Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1890.

1890-01-12 / 2. szám

Vasárnap, január 12. Szerkesztési iroda: P.'ípa, Pósia-uicza 1036 ház szám, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kéziratok vissza nem adatnak. Pápa, 1890. Harmadik évlolyam, 1 szám. Előfizetési árak: Fgész évre . . . 6 fi't — kr. Fé.' évre .... 3 „ — ,. Nagyed évre . . 1 „ 50 „ Egyes szám ára 15 kr. Kiadóhivatal: Pápa, Szél-utcza 150. ház eíZám, hová az ejőfizetési és hirdetési dijak a kiadói teendőkkel megbizott KOCZKA LÁSZLÓ inhoz küldendők. PÁPAI Megjelen minden vasárnap. Városi közügyek. ír. — A miről mindenki beszél. A szomorú helyzet. A mult hibái A mi kötelességünk. Hova fordítsuk a 41150 frtot? S mit tegyünk azután? — ^/Pápa rendezett tanácsú város a saját 5 korcsmája utár 41150 irtot kap kötvényekben a regale kártalanítási dij fejében a magy. kir. államkincstártól. Ez az összeg még kézben sincs, mégis már előre tanakodnak városunk minden rendil és rangú társadalmi körében annak miként és mimódon leendő elköltéséről? Mert itt nem az a baj, hogy ennek a pénznek okvetlen el kell költőd nie, hiszen hogyha csak erről volna szó ? — ezen még a mi jó, öreg polgármesterünk is tudna segiteni; hanem az a baj, hogy nem tudjuk, hogy melyik lyukat dugjuk be ezzel az összeggel. Amig a kir. tábláról, állami gyártelepről, dohánygyárról alkotunk magunknak rózsás fellegvárakat, addig ha körül nézzük a magunk házatáját, megdöbbentően szomorú állapotokat tapasztalunk és arra a meggyőződésre jutunk, hogy az ily féle délibáb fogdosás helyett jobb lett volna a város atyáinak már régebben komolyan hozzáfogni a város ügyeinek rendezéséhez. A „PÁPAI HÍRLAP" TÁRCZÁJA. Hazafelé • . . i. Maholnap visszatérek Hozzátok angyalom, ó, vágyodom felétek, Kiraondhatlan nagyon I . . . E vágy emészti lelkem, Szivem azért dobog : Találkozunk ? . . . S leszünk-e, Mint hajdan : boldogok ? ! . . . Oly lassudan halad el A nap fejünk felett ! . . . — ó, hosszú várni annak Ki igazán szereti — ó, jó lesz tudni már, hogy Zakatol a vasút ? . . , És tudva, hogy feléd visz A köny szemembe fut . . . II. Amig a gép dübörgve mén Az ablakon kinézek, Elémbe tün az árny, a fény, Az ősi szép vidékek ! Az őszi szél fütyölve jár Az ágak közt, gályákon, Ott a völgyben megcsillámlik Az isteni Balaton ! Öreg hársfák sűrűjétől Alig-alig láthatom : Hol születtem, völgy ölében Zakatol a kis malom . . , Falu végén temetőkert Süppedő sir oldalán . . , Mert csehül állunk. Eddig nem j tettünk mást, mint adósságot csináltunk s ennek következtében teremtettünk magunknak egy oly hatalmas pótadót, melyet még unokáink is nyögni fognak, ha ugyan ettől a pótadótól való félelmükben egyáltalán meg mernek születni. A városi ádminisztrátió hosszú ideig nem vette komolyan a maga dolgát. A város élén állókat gyakran egyes egyének szereplési viszketegsége kizsákmányolta. A városi közigazgatást kortes eszközül használták fel. Szerencsétlen és sok ezrekbe kerülő vállalatokba fogtak, minő az artézikut is volt s emellett napról-napra szaporodott az adósság, napról

:napra szegényedett a lakosság a nyaka közé zuditott teher súlya alatt. Az azonban, hogy mozditsnk elő kereskedelmünk fellendülését, hogy teremtsünk városunknak egy egészséges, nagyforgalmu ip«

(rt. hogy közlekedés ügyünket rendezzük, bővítsük ki s ezáltal a nép vagyonosodását segítsük elő : igen kevés embernek jutott eszébe s ezeknek kimondott véleménye is csak elhangzó szó volt a pusztában, aminek szomorú következménye lett aztán városunk rohamos hanyatlása. Egyik fooka ennek a visszafejlődésnek az i? volt, hogy épen azok a körök, akiknek már magas állásukó, nyugodj a mélyben békén Holt világom, jó apára ! . . . A hol egykor kis virágom Enyhe árnyon meglelém, lm, a bérezek vadhonából Bakony erdő int felém 1 S majd a bérczen, majd az ortoon, Majd a szikla hómlokon, Megcsillámlik a kereszt jegy S kettős águ vén torony , . . Mén a gőzös szellő szárnyon, Csendesedve majd megáll összehajló, hervadó fák — S csergő csermely partinál. Hogy les",állunk bánat támad, Égető bú szivemen: Régi vándor, kopott vándor, Meg nem ismer senki&em ! . . , iii. A esendts két ablak közül A mécs világ felém repül, A ház előtt a sarkokon A régi ákácz ott vagyon. Valaki bent sóhajt, zokog, Lelkem remeg, szivem dobog, Mig hallgatom . . . Te sirsz ott — én jó angyalom ! . . . Belépnék oh, de nem merek, A kéz, az ajk, a szir remeg . , , Valami szent, nagy varázs van Ebben a kis feh^r házban! Hisz ott, tudom, reám várnak Drága lelkek s régi árryak S mennyi emlék ? ! . . . Terhök alatt össze törnék ! . . . Ha a szivben nagyra árad: Öl az Öröm, öl a bánat ! Hirdetések és nyilterek a kiadóhivatalban vétetnek fel. Egy petitsor 6 kr. Nyilttér petitsora 20 kr. — Kincstári illeték külön 30 kr. nál fogva is másként kellett volna a város jövőjéről gondoskodni, a városházát nem tekintették egyébnek, mint egy penzionatus intézetnek, ahol kiszolgált gazdatisztek a közéletnek egyéb kifáradt veteránjai elhelyezhetők ! Elfelejtették azt, hogy a város élére, fi ital, önérzetes, ambitiosus erő kell, aki nemcsak azért dolgozik, hogy fizetést huz; hanem azért is, hogy saját jövőjére való tekintettel oly egészséges alkotásokat hozzon létre a közügy javára, melyek folytán iránta és javára a közbizalom alulról és felülről izmosodjék. S mert ezt elfélejtették, egy-két oly ember jutott a polgármesteri székbe, akinek jövője már a háta mögött volt, aki mái a korral járó gyengeségénél fogva is, ha megtette is napi sablonszerű munkáját, alkotásokra nem volt képes, mert ehhez ambitiója nem volt. így jutottunk lassankint oda, ahol ma vagyunk! Ámde a mai nemzedéknek kell az elődök mulasztásait helyrepótolni ! Nehéz helyzet lesz, mert már ugy állunk, hogy a városi pénztár nem birja meg a maga terheit, nagy adósság terheli a várost, a pótadó mármár elviselhetlen, csatornahálózatunk nincs, kövezetünk rosszasága országEgyikükért ó, úgy félek : Baja esik a szivének! . . . Ha eljön a csendes éjjel, Belopódzom a hold fénnyel S mint az álom : Megölelem boldogságom ! (Vácz, 1888.) Magyar Gyula. SEMMI... Alkonyodik. A Tisza csöndesen hömpölyög, lassan, lassan tovább ringatva azt alrdikot, amelyikben Mihály bácsi, az öreg halász, tartja fogásra a hálót. A vizben vöröses fény úszik, mely azontúl a sikság fölött lebeg és a bárányfelhők szélére rajzolódik. Az öreg halász kihúzza hálóját a vizből, aztán végig simitja homlokát és csöndesen mormogja : semmi, semmi ... Eszébe jut, hegy : Nem ugy van már, mint volt régen, Nincsen annyi fü a réten, Nincs annyi hal a Tiszába, Nem ugy vaL már mindhiába. Nem ugy van már . . s elgondolkozva lenyomja a hálót a vizbe. Valamikor alig birta kihúzni, és most ? hányszor üres, Mennyi hal volt a Tiszában még akkor is mikor u szép asszony, három határban a legszebb, az ő felesége tartotta rendben azt a halászkunyhót ott a parton . . . Milyen boldog volt még akkor ? Hát még mikor ugy alkonyatkor