Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Harmadik évfolyam - 1887-12-15 / 5. szám

fájnak Tihamérnak, ezek juttatják őt oda, hogy sehol sem találva nyugalmat, viselje a tulságra vitt boszu gyászos következményeit s bolyongjon czéltalanul, mint az űzött vad. A mű — általam feltüntetett belső, tar- I talmi szépségeinek teljesen megfelel a külső, melybe mint ruhába öltözteti képzeletének e szomorú, de mind a mellettt is nagyon kedves szülöttét. Ha nem is oly megragadó szépségű Vörösmarty e költői alkotásának nyelvezete, mint pl. a „Csongor és Tünde"-é avagy „Zalán futása"-é, de bizonyára messzire ezeké mögött nem marad. Valóban nem sok irónk van, a ki jobban, vagy ugy tudna bánni a nyelvvel, mint Vörösmarty. Mert nyelve a mellett, hogy a magyarosság határai között mozog, művészien egyszerű és hangzatos. Az ósdiak és ujitók harczai közepett 1 lépve fel, nem foglal egyik mellett sem határozott állást, hanem megtartja — a mit jónak lát — a régiből s elfogadja az újból, a mi Ízlésével nem ellenkezik. E két elem harmonicus összeolvasztása okozta, hogy művei az ósdiak tetszését ép ugy megnyerték, mint az újítókét, megtalálván bennük mindegyik irány azt, a mi szeme s fülének kellemes volt. Mint fentebb emlitém, Vörösmarty e müve nyelvezetének -— egyezően többi müveivel — egyik fő jellemzője a magyarosság. Mig kortársai müveinek nyelvezetéből nagyon sokszor kiérzik az idegen-, többnyire német iz, Vörösmarty e szirtet mindig óvatosan elkerüli, a nélkül, hogy kifejezéseiben keresettséget találnánk. Szorosan kapcsolódik nyelvének ezen jellemző oldalához a másik, az epicus előadás egyik legfőbb kelléke és szépsége: a nemes egyszerűség. Nem keresgél költőnk meglepő fordulatok, választékosabbnál-választékosabb kifejezések után, hogy azok által emelje az előadás szépségét, önkénytelenül, mintegy magától jő minden szó s vajmi ritkán történik meg, hogy hevétől elragadva, szónokias hangba csap át. A nyelvezet hangzatosságá mellett talán elég felhoznom szépen gördülő hexametereit, mely forma használásával Vörösmarty — egy hírneves kritikusunk nyilatkozata szerint — a classícismust saját pánczélában törte össze. Mint általában egész nyelvezete, ugy leírásai is a keresetlenség bélyegét hordják magukon. „Exemplo discimus" tartja a latin; e mondást némileg módosítva, "példával bizonyítunk" értelemben veszem s azért állitásom bizonyítására álljon itt, a tárgyalás folyamában már eddig beesuszottak mellett még egy példa, az a hely, a hol költőnk a Tihamér visiojában megjelenő Enikő alakját ecsetali. Igy szól ugyanis róla: „Termete lágy habból látszott alkotva lebegni, Két szeme bájtüz, mely egeket leidézne, aranylók, Mint az arany felhő, voltak liajfürtei, arczán A legszebb fiatalságnak rózsái virultak." A nyelvezetről szólván, meg kell emlékeznünk a hasonlatokról is, melyeket az előadás szemléltetősége s igy szépségének emelésére szintén használ a költő, bár nem nagy számmal, A természet életéből vett ezen hasonlataiban különösen a szelet, villámot és felhőt szereti használni Vörösmarti; ritkábban használja a vizet a földön megjelenő alakjában, nevezetesen egyszer a patak csörgedező habjait, más izben á tó hullámait veszi fel hasonlatul. Az ember és állatvilágból csak egy-egy alkalommal veszi hasonlatának tárgyát, — előbbiből a bányászt, utóbbiból a bagolyt hozva fel. A hasonlatok illustralására lássunk egyet közülük; lássuk nevezetesen mihez hasonlítja az egyszerű fegyverzetbe öltözött Tihamért? Erre vonatkozólag itne a költő szavai: Mint bérez, mely nem mutat ékes Lombú rengeteget, tetejét uem himzi virágszál, De komor és vad sziklákkal borzad föl az égre, S villámot, zivatart nem fél elvárni: azonkép Állott disz nélkül Tihamér, deli termete súlyos Fegyverben, vastól feketén, készülve halálra Küzdeni s elleninek bizton felfogni csapásit." Dióhéjba szorítva az eddig elmondottakat igy adhatjuk e mű méltatását: Egysé-