Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Harmadik évfolyam - 1888-03-15 / 8. szám

ifju rohan, villogó karddal s villámló szemekkel, mellette egy karcsú honvéd — még egészen gyermek.— „Utánnam!" — kiállt az ifju százados : Tihamér — „a halál napja e nap és a dicsőségé!" Fele elhullt már a jó vitézeknek, de másik fele annál vakmerőbben rohan a vezér nyomában s a halálhörgéssel együtt hangzik a kiáltás: előre! előre! Már ott küzdenek az ágyuknál, a födözetet egy pillanat alatt szétszórják: ekkor egy ellenséges lovas csapat rohan reájuk s a küzdelem még hevesebbé válik. Tihamér mint oroszlán küzd, keresi a halált s osztogatja azt. A küzdelem hevében iszonyú csapást mér reá egy ellenséges katona s halala elkerülhetlen, ha az ifju honvéd fel nem fogja a csapást, mely még is oly erős volt, hogy a gyermek fegyvere lehanyatlott súlya alatt s a kard mély sebet ejtett Tihamér balvállán, ki felkiáltva, mint a villám sújtott vissza s az ellen széthasított fejjel omlott le lováról. A roham meglett nyerve, nemcsak itt, de minden ponton. Az ellenség visszavonult. Az elitélt kapitány felkötött karral, a vérvesztés miatt sápadt arczal, de jobb kezében az ellenségtől elvett zászlóval tért vissza az ütközetből. Az ifju honvéd aggódó szemekkel kisérte öt s egy perezre sem hagyta el. — A sebesült mindig halványabbá Jön, fajdalma mind égetőbbé vált, de azért erősen tartá magát lován, mert a vezér jött felé táborkaraval megjutalmazandó a hőst, kinek halált megvető vakmerősége nagy befolyással volt a csata sorsára. Tihamér katonásan üdvözlé parancsnokát, ki ép ugy becsülte a vitézséget, mint amily szigorú volt a mulasztókkal szemben s átadta néki a diadaljelül nyert zászlót. — Kapitány ur — szólt a vezér — a büntetés alól felmentem önt. Fogadja ez érdemkeresztet s mint a sereg egyik legnagyobb hőse ömagygyá való kineveztetését. S az érdemkeresztet maga tűzte fel a sápadozó hős mellére, ki egyszerre inogni kezdett a nyeregben, azután ájultan bukott le lováról. A vezér meglepetve tekintett reá s bámulata még nagyobb lön, midőn egy ifju honvéd, ki eddig némán szemlélte a jelenetet: hangos sikolylyal veté el fegyverét s őrültként rohant a lováról leesett ifjúhoz, zokogva borult reá s arczát konyei és csókjaival árasztotta el. A komoly katonák mosolyogva tekintettek egymásra, mig az elősiető betegápolók tétlenül nézik a szokatlan jelenetet, majd el akarták vinni az ájult ifjút. — Nem engedem! Ne bántsátok öt: ő az enyém én mentettem meg; nem adom oda senkinek, én szeretem legjobban, — ti nem szerethetitek ugy: én ápolom: ti nem tudjátok oly hiven ápolni!... Ébredj! ébredj Tihamér! hisz én vagyok itt Arankád, én vagyok itt kedvesed!.... Magammal viszlek, nem adlak oda senkinek sem, hisz te vagy mindenem ! — Lehetetlen — kiáltott a vezér •— hisz e katona nő!.... Vigyétek a sebesültet, a hova ő parancsolja ! A súlyosan sebesült Tihamért haza vitték Soly-. mosfalvára s mire felépült, elmúlt a harcz, leáldozott a szabadság napja. * * * Pár év mult el a leirt események óta. Nézzük : mi történt ezalatt Solymosfalván, nyissunk be a Solymosi házba. Legelőször is az tűnik szemünkbe, hogy a két — hajdan oly feszült viszonyban álló — öreg ur barátságosán beszélget egymással s mi több magyarul, Nagy változásnak kellett itt történnie ! A két öreg ur először hallani sem akart ugyan semmiről, mi a régi viszonyt megszüntetné. Solymosy nagyon restelte, hogy fiát egy leány, pláne „német" mentette meg, de meggondolta, hogy mégis csak jobb igy, mintha gyermekét elvesztette volna. — Az öreg Schnerer is sokkal jobb szerette volna, ha mind ezekből semmi sem történik meg, de már nem lehetett változtatni a dolgon, Arankát kedvesétől elválasztani annyi lett volna, mint kitenni a világ nyelvének s még talán többnek is. Akarva, nem akarva beleegyezett tehát a két öreg ur gyermekeik házasságába — nem is bánta meg később egyik sem. Csendes megegyezésben élnek most együtt; de még most is órákig elvitatkoznak a felett, hogy szükséges-e vagy nem bajuszosnak lenni a férfiúnak. Álláspontját köröm szakadtig védi mindenik s ez egy dologban nem tudnak egyességre jönni semmiképen sem, sokszor össze is vesznének felette, ha unokájuk a kis Aranka békitöleg nem lépne közbe, meg-meg tépázva bajuszos nagyapja férfi diszét, mig bajusztalan nagyapja gyér hajával hasonló dolgot cselekszik. A solymosfalvi népet pedig mintha kicserélték volna: hareznak háborúnak hire sincs közöttük, de meg is látszik a falun, mert az a legcsinosabb, lakói legmódosabbak az egész vidéken s. szinte szégyenlik, ha az előbbi idők viszálykodásait valaki eszükbe juttatja. VARANNAY SÁNDOR. :