Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.
Második évfolyam - 1886-11-15 / 4. szám
PÁl'-W IF.IUSU.'I l,AP. 29 gyetlen ellenség vérszomjának, bosszújának. Felidézte lelki szemei előtt mindazt, ami őt érheti, és minden de minden eshetőség irtózattal és iszonyai töltő el. Szabadulást nem is remélhetett. De térjünk vissza azokhoz akik szenvednek, mert szeretnek, — szeretnek férjet és hazát. IV. Esseghvárban ismét gyász és szomorúság lakozik. A megmenekült es hazatért ember hirül vitte, hogy társai elvesztek, Saáry Péter pedig foglyul esett, ha ugyan őt is meg nem ölték. Ilona szivébe tőrként hatottak e szavak, lelekzete elakadt — és nem sirt. Valamire gondolt, és e gondolat visszafojtá könnyeit. Esseghváry István sirt, éz siratta a tűzhelyét s hazáját védő hőst és siratta leányát. A szt.-gáliak csüggedezni kezdtek: Saáry Péter volt lelkök és bátorságuk. Egyszerre Ilona szemében szokatlan láng gyulladt fel, arcza nemes elhatározás pírjában égett és apja elé állva felkiáltott. — Ila él, megszabadítom őt, ha meghalt, vele halok én is! Apja s a többiek bámulva hallották öt és lelkesültséget éreztek sziveikben. Volt e nőben valami, ami ellenállhatlanná tevé őt az elhatározás ily magasztos pillanatában. Balgatag rem ;nyek, haszontalan önfeláldozás! Ki egyszer tatár fogságba került, nincs hatalom, mely öt visszaváltsa. — Nincs kincs, a miért visszaadják a szabadságot: a váltságot elfogadják, de a foglyot nem eresztik el, inkább rabszolgaságra jut a váltság vivője is. Nincs hatalom, nincs mód! De mégis van egy: az asszonyi szeretet, az asszonyi cselszövés. Ilona gyönyörű nő volt. Szép, milyent csak a költő phantasiája teremthet. Termete czédrus, haja éjszaka, szeme hajnalcsillag, arcza piros rózsa fehér havon, ajaka korall, — de minden szépségei között legszebb volt lelke, s legnagyobb ékessége férje iránti önfeláldozó szerelme. — Ha él, megszabadítom, s ha meghalt, vele halok én is! — Me<y ám, de hogyan? Ezt mondá apja, ki előtt ez a lehetetlennél is •lehetetlenebb volt. — Még nem tudom, de érzem, hogy megsegít az Isten. Apja kétkedve rázta fejét; de ismerte leányát s felsóhajtott: most már leányomat is elvesztettem. Szegény asszony! szegény apa! * * * Újra felkelt a nap, újra felvirradt boldogokra és boldogtalanokra egyiránt. A fak v'rágai tündérfényben ragyogtak: — a dér virágok. A rengeteg nénin és kihalt. Csak olykor-olykor hangzott rémesen a varjak kialtozása, s a csikasz vad vértfagylaló üvöltése. Ki az? ki egymagában fegyvertelenül kóborol az úttalan vadonban ? Egy gyenge nő. Könnyed lépése alig hallható zajt okoz az avarban. A csikorgó hideg ellen kevés védül szolgál a lepel, mi karcsú termetét elfedi. Arczát pirosra festette a fagy, didergő kezeit kebelén melengeti, lángoló szívétől az is felmelegszik. Nagyon megunhatta az életét , — v agy n a~ gyot akar. Néha megáil hallgatózva, azután ismét tovább megy. Jó csillagának kell lenni hogyha nem téved el s a farkasok- zsákmányául nem esik. Most újra megáll és hallgatózik. Ideges remegés reszketteté meg tagjait, szeme felvillan, — tán közel van már czéljához. Egyszerre szokatlan zaj veré fel a csendet: lovak nyerítése, emberek kiáltozása; de ez a kiáltozás olyan idegen, olyan borzasztó, — hasonlít a hiéna üvöltéséhez. A vándor nő megrettenve áll meg, arcza elsáppad. — de azután újra kipirul és folytatja útját. Megállj! ne menj tovább, fuss e helyről, mer^ átkos a lég itt és te veszedelembe rohansz! Szegény asszony! V. Az alvók felébredtek, a dobzódók félbe hagyták dobzódásukat, a szerencsétlenek letörölték könynyeilcet: ne lássa azokat senki sem, — mert elmúlt az éj. A Veszprémet ostromló tatárhad valami nagyszerű, valami borzasztó képet nyújtott. Megnyíltak a sátrak, s mint méhraj a kasból, rajzottak elő vad, marezona alakok. A sürgés általánossá vált. A tülkök megharsantak, s ez ismerős hangokra a tüzes paripák tombolni s nyeríteni kezdettek, A fővezér sátora is megnyílt, s kilépett belőle maga a vezér: Karamán Murza, híres ember a mongol seregben. Híressé tette öt rútsága és kegyetlensége. Termete alacsony, de széles; szemei bennülök és vérszomjat fejeznek ki. Hódoló szolgák serege követi öt, mig ö átkozódva parancsolja elö lovát. Pompás ló, még pompásabb nyereg: ugy rabolta valahol. Lovára vetve magát, szemlét tartott serege felett, mely vezére megpillantásakor borzasztó zsivajban tört ki. (Vége köv.) MEDGYASZAY VINCZE^
