Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Első évfolyam - 1886-04-15 / 10. szám

vakodó két kandúr ugyan csak karmol és harapdál ám ott valamit. Szétkergette rögtön a macskákat és a dupla fegyvert golyvájához oda szorítva rá duplázott a sapkára. Azt a töltés kétfelé szakította , s egyik darabja felvetődvén, mivel a lyuk a padlás padlózatától csak néhány arasznyi magasságban volt: kirepült azon. Az öreg hirtelen utána kapva, öklével oly ügyesen taszította le véletlenségből a hagymát, hogy az a fél sapkával oda tálalta magát elibénk. Mi sem voltunk restek, gyorsan felkaptuk s bele gyömiszöltük az én tarisznyámba és szaladtunk az erdőbe. Azonban mendicánsom mikor felakarta tenni a sapkáját, akkor vettük észre, hogy csak fele van meg. Legátus ur ! lássa ez az öreg apámtól öröklött ősi ereklye áldozata lett a mi disznó torunknak, legyen az öreg jágeron ezért anny' áldás, a menynyi szőr van a talpán. De öcsém, csakhogy a vöröshagyma a mienk ; ne törődjék most már a sapkájával, kiszolgálta az már úgyis a katonai éveket, az öreg jáger bátyánk meg kiadta neki az obsitot. Legjobb lesz, ha ezt most már penzióba helyezzük, van az én tarisznyámban még egy süsü kalap, tegye fel azt öcsém , mégis csak jobban néz ki benne, mint ebben a madár ijesztő maskurában. Azután pedig lássunk dologhoz, mert az én gyomromban már elhúzták ám a pecsenye marsot. Adja ide hát legátus ur azt a pántlikás kalapot; De azért ez az öreg kiszolgált veterán sohasem megy ki az eszemből, mert melyik az a vitéz, ki több kudarcot állott volna ki mint ez ? Az ég még azt sem engedte meg neki, hogy csendesen, békében költözzék el a másvilágra, hanem a csatában fejezte be viszontagságos életét gyilkos kéz által. »Apadjon el a szem, mely czélba vevé. Száradjon el a kar, mely keresztül lőtte, Irgalmad óh Isten ne légyen övé, Ki miatt lön ily csúnya veszte.« Ugyan ne fohászkodjék már mindig ezen elavult jószág felett Öcsém! . . . . még talán meg is siratja ! Hasztalan itt már minden. Könnyeivel uj életre nem támaszthatja ! Legjobb lesz, ha most már hozzá látunk a dologhoz, olyan disznó tort fogunk csapni, hogy bárki is megirigyelné tőlünk. Azt tartom legátus ur, hogy itt hát csak megtelepedjünk, itt van tán legsiirüebb része az erdőnek; majd elmetszem én a gégéjét ennek a nemes vadnak, úgy hogy nem eszik ez több kukoriczát a városlödi korcsmában. Most tehát jókora máglyát raktunk ott gályákból s a nyársat elkészítvén, kibontotta tarisznyáját mendicánsom, minden áron hentes akarván lenni. Mielőtt azonban bele nyúlhatott volna a tarisznyába a pecsenyéért, a tarisznya tartalma egyet rúgott, s mint a szökcse nyáron a tarlóban, olyat ugrott a mi malaczunk ki a tarisznyából, s mintha puskából lőtték volna ki, ugy iramlott tüskén, bokron keresztül folytonosan nyüszítve: gyűri, gyűri, gyűri .... No öcsém ! most csak utána ám ! ! ! Mendicánsom erre közibök vagdalt az apostolok lovainak, én meg a nagy ijedelemben más irányba szaladtam s úgy 10 perez múlva elkiáltja magát mendicánsom a mint csak a torkán kifér: »Legátus ur ! legátus ur ! megvan ám a ,Gyuri'!« Azután szólt a malaczhoz: Gyere csak ! Ha olyan nagy kedved van ezen a hideg éjjelen szaladgálni, hát szaladj a hasamba! Majd a lelkemet futottam kí utánad. Hát igy köszönöd te meg, hogy mi pártfogásunk alá vattünk ? Gyere csak ! Majd a mint te engem kimelegitettél, ugy foglak én téged megmelegíteni ! Most már látom öcsém, hogy mégis derék gyerek maga! Csakhogy eltudta fogni ezt a pecsenyét. De ha még egyszer elszalasztja, akkor mind a hárman egyirányba szaladunk ám ; a malac elöl, maga középen, én meg leghátul. Hanem akkor az én meglehetős nagy furkóval felruházott somfa botomnak lesz gondja a maga hátán eljátszani Liszt-nek legszebbik symphóniáját ! (Folytatása következik.) cBa&ó cfá&óed. Epigrammok. Viki a bálhös. Erdemeit keresed, Viki nők kedveltje miért [lett? Orránál vezetik s orra után halad ő. Mari petrezselymes kosarai. Hog}^ kosarat kaptál Maritól ne törődj vele; [múltkor; Sok kiürült neki és azt adogatja szegény. Egy jónevü úrfinak. Arra vagy oly gőgös, nevedet hogy úgy örö [költed? Mit te magad szerezél: büszke csak arra [lehetsz. S szégyen nem pirosit ős'id tett'it, ha tekinted ? Mily nagyok ők hozzád! büszke tehát mire [vagy? cKáUixán