Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1889.

1889-02-10 / 6. szám

mos egyesületnek tisztviselője és tisztelettel legyen mondva, ügybuzgó tisztviselője. De utóbbvégre is közhivatalt viselő egyén nem utazhat sokat a népszerűség luftballonján, mert az mindig hivatalos teendőinek rovására történik. Ehez járul még a suttyonban való ujságiráskodás, mely épenséggel ilera. fér össze a közhivatallal s ugyancsak elvonja a tisztviselőt hivatalos működésétől. A szolgabírói hivatal redakczió és közigazgatási hivatal együtt nem lehet, valamint nem lehet egy ember szolgabíró is és lapszerkesztő is. Az újságírás mestersége, ha azt a szolgabíró mindjárt külön órájában gyakorolja is, idegessé teszi az ezzel foglalkozót, mely idegesség csak fokozódik akkor, ha azt a lázas munkát Valaki fáradságos hivatalos működés után gyakorolja. És az újságírói idegesség jelen van a szolgabírói hivatalban is, ott van ihidőn igazságot kell hozni, kiséri a tisztviselőt hivatalos látogatásai, vizsgálatai alkalmával. És ebben az idegességben rejlik valami felületesség, mint elmaradhatatlan következmény, ami a pápai járás közigazgatását általában jellemzi. Ezt tessék komolyan meggondolni és megérteni és aszerint adni a szolgabírói fizetést. A megyei tisztújítás alkalmával pedig a vármegye közönsége bizalmából felküldött megyebizottsági tagok gondolják meg, hogy újságírót, avagy főszolgabírót akarnak-e választani ?! Mikor az evésnek fönt is, lent is vége, Csak kevés ur marad a hölgyek körébe; Megered a pletyka illemes modorban. Szapulnak mindenkit, aki csak távol van. Meglehetne irni belőle egy könyvet, Sok „kedves barátnő" halna attól szörnyet. Bakfisch unatkozik egy magános széken, „ Tázczoljunk még egytt * rimánkodik szépen. Estély van, estély van, de már sok ur ásit, Az álmos gardidám dörzsöli pilláit. A czigány is álmos, egy viár alszik épen Félrebillent széken a brugó tövében. Gyérül már a vendég, távozásra gondol, Még csak egy-egy nobel-schikkes úrfi tombol, Ráborul a szemre téli hajnal álma, Korán megzavarja ugy is majd a számla. Arthur. Egyedül. — A „Pápai Hirlap" eredeti tárczája. — Brrr, hideg van, fázom 1 A zugó Orkán ablakomhoz veri a felkapott hócsomót, majd ujabb hatalmas zúgással sodorja odább, millió parányra morzsolva szét a rideg hótömeget. Egy pehely megakadt az ablakomon. A csalfa napsugár játékot üz a kicsinyke hócsillaggal, mely olyan jól illik ablakom jégvirágai közé. A járó-kelők sietve "onulnak el a ház előtt, mély gondolatokba merülve mennek dolgaik után És én itt fekszem némán, elhagyottan kórágyamon, a falióra monoton ketyegése versenyt játszik szegény szivem lázas dobegásával, A dráma végén. Pápa, febr. 8. A legmélyebb fájdalom által fakasztott könnyek áradata nedvesítette meg azt az utolsó utat, amelyen Rudolf trónörökösnek lelkünkben örökké élő alakját szállították a halottak pihenő, csöndes országába. És mikor a bánkódás és kesergés érzése tépdesi lelkünk fáradt szárnyait, fölszállunk a trón szent zsámolyához, hogy a gyászba borult szenvedő szülők, az áldott jó és szeretett király és királynénk fájdalmaira hádolatteljesen enyhito balzsamot vigyünk. Oh, de vau-e gyógyitó orvosság e földön, amely az egyetlen tiu, az egyetlen utód halálán kesergő és vérző szív fájdalmát csillapítani volna képes! A seb gyógyíthatatlan; a fájdalom kiapadhatlpn; az ür oly mély, oly sötét! ... a veszteség pótolhaílan. Miért is kellett ennek igy történni ! A cselekmény villáma nemeeteket rabolt meg egy eszmétől, nemzetek legdrágább kincsétől . . . a történelemnek reménydús jövőjétől! Mély gyász borult szíveinkre. A csillag, a melynek ragyogó fényességének világa egy boldogabb jövő sugarait szórta felénk, letűnt. Kimúlása sötétséget borított reánk. Megdöbbenve állottunk meg a szomorú hír hallatára és kerestük a való okát, de nem találtunk választ é nem találunk ma sem. Rettenetes fájdalmunkat csak növeli a most már minden kétséget kizáró tény, hogy a királyfi önkényt vetett véget életének. A legszomorúbb tragédia: ami könyekre érdemes. Egy királyfi, a trón örököse, körülvéve a halandó minden boldogságával, elhalmozva mindennel, amit csak ez a föld nyújthat, — eldobja magától az életet és elcseréli a reá váró két ország koronáját azért a sötét sirért, a mi már nem nyújthat semmit, semmit egyebet a múlandóságnál. Kimondhatatlan a bánat, mely ravatalát körülvette. A megtört szülök, a feleség és árván maradt leánya zokogott a koporsó fölött, a nemzet élén. A végső Istenhozzád búcsúja után a király csókjával az arczán, vitték a meghalt királyfit koporsójában a kapuczinusok kriptájába, őseinek porló holttestei mellé. Elmerengve bámulom a semmiséget, mely millió parányaiban annyi embernek boldogságot s oly kimondhatatlan soknak boldogtalanságot rejt magában, melyhez az Istenbe vetett hittel kapaszkodik az utolsó perczig az a semmi, akit embernek neveznek, mely perczuyi élveket és ezernyi szenvedéseket nyújt jutalmul az élet-küzdelmekért, melyben akaratán kívül születik az ember, egy láthatatlan hatalom kegyelméből él, küzd azért az óriási jutalomért, mely a halál óráján jut osztályrészül, amit ugyneveznek, hogy megsemmisülés. És mégis olyan fenséges élni ebben a semmiben azért a semmiért. Az a parány, honnan a testparáuyok vérből táplálkoznak, amit a poéták és idealisták szívnek neveznek, érzelmeivel megédesíti a küzdelmeket, a sziveket pedig összefűzi egy örök-kapocs, amit szeretetnek neveznek. A sokat szenvedett, keresztrefeszitett Isten-ember ezzel váltotta meg a világot, ezt hagyta örökül azok számára, akik a szeretet vallását hirdetik ajkukon, amivel mégis olyan czudarul tudnak visszaélni sokan, igen sokan. Szeretet, szerelem. Egy anyaméhből szülotett ikertestvérek, mindeniknek megvan a maga világa és együttvéve alkotnak egy nagy hatalmas világot, melyet megdönteni csak azok képesek, akikből kihalt a szeretet utolsó szikrája, ku saját érdekeikért sárba tapossák a legszüziesebb erényeket is, akik előtt nincsen szent és sérthetetlen, akik nem tanulták tisztelui a jogokat, törvényeket, akik a szentségek, a sérthetetlen Ma már az örök álom birodalmában nyugszik a királyfi, akinek sorsát igazán csak azok a költők fogják megírni, akik a szív húrjainak zenéjét ismerik. Szivének legutolsó dobbanásakor is szeretett hazájára gondolt és áldását küldve felénk hunyta le szemeit. Örökké áldó emléket szentelünk részére a szivünkben. Nevének említése mindig gyászt borit lelkűnkre, mert ha ő megmaradt volna nekünk, az igazi szivjóságának lángja boldoggá tette volna hazánkat és népeit. Igy vesztett reményünket siratjuk! „Isten áldja meg szeretett hazánkat!" •-ez volt utolsó szava. Isten áldja meg a Te lelkedet, amely az égbe szállt! • Irodalom és művészet\ „Eredeti Magyar Daltár * a czime an# nak a hézagpótló vállalatnak, melyet Hoós János nagy anyagi áldozatok árán tart fenn, holott a vállalat igazán megérdemli, hogy a zenekedvelők részéről a legrokonszenszenvesebb pártolásban részesüljön. Most vettük a jeles vállalat 3. évi folyamának első füzetét, mely a hangulatteljes dalok valóságos választott gyűjteményét képezi. Az 1-ső füzet a következő tartalommal jelent meg: 177. Ha könynyeket látsz arezomon. — Hoós Jánostól. 178. Vígan tánezol a menyasszony — Nagy Pistától. 179. Újpesti dal — Goll Jánostól, 180. Fülemile zeng a közel berekbe — Borsay Samutól 181. Kifejlett a rózsabimbó levele — Borsay Samutól. 182. Igazán csak egyszer lehet szeretni — Gaal Ferencztől. 183. Domb oldalán kicsi ház — Szt. Gály Gyulától. 184. Könytől ázik, sürü könytől az orczám — Jakab Gézától. — A melléklet az originális Rákóczi nótát hozza 1702-bő'l — Zsadányi Armand kitűnő hegedű átiratában, leírva egyúttal a Rákóczi nóta kelletkezését és tovább fejlesztését is. — A zongora letétel szabatos és változatos, hogy a magasabb mííigényekegyenlőség megdöntésére törnek talán öntudatlanul, inkább szivtelenűl. Én Istenem, hányan vaunak ilyen szívtelenek ? A magas paloták virágillattól kábitó levegővel telt termeiben, vakító csillárok fényénél diadalünnepet ül a kéj, pezsgős Üvegekből gyöngyözik az élvezet és andalító zenébe fullad a bánat, míg lent a nádfedeles kun) hóban zokogva borul az anya elhaló gyermekére, ki halk könyörgéssel esdekel „kenyeret anyám, mert meghalok! .A szeretet, njely a kunyhókat elárasztja, nem oszlathatja el a nyomor kétségbeejtő bűzös leheletét, mely elől olyan ovatosan tudnak elzárkózni a paloták tomboló kéj-hősei. Nem hallatszik ide a szegény éhéző iskolásgyermekek siránkozása, nem nyúlik ki a holt kéz, hogy letörölje a szenvedők könyeit az átázott, halovány gyermekarczokról. Mikor jő el a valódi boldogság, az igazi szeretet \ilága, mikor szűnik meg a nyomor jajveszékléee ? Ah, borzasztó rágondolni a valóra! Jó szivü emberek, árasszátok el a jótékonyság melegével a szegényeket, óvjátok meg őket az elveszéstől * Olyan rosz az egyedüllét. Olyan borzasztó látni az igaz valót s olyan kimondhatatlan fájdalmat kelt az a tudat, hogy parancsol a szív és nem tehet eleget a kéz. Talán megértik ezt, akiknek módjában áll segíteni a szűkölködőkön.