legyezőjével. — Ugyan mi történt magával Béla ? Arra mi felénk nem volt ilyen fád gyerek. Már az ő szeme is meglehetősen csillogott. Habozott kissé, de azután hirtelen odahajlott egészen közel a szép kisértő forró arcához. — Hát nem ismer már Lujza ? Tudja, hogy akkor vagyok legvigabb, ha hallgatok. A majális-elnök odaparancsolta a cigányt az asztalhoz. Az asszony egymásután húzatta a pajkos, duhaj nótákat, s mikor a banda vagy tizedszer húzta el az övét, lekapott a kezéről egy brilliáns karperecet. — Eh, mért adózzanak mindig az urak ! Tányérozzál Kálmán egyszer az asszonyoknál. A prímás ravasz mosolygással fogta meg a karpereccel együtt kezébe nyomott tányért. Az asszonyka bizarr ötlete hatott. Egy pár mama összegyűrt forintost hámozott ki pénztárcájából. A leányok könnyebben végeztek : legyező, zsebkendő, kesztyű hullott a tányérba. Csak Margit jött zavarba. Végre egy szálat tépett ki a mellére tűzött piros szegfúbokrétából. A lelkesült fiatalság meg| tapsolta érte. Mikor a táncra újra beharangoztak, az özvegy közömbös hangon, a vállán keresztül odaszólott Bélához: — Mi valamikor szerettük a valcert. Nem jön egy táncra ? Béla nyomban felugrott. A szép asszony megigazította kesztyűjét és kedves nyájassággal fordult Margithoz. — Csak pár percre viszem el Bélácskát. Ok kezdték meg a táncot és körülforogtak ötször-tizszer egymásután. Minden szem őket nézte. A tánc gyönyörűségébe merülve, kipirult arccal, némán keringőztek. Végre félig elalélva súgta az asszony:
