Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Első évfolyam - 1885-11-30 / 3. szám

Első óvfolyam. 3- szám. Pápa, 1885. nov. 30. Megjelenik minden hó lo-én és utolsó napján. Előfizetési <11 j eígy egész isltolai évre 2 írt. Az „Ifjúsági képzótársiiliit

4' pártfogása mellett. Szerkesztőséi;: A főiskolai uj épületben. „Emlékezzünk régiekről." Elliunyt jeleseink iránt érzett kegyele- ! A minden szépért és nemesért lángoló tünknek nem csekély kifejezése, ha érdemei- : ifju-kebel fájdalmas érzésekkel telik meg, ha ket vizsgálva, őket tisztelettel emlegetjük és az ily feledékenységbe menő nagyjainkra sirjaikhoz elzarándokolván, sírjukra helyez- gondol. zük az elismerés, tisztelet és kegyelet koszo- ; Hogyan tudna tettre lelkesülni, ha látja, ruját. hogy az érdemnek ilyen bére van ?! Nem tagadhatjuk, hogy sok emberben Nekünk is voltak jeleseink, ma már töbmegvan a kegyelet ezen külső kifejezése iránti ben pihenők a sir éjjelében, kiknek főiskohajlam, melynek engedni a szív heves köve- Iánk emelése és a nemzeti tudományosság telesére önkéntelenül kész. Milyen jól esik a szülői kebelnek, menynyivel nyugodtabb, ha a kedves gyermek sírjára virágot, melléje egy-egy szomorúfüzet ültethetett. Mily édes-bús érzés foglalja el a gyermeki szivet, ha az édes atya vagy anya fejfájára egy önmaga által fűzött koszorút akaszthat. Vannak jeleseink a kiknek sírjaihoz is eljárnak ugyan egyesek és társulatok, hogy időnként leróják a kegyelet adóját. Sírjaikon virágok virulnak, síremlékeiket koszorúk ölelik. — A pihenők szellemeihez kegyeletes elismerő, dicsőítő és műveikért hálát kifejező szavakat intéznek. Az embereknek tettekben nyilatkozó érzelmei között ez a legszebb. A nemzet melv ilyen tetteket gyakorol, megérdemli az egész emberiség elismerését és tiszteletét. Megérdemelte jeleseit ! De nincsenek-e olyan jeleseink is, a kiknek emléke csaknem teljesen elmosódott létezésükről, érdemeikről alig tud valamit a világ; sirjaik jeltelenek, vagy ha jelezvék is, elhagyatottan állanak! Sirjaikhoz csak az esteli szellő jár el zokogva susogni a közöny és kegyelet-hiány miatt. fejlesztése körül elismert érdemeik vannak. Menjünk ki a temető-kertbe, olvassuk a síremlékeken levő neveket, találunk közel egymáshoz olyan nevekkel ékesitett emlékeket, melyeknél megkell állnúnk önkéntelenül, lebilincselvén bennünket az elolvasott nevek nagyságának varázsa. De nem döbbenünk-e meg, ha a „nagy" Mártonnak síremléke előtt megállottunk, kinek a tudományok terén és a főiskola újéletre hozása körül oly sok érdeme van, s a kiről oly sok kedves dolgot hallunk beszélni ? Síremléke mintegy sivatagon álló pvramis emelkedik hidegen, dísztelenül. Sírhalma hiányzik, helye füvei, gazzal van benőve. A küldisz éppen nem hiv benünket; a nagy nevet övező dicsfény varázsa az, mely vonz és megállni ösztönöz. Szabad-e ennek igy maradni?! A „theologiai képző társulat" ez ügyet illetőleg megtette a első lépést, a mennyiben kifejezte, hogy még e tanév folyamában tőle telhetőleg intézkedni fog. Mennyivel sikeresebben és dicséretesebben lehetne emez igazán nemes tettet végrehajtani, ha a többi társulatok, az egész ifjúság és a szépért lelkesülő egyesek is adakozásaikkal e nemes ügyhöz hozzájárulnának! 3