Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Első évfolyam - 1886-01-15 / 5. szám

kezébe sem vesz valami tudományos müvet vagy lapot. Legfeljebb az ifjú korában megtanult predikátiókat repetálja. Az ilyen azután lehet igen jó gazda magának, de a rábízott nyájnak nem valami hűséges őrizője s nem igen méltó arra, hogy az Űr talentomokat bizzon reá, mint hűséges szolgájára. Hiszen ha Darvin és Renán műveit nem olvassa is, az még csak megbocsátható, bár az ellenkező helyesebb volna. De ha a tisztán theologiai tudományokkal sem foglalkozik s nem igyekszik azok által ismereteit gyarapítani, s a nemes harcra, — a Krisztus tudományáérti küzdésre — lelkét felgyulasztani: bizonyosan hiányzik nála ama magasztos hivatás, mely nélkül Istennek nem hivatott, hanem csak kényszerű szolgája. S szellemi főlényét és tekintélyét nemcsak a miveltebbek, hanem a nép előtt is teljesen elfogja veszíteni s képtelen lesz ezt az igaz ösvényen megtartani. (Folyt, köv.) Bírálat a pápái ref. főiskolai „Ifjúsági képzőtársulat" „Tavasz" czimü kiadványára. (Pályadíjat nyert.) (Folytatás.) Ez a philosopliuslioz illő nyugalom és lemondás talán illene egy hatvan éves öreghez, a ki reményeiről ós ábrándjairól beszél; de mikor egy ifjú, szerelmes költeményben nyilatkozik igy, nem hiszünk neki. „Esküvő előtt " czimü románcza már természetesebb, bár itt is kissé heroikus elhatározásnak tekinthetjük azt, hogy a szomorú furulyázgatás után mind a két szerelmes öngyilkossá lesz. De mégis indokolható ez a szerelmesek lelki állapotából, mert szerelmes állapotban nem igen szokott józanul gondolkodni senki. Az alak, — mint Antal Gézánál mindig, — csinos és dalias. „Arany János emlékezeté"-re irt ódája nem igen emelkedik tűi azon a mértéken, melyet e rövid birálat bevezetésében felállítottunk. Csak a három első versszakban van igazi ódái lendület és szárnyalás, azután már hanyatlik s néhol szinte csak lajstrommá sülyed, melyben Arany János hallhatatlan tettetei vannak elősorolva. A költemény vége felé, hol a gondolatnak legmagasabban kellene szárnyalni, egészen érthetlenné válik, nagy hátrányára az egész műnek. -— En legalább az utolsó előtti versszakban egyáltalán nem értem, mit akar mondani a szerző és mit jelent ez a kifejezés: rEg S föld határain a kit minden áld, Arczára nem jött köny, de meghatottan, Hol sirja áll, egy nemzet könyez ottan." Ennek sem magában, sem az előzőkkel Összefüggésben nincs semmi értelme, és indokolható jelentősége. S a szórendnek oly öszszezavarás,a mint itt „Bárha hánykolodék élte vihar közt", a magyar nyelvben meg nem engedhető, s ha valaki a vers mérték és rím kedvéért mégis megteszi, semmi esetre sem válik dicséretére. Ez pedig „S midőn a rendjelt tűzték keblére: Megtartá azt, — de csak fiókba téve." inkább humoros költeményben volna helyén, mint egy fellengzős hangulatu ódában. Mert bár nagy erkölcsi erőre mutat, midőn valaki anynyira emancipálni tudja magát a hiúság rabsága alól; de az ilyen ellen tét ezés „megtartá azt, de csak fiókba téve", — önkénytelenül is mosolyt idéz ajkunkra, azok rovására, a kik ellenkezőleg — nagyon is szoktak kérkedni az eféle kitüntetéssel. A tavaszban legvégül álló „Márvány lovag" czimü románcz eg}^ik legkedvesebb darabja az egész füzetnek. A románcz kellékeinek mindenben megfelel s mintegy átvarázsol bennünket Spanyolország földére a románcok hazájába, — Az esemény, melyen a szerelmes pár átmegy és a mely szerencsés egyesülésüket idézi elő érdekes és leköti figyelmünket. Minden versszak egy egy képet tüntet fel s az egymást követő képekben