Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Harmadik évfolyam - 1887-10-31 / 2. szám

Midőn Karoly elment, szerettem volna a föld alá bújni szégyenletemben s majdnem sirva fakadtam, ha eszembe jutott, hogy ezentúl Mariska nem nézhet rám anélkül, hogy el ne nevesse magát. — Oh fataüs szakácskönyv! De egyszerre mentő gondolat czikázott keresztül agyamon . . . Ugy ám! de ahoz bátorság is kellene, ami pedig nem a legerősebb oldalam. — Milyen gyámoltalanok is azok a kezdő szerelmesek! Sokáig határozatlanul álltam s valami úgy vonzott a kerités felé! Ejh! itt az idő, most vagy soha! gondolám és a tőlem jelen körüimények köpött kitelhető legszilárdabb léptekkel mentem egész a kerítésig s annak neki támaszkodva bámultam át a szomszédba, várva mig Mariska észreveszi közelítésemet. Végre a várva várt pillanat elérkezett, Mariska felém tekintett, s láthatólag elpirulva függeszté rám gyönyörű fekete szemeit, amelyekre majdha egészen költő leszek azt a hasonlatot irom, hogy hozzájuk képest az ég valamennyi csillaga csak szent János bogár. Tehát reám nézett, amelyen én annyira zavarba jöttem, hogy elteledve a7, egész előre készitett fényes dictiót, csak ennyit tudtam szólni: — Mariska! — Mi tetszik? feleié o azon a legszebb hangon, a melyhez a fülemiléé ugy viszonylik, mint az X városi »Nyukszi« banda prímásának legkeservesebb melódiája a fülemile hangjához. (— No, tessék eltagadni, hogy nem vagyok kész költő.) Micsoda! ő felelt megszólításomra!? Örömömben még azt is elfelejtettem, hogy kerités mellett állok, aminek meg is adtam az arát, mert kézmozdulatokkal akarván további beszédemet kisérni a nagyobb hatás kedvéért, — ugy belevágtam az öklömet egy éles léczbe, hogy még most is fáj, ha eszembe jut.— De azért nem mutattam hogy faj, hanem igy kezdettem nemes páthoss?al. — Lássa Mariska, maga engem előbb kinevetett. No, ne is tagadja, hiszen jól láttam! Pedig nem én vagyok ám az oka, hogy semmit se úgy teszek amint kellene. Erre ő még jobban elpirulva rebegé: — Hiszen én nem nevettem ki, csak . . . Azután nem vagyok oka ... én nem tehetek róla, hogy az a szakácskönyv . . . Tovább nem tudta mondani, mert újra elmosolyodott, mig arcza még pirosabbá lön. — De pedig épen maga az oka mindennek, mert amióta megláttam, mindig csak maga van az eszemben, akármit akarok olvasni, mindig csak Mariskát látok, mert én magát nagyon .... nagyon .... igen nagyon . . . Nem mertem kimondani. — Mit igen nagyon ? kérdé Mariska hamiskásan mosolyogva. Olyanok is ezek a lányok: jól tudják, mégis szeretik kivallatni az embert. — Nagyon szeretem! mondám neki bátorodva. Amitől azután Mariska úgy megijedt, hogy kiszaladt a kertből, s magam is annyira megrémültem, hogy azt is elfelejtettem hol vagyok, csak annyit tudtam, hogy most valami rettenetes bolondot cselekedtem. Búnak eredt fejjel ballagtam szobámba s elmélkedni kezdtem a történtek felett. — No, most már igazán végem van: többet nem jön le a kertbe Mariska, az bizonyos. — De hát minek is kérdezte tőlem ? Vagy ha vallatott: miért szaladt el, mikor kivallottam? Ugy szerettem volna visszamondani, ugy legalább láthatnám többször is! — Bánatomban egész nap nem mozdultam ki szobámból, s feltettem magamban, hogy most már azért is tanulok s elfelejtem az egész dolgot. Még másnap is ezen erős elhatározással ébredtem fel, s könyvemet véve — valódi tankönyvet —• mentem le a kertbe szivvel-lélekkel neki keseredve a tanulásnak. — Tekintetemet a világért sem emeltem volna fel a könyvről, — ugy is hiába — gondolám. — Aminek azután az lett a következménye, hogy egy az ut közepére tett tuskóban, melyen pedig magam is szoktam üldögélni, hasra estem ugy, hogy csak ugy nyekkentem belé. — Amint felakarok kelni, egyszerre csengő kaczagás hallatszik fülembe. Mariska kaczaja, aki a szomszéd kertből nézte szerencsétlen helyzetemet. De már ekkor eldőlt bennem az indulat. — Elmondtam neki mindent, a mi csak a szivemen feküdt s csaknem sirva kértem, hogy ha már nem szeret is, legalabb sajnáljon és ne nevessen ki, ha olyant teszek, aminek ő az oka. — Elmondtam nem egyszer, hanem tízszer is, mennyire szeretem, s [Mariska nem szaladt el. . . . . . . . Ezután mindig a kertben voltam, igaz, hogy most már könyv nélkül. — Először a kerítésen keresztül beszélgettem Mariskával, onnan szorongattam kis kezeit, sőt egy apácza csókot is kaptam tőle; — későbben azután átugrottam a kerítésen,— hiába! alkalom teszi a tolvajt! Igy történt egy szcp szombat délután, hogy félretéve minden ovatosságot. Mariskáék kertjében voltam, aki épen egy kis lúgos készítésében foglalatoskodott, s azon tűnődött, hogyan lehetne a vadszőlő venyigéit olyan erősen összefonni, hogy azokat semmiféle szél se bonthassa szét. Én megmutattam neki élő példával, még pedig úgy, hogy átöleltem karcsú derekát, amiért ö azután egy olyan édes csókot adott, amitől nagy kedvet kaptam az ismétlésre. Epen újra akartam kezdeni a tanítást, midőn Mariska egyszerre felsikolt, — a másik pillanatban