Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.
Harmadik évfolyam - 1888-01-15 / 6. szám
Az egyházi énekek templomi használatra készültek. Vannak köztük egész eredetiek; de legnagyobb részük régi latin énekek vagy a német reformátorok műveinek, vagy a zsoltároknak fordításai és átdolgozásai. Mintegy 50-re tehető azok száma, kik ilyen énekeket irtak. Fájdalom sok ének szerzője ismeretlen, sok ének meg el is veszett, tehát csak aránk maradtakból alkothatjuk meg a különben kedvesnek Ígérkező képet. Átalánosságban előre bocsáthatom, hogy ez énekek szerzői hű kifejezői a XVI -ik század valódi buzgóságának és mély vallásos érzésének. Igaz, hogy verselésük hanyagabb és durvább, mint a későbbi koré; szép hangzat, költői színezés, sima előadás tekintetében messze maradtak a későbbi kor költőitől, mindazonáltal a kritikusok öszhangzó nézetei szerint: „szent buzgóságuk és lelkesedésük annyi erővel tudta kifejezni mély érzésüket, amennyi még most napjainkban is becsessé teszi müveiket." Kiben egy kis vallásos érzés van, lehetetlen, hogy maga is ne érezze azon fájdalmat, melynek e költök kifejezés adnak. Mily szent alázattal mondja egy névtelen költő: „Ne nézd undokságom, számtalan sok bűnöm Kegyelmes Istenem! I)e nekem kegyelem — légyen engedelem! Légy kegyelmes nekem! Mint Magdalénának megbocsátod bűnét, Számtalan sok vétkét: Ugy nekem bűnösnek, — bűnömet bocsásd [meg, Légy kegyelmes nekem! Bűnöm undoksága — mint föveny soksága Oly számtalan volna Testemet rutitja —- szivemet hervasztja Légy kegyelmes nekem! . . ." Őszinte hangja a bűneit megbánó léleknek. Akár csak az 51-ik zsoltár vagy a 164dik dicséret töredelmes hangjait hallanám rebegni. „Légy kegyelmes nékem!" ... hű viszhangja az Ll-ik zsoltár eme szavainak: „Ur Isten kegyelmezz meg énnekem." „Ne nézd undokságom; számtalan sok bűnöm" a 164-ik dicséret következő sorait: „Uram bűneim soksága, undoksága" juttatja eszünkbe. A megtört kebelnek Istenhez fordulása, majd Istennek s Krisztusnak segítségül hivása, a nyomor és inség napjaiban, — arra engedkövetkeztetni, hogy a jó cselekedeteknek (a kath. egyháztól elszakadottak) nagyon kevés vagy semmi érdemet sem tulajdonítottak: érezték, hogy sulvos helyzetükben csak az égtől várhatnak vigasztalást. Legnagyobb előszeretettel csüggtek költőink a zsoltárokon: azok mintájára, azok szent közvetlenségét, igaz bensőségét igyekeztek ők is magukévá tenni s magyar énekeinkben visszatükrözni. A zsidónép örökös bajaiban: egyptomi és babyloni fogsága-, pusztai vándorlása-, ínsége- és nyomora- az Istentől reá mért csapásokban és bálványozásának büntetéseiben a magyar nemzet saját állapotát ismervén fel. örömest vigasztalá magát azok emlékeivel. És válóban nagyszámú zsoltár-fordítás jelent meg e században s a sok kísérlet halmazában számos igazán szépet és megragadót találunk. Batizi András — ki bibliai elbeszéléseket is irt — 44-ik zsoltárában az általunk elfogadott zsoltárral elég egyezően ad kifejezést azon reménynek, hogy Isten a zsidó népet megsegíti, ha benne bízik ; megtartja az ellenség ellen; miért Isten jótéteményeivel szemben, Izrael a méltatlan kifakadások helyett inkább hálára, magasztalásra köteles. Majdnem a XLlV-ik zsoltár szavaival kezdi: „Hallottuk Ur Isten atyáinktól Régen mit műveltél hatalmadból," zsoltárunk szerint: „Hallottuk Isten! füleinkkel, Amit régenten cselekedtél." — Költőnk e zsoltárt egész gondolat menetében hűséggel követi tovább. Különösen erőteljesen tör ki a zsoltár vége felé, midőn a népétől elfordult Urat a könyörületre mintegy kényszeríteni akarja: „Kelj fel Ur Isten te álmodból Szabadíts ki nyavalyáinkból —Az szegény fogyókat fogságból Hozd ki Mahumet országából." Batizi e sorait zsoltárunk igy fejezi ki:
