Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Második évfolyam - 1886-10-31 / 3. szám

amely óriási határnak % része még ma is erdőség. Ezen falu neve : Szent-Gál. Szt.-Gáltól délkeletre egy hegytetőn állott egy vár, vagyis inkább fallal kerített uri lak, elég védelem rablók ellen, de ostromot kiállani nem képes, — most már nem csak falait, de nevét is majd egészen eltörölte az enyészet. E vár neve: Esseghvár, s birtokosa Esseghváry István. Esseghváry István 60 év felé járó öreg ur volt, athleteai termettel, ki megunván az országban nagyon is elharapódzott zavarokat, melyeknek megszüntetésére ifjú korától kezdve a többi jókkal együtt minden erejét megfeszítette, bár sikertelenül, — neje halála után ide vonult vissza leányával Ilonával s ennek férjével Saáry Péterrel. Itt éltek néhány évig háboritlanul, mit sem tudva e külvilágról boldog családi életben, midőn nagy csapás érte az országot: a tatárjárás. A »jön a tatár« rémes hangja őket is felveré nyugalmukból s Saáry Péter is sikra szállt a hon védelmére azon 60 ezer bajnokkal, kik a Sajó partjain aluszszák örök álmukat, eltiporva a mongol lavinától s vérökkel adózva a magyarok nagy részének bűnös közönyeért a halál-veszély idejében . . . A vesztett ütközet híre szétfutott az egész országban. Setét felhők emelkedtek kelet felöl, s mindig tovább-tovább terjedtek nyugatnak és délnek, rémes homályt borítva a pusztulás hazájára a nélkül, hogy egy eső csepp hullott volna belölok, mert —• a felégetett városok cs falvak füstjéből keletkeztek ezen fellegek. A magyar sereg romlásának híre eljutott Esseghvárba is, menekülő véres alakok meghoztak a hírt s azzal együtt a kettős gyászt a kis családnak: a haza és a férj elveszte feletti gyásztIlona felvette a gyászt, és gyászolta férjét, az öreg Esseghváry is gyászolt, és gyászolta hazáját. A vár nagytermében találjuk együtt az apát és leányát, ajkukra nem jön szó, de szemükben köny ragyog: a fájdalom könnye. A nap már nyugvóban volt, végső sugarai vérpirosra festettek eget és földet. Kár volt a földre ragyogniok, ugy is piros volt az a kiontott vértől. A kevés főből álló cselédség napi munkáját végezve lenyugodni készült és egyik sem tudta, megéri-e a holnapot. A tájon néma csend honol, a szellő is olyan félelmesen susog, megrezgetve a tájat boritó rengeteg fáinak leveleit. A vár ajtaját becsukták; s a nehéz ajtó csikorogva fordult meg sarkaiban, a kulcs kettőt csattanik, azután újra néma lesz minden. Az apa és leánya vacsorához ülnek, de érintetlen hagynak minden ételt. A nehéz ezüst billikom színültig áll gyöngyöző borral, de nincsen aki igyék belőle. De hallga! A vár alatt beszéd veri fel a csendet, | férfiak beszéde, a kapun kopogtatnak, valaki bebo! csáttatást kér, ki lehet az? Mind a ketten ezt a kérdést vetik fel magukban, s a nő remegve gondolja: hátha ö? Egy ősz cseléd lép be megkérdeni, beeresztheJ tik-e a vándorokat. — Kik azok? kérdi az oreg Esseghváry. — A homályban nem vehetők ki, de hangjuk mintha ismerős volna. Ilona reményleni kezd, s valami azt súgja belől: I 5 az ! — Hányan vannak? — Ketten. — Eresszétek be Őket szól az öreg Esseghváry, azután fel s alá járkál a teremben, kérdezve magában kik lehetnek? Ilonát is csak ezen gondolat foglalkoztatja, s ; mintegy akaratlanul susogja maga elé: ö az, Istenem ö az! — Mit mondtál leányom ? kérdi tőle apja. Ilona álmából felrettenve tekint apjára, azután mintegy öntudatlan felel: — Semmit! de mégis .... óh! ha 6 volna ! Esseghváry fajdalmasan felsóhajtva gondolja: Bízik, mindig bizik. Ne hagyd el öt bizalmában Istenem ! A folyosón léptek kopognak: mintha ismerősek volnának e lépések. Mind kozelebb-közelebb jőnek, az ajtó felnyílik, — és a következő pillanatban Ilona örömsikoltással szaladt férje kebelére, csókolva arczát, csókolva ruháját s érthetetlen szókat rebegve, mig férje boldog örömmel szorítja kebelére a kedves teremtést, ki annyit szenvedett, — annyit remélt! Az ősz Esseghváry egy darabig megilletődve nézte őket, azután szemeibe könnyek tolultak s felsóhajtott: O él, de a haza elveszett! A másik belépő alak Vásonyi Michál, ki az ifjú kíséretében ott küzdött a Sajónál, oda lépett a házi úrhoz, ki kezét nyújtva, mondá: Isten hozott, mi hír van? — Jön a tatár. Ekkor lányához fordult az ősz, ki még mindig férje kebelén csüngött, mint a virág a fán, s fájdalmas tréfával mondá neki: — Hát nekem nem adsz belőle? — Nem! nem adok. 0 az enyém. Nem adom oda sekinek soha. Nem eresztem el tőlem! — De azt csak megengeded neki, hogy asztalhoz üljön! Sokat éhezhetett, mert a menekülőnek, a bujdosónak kenyere: a fáradtság; itala a szenvedés. — Igaza van uram bátyám! szólt Vásonyi — bizony jól is eshetik az olyannak a teritett asztal, ki 2 hétig nem evett mást, mint az erdők madarainak tojását, s az erdők növényeinek gyökerét! Pedig nekünk vajmi nagyon kevés jutott másból! Apjának házi gazdaias észrevételére Ilona is en-