Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Első évfolyam - 1885-10-31 / 1. szám

. . . Nem is mulasztotta Ida sohasem el, dacára a zimánkos időjárásnak, kedvenc sétáit. Soksszor jött be havasan , dideregve , fázva , a mi nővéreinek s a boldog udvárlóknak sok mulatságos perezre és szellemdus megjegyzésre adott alkalmat, ü mintha nem vett volna észre semmit, ment egyenesen zongorájához s kinyitva- titokban szobája kertbe nyiló ablakát, elkezdte kedvencz nótájáját: »Te vagy a nap^ én az éjjel.« A mire azután a szomszéd háznak is kinyillott egy ablaka, s rajta egy 20—21 év körüli barna fiatal ember könyökölt ki. Ida mikor észrevette, hogy az átellenben levő ablak kinyillott, s a várva várt arcz benne megjelent, és egész áhítattal csüng játékán, borongos, mélázó szemei titkos kéjben égtek, s ragyogtak, mint szent János bogár nyári estvéken. Fejét makacsul hátraszegezve, egész lénye valami eszményszerüséget vett fel, És elkezdett játszani egész művészi ihlettel, ujjai ngy futkoztak azokon a billentyűkön, akár csak dróton járnának. . . Ábrándozva, merengve, hol játékán, hol meg a szomszéd ablakban mosolygó arezon, nem igen törődött mással, miatta ugyan tüz, víz vihetett mindent. Ida szeretett igazán, szive első tiszta szerelmével. Szeretett, mint csak a 16 éves lánykák szerethetnek. Szerelmében olvadt fel egész lénye. Ezen kivül semmi sem érdekelte. Gyakran látta a űaatal jogászt, kit már ezután egyszerűen csak Gyulának nevezünk, ez előtt is, sőt a nyáron virágcsokrot is tett néha ablakába, még sem félt tőle, rá mert mosolyogni. Nyugodt volt egész szünidő alatt, nem is gondolt rá. Most meg mióta a szegények javára azt a felolvasást tartotta, mióta az eszmétől fellelkesített arcot látta, bár mint igyekezzék is, nem tud tőle szabadulni. Alvásközben, ébrenlétében, mindig csak azon veszi észre magát, hogy megint az ismert arcz áll előtte, dicsfénytől környezetten, mint »akkor estve.« Olyan boldog ilyenkor! Mégis mikor találkozik vele, nem mer szemébe nézni, Mikor azt mondja »kedvesem« a vér mind arcába szőkéi, szédülni kezd, még is olyan jól esik közelében lehetni. Máskor a zongorát tekintette legnagyobb ellenségének, most még az lett legjob barátja, szive titkát egyedül csak annak árulta el. Mig nővérei a salonban az udvarlók hálóba kerítésére az effektált szerelem minden mesterfogásait előrángatták, s mig udvarlóik a legnagyobb hiszékenyt játszották s esküdöztek, hogy a földi menyországot egyedül csak ő általuk érhetik el, addig Ida nekihevülve ül zongorája mellett. Mikor már az utolsó akkord is elhaugzott, mikor már a szomszéd ablakból is eltűnt a kedves arc, kezeit keblére szorítva, talán hogy szivét zabolázza, és fejét szomorúan lehajtva, édes áqrandokban ringatódzott. Istenem miért is táncoltam vele a hosszú csárdást? Miért is súgta akkor: ^Szeretlek Idám, egyedül csak téged !« Miért is esett akkor olyanj ól sz a bűbájos hang, ezek a gileadi balzsamként ható szavak ?.. Miért is mondtam akkor »igen«? Miért is engedtem kezemet megszorítani, megcsókolni? Miért is súgta fülembe mikor távozni készültünk . . . ha a szivünk eggyé forrna, Ránk be szép hajnal hasadna.« Miért >s ? . . . miért is? . . . miért is szerettem meg? Miért is nem tudom felejteni ? . . Máskor Istenem miiyen nyugodt voltam! Most egymást üzi hajtja bennem a gondolat, szivem forrong, agyam zug, mégis . . . mégis boldog vagyok! . . . Nem! Nem Gyulám! nem foglak fejejteni. Ezt súgtam akkor, ezt dobogja most is szivem. Arca kivolt pirulva, keble sebesen lihegett, a szél vadul zörgette az ablak nyisott tábláit. . . . Ida mohón szivta a beözönlő hideg levegőt. Talán az Ö sóhajait is magával hozta. Szemei lassankint lecsukódtak s karjával a zongorara támaszkodva alig halhatoan susogta: — Mégcsak hozzánk sem lehet jönni > szegénynek", mert ö csak jogász! Gyula ugyan ekkor ezt gondolta: kár ennek az angyalnak ebben a házban lakni. II. Almay Oizella. Serczeghyné húgának a leánya. Szüleit korán elvesztvén, nagynénje vette magához. — Magammal viszem, — úgymond — s kisaszszonyt nevelek belőle. Serczeghyné ezen szavai azt látszanak igazolni, mintha kegyelemből vagy jószívűségből venné magához Gizellát. Pedig nem ugy van. Mert Almay mintegy 13 —14 ezer forint értéket hagyott hátra, melyből Gizella nevelésére évenként 300 frt volt rendelve. Gizella négy éves volt mikor szülei elhaltak, éppen abban a korban, a mikor az ember sokkal fejletlenebb, mint sem a szerencsétlenség nagyságát teljesen fel tudná fogni: annál megfejlettebb, hogy a kedves gyermekkori emlékek, a szülőknek ködben megjelenő arcza, s az azok körében tapasztalt szeretet végkép elmosódnék emlékezetében. Hogy nagynénje magával hozta, unokanövérei is ép abban a korban voltak, a mikor még nincs különbség a gyermek romlatlan kedélyében ur és szolga, gazdag és szegény között. — A kis lánykák ugy fogadták öt mint testvérüket s a kis jövevény csakhamar megbarátkozott az uj helyzettel. Bábu,.,, közösek voltak. Ha valami játékuk eltörött, mind a hárman megsiratták. — Gizella a legidösbb unokanövér, ki már ekkor hét éves volt, nem osztozott nővérei aprólékos örömeiben s bohóságaikat lenéző mosollyel kisérte. Már ekkor is volt benne valami abból a pedanteriából, negélyezésböl, fenhéjázásból, melyek később egész lényének föjellemvonását képezték. A kis nevelt leány felett gondtalanul röppentek el az évek. Kis rokonai társaságában csakhamar felejtette szüleit. Ugy látszott, mintha minden emlék elmosódott volna, a mely öt a múlthoz kötötte. Serczeghyné ha nem is tekintette saját gyermekének, de minden esetre ugy bánt vele eleintén, mint rokonnal. Serczeghyné azok közé tartozott, kik abból, a mivel