Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1889.

1889-02-03 / 5. szám

A színészetnek városunkban való csú­fos bukása, szégyen a közönségre, szégyen azokra, akik szeretik elhitetni a közön­séggel, hogy a színészet ügyeivel vesződnek. Évek sora óta sorra buknak Pápán a direktorok. Egyik tönkre ment egészen, a mási­kat csak Blaha Luiza húzhatta ki a nya­kig uszó deficzitből. Már pedig ahol részvénytársaság ala­kul, ahol színházat építenek a kultúrának, ahol 16 ezer lakos van, kik közül fele intel­ligensnek szereti nevezni magát, — ott a színészetnek következetes bukása, leg­tartózkodóbb kifejezéssel élve — szégyen a város közönségére. Pedig a hiba nem a közönségnél rejti csiráját. A színészet ügyeinek városunkban való hanyatlásának oka egyedül abban ke­resendő, hogy nincs senki, aki a színé­szettel és a színház ügyeivel lelkiismere­tesen és buzgalommal foglalkoznék. Akik eddig élén álltak az ügynek, azok elvesztették a kedvüket, vagy azt kell hinnünk, hogy ma már nem tartják érdekükben foglalkozni ez ügygyei illő buzgalommal. Yan egy-két úriember, akik állítólag „intendaturat" képeznek és egy Horváth Lajos, akit intendánsnak neveznek. De hát a jelenlegi körülmények kö­zött ez nevetséges elnevezés. Mert az intendáns, ha uz valóságos intendáns, garancziája a színház művészi, erkölcsi anyagi lételének, miként azt két nemzeti színházunknál látjuk. Felfelé fele­lős a művészi eredményekért, lefelé fele­lős az anyagiakért, melyeket a felülálló hatalom szolgáltat. Ez az intendrtura helyes fogalma. Ilyenről városunkban beszélni is fe­letébb komikus volna. A direktorok zse­bébe senki sem árthatja magát s egye­dül a hatósággal egyetértőleg a gyűlt a szélvész bömbölésébe, azután egy erős, haragos férfihang: — Megálljatok ! Gór István ért oda vágtató, tajtékzó pa­ripán. — A gyermeket add vissza! Az asszony éles kiáltást hallatott. Olyan volt az, mint az őrültek fájdalomkaczagása. Fölkapta a gyapjukendőbe borkult gyermeket és agyvelőt tépő kiáltással nyújtotta át az urának : — Nesze, — temesd el! Felsőbb leányiskola tornatanára. — Naplótöredék. — — A „Pájai Hirlap" eredeti tárczája. — Irta: Porzsolt Kálmán. Születtem . . . valóban nem tudom, mi­kor; pedig kétségkívül jelen voltam születé­semen. De hát hiába, az Öregség elveszi az em­bsrtó'l az emlékező tehetséget épen akkor, mi­kor már csak emlékeink vannak. Hanem azt érzem, hogy meglehetősen öreg vagyok, csak maga a köszvéuyem is élt már vagy husz évig. Hogy eddig éltem, azt is csak a mes­terségemnek köszönhetem; az tartotta bennem a testi erőt s épséget, hanem — az okozta bennem a lelki gyengeséget s a lelki beteg­séget is. színigazgatók közül válogathat. De az utóbbi időben sajnálattal kellett tapasztalnunk, hogy e tekintetben egy cseppet sem respectáltatott a publikum érdeke. Bánfalviék és Völgyiek és eféle társu'atok ütötték fel tanyájukat. Ilyeneknek az intendáns pénzt előle­gez a bejövetelre, itt aztán kiváltják a málhájukat és hónapszámra ingyen játsza­nak. Igen természetes, hogy ebben a já­tékban nem lehet köszönet. E tűrhetetlen állapoton segíteni kell s másképen nem lehet, mint szinpár­tó ló egyesület alakításával, mi­ként azt lapunkban már kifejtettük. Szóbakerült — miként értesülünk, hogy a részvényesek odaajándékozzák a színházat a városnak. Ezzel épenséggel agyon lenne temetve az egész. A város nem szereti, meg nem is érti az ilyes ve­sződséget. Ha színházat építettek a részvénye­sek, alakítsák meg saját kebelükben a szinpártoló egyesületet és a választmányt, mely az intendánsi teendőkkel végezze. A szinpártoló egyesület aztán egyez­ségre léphet a szombathelyi szinpártoló egyesülettel, miként Győr és Sopron, és helyre lesz állítva városunk szégyenletes szinügye. A két város a téli idényre gondos­kodhatik kitűnő társulatról s a közönség pedig, ha évenkint, rövid ideig is, da él­vezhető előadásokat látna. Ilyen körülmények között az erkölcsi és anyagi siker mindkét helyen biztosítva lenne a színészetnek. Mi vázlatosan kijelöltük az utat, a kivitel feladata azoké, akik eddig is a szinügy élén állottak. Ha tényleg nem ők az okai a kö­zönynek, illetve a színészet bukásainak; ha Ők még mindig önzéstelenül törődnek városunk szinügyévol, törekedni fognak ha­Nem a mesterségem volt tulajdonképen az oka, hanem magam ; de hát miudegy már az; elég hogy a lelkem megtörött s az én megvénhedt szivem még most is fel-feljajdul a régi fájdalomtól. Mert hát tetszik tudni, én professora voltam a philosephiának, a paedagogiának és a claissca philologiának professora. Kitűnő eredménynyel eveztem át a vizsgák tengerén, hanem végre is megbuktam a legszigorúbb censor előtt: Ámor előtt. Ezzel azt akartam jelezni, hogy szerel­mes lettem egy lánykába, a ki ugyan nem volt nagyon szép, de éppen egy professornak való volt. Hozzám is jött volna feleségül, csak lett volna — állás. S mikor aztán került állás, akkor ez lett a szerencsétlenségem. Egy napon ugyanis a főispán urnák az előszobájában vagyok, — épen ötvenedszer, — hogy „a méltóságos ur kegyes pártfogásáért esedeznem egy tanári állás elnyerhetése iránt;" midőn nyílik az ajtó, s a főispán ur kegyesen behivat. — Amice! gondoskodtam magáról! Örömömben majd elájultam. - Out ki fogják nevezni a felsőbb le­ányiskola tornatanárának! Derült égből menykőcsapás! — De kérem, én a t classica, psi'ologia, philosophia, paed .., hebegtem. < sonló uton módon a magyar színészetnek városunkban tisztességes existentiát sze­rezni. Ellenkező esetben azt kell hinni, hogy Szt.-György napra kiczédulázzák a színházat „kiadó magtár" gyanánt, avagy át akarják adni a város részére, hogy csi­náljon belőle egy tisztességes — fecs­kendőházat ! „Adtál uram esőt, de nincs köszönet benne!" A pénzügyi közigazgatás szervezésében eszközleudő változásokról szóló törvényjavaslat gyökeres újításokat czéloz pénzügyi közigazga­tásunkban. Már ideje is; mert az eddigi adózási rendszernek nagyon kevés hire van, mit eléggé igazol az évről-évre emelkedő folyamodók szá­ma. Nem elég, hogy aránylagosan nagy adó nehezedett a közönség vállaira, hanem e súlyt még a közigazgatás silánysága fokozta: az adózó közönség soha sincs biztonságban, ha kezeiben is van az ív, hogy adóját lefizette, mert megtörténhetik, meg is történt már sok­szor, miszerint adó fejében mégis kirántják feje alól a vánkost. A pótadózás és az egész adózási rendszerünkben levő zavar örökké ijesztgeti a közönságet. — Már régóta nem vagyunk ez állapotnak hivei; az ellenzék, fő­leg a függetlenségi párt már több izben sür­gette a radikális újjászervezést, a sérelmek orvoslását. — De a kormány régi önhittsége akadályul szolgált itt is, amennyiben nem akart egy oly javaslatot elfogadni, mely ellenzéki ol­dalról származott. Most hozzáláttak a reformáláshoz. Látszólag gyökeres újításokat eredményez a javaslat. De most az a kérdés: segít-e a bajon az újjászervezés? Nem elég a kényelmetlen házat eldönteni, hanem építeni is kell helyette, még pedig jobbat. — Tudom, nem tesz az semmit barátom ; eltanitja maga a tornát is, hiszen elég érős ember! És pár nap múlva csakugyan megkap­tam kinevezésemet, tornatanár lettem a felsőbb leányiskolában. Mikor az igazgató iegelőször a tornate­rembe vezetett, szemem káprázott az elém tá­ruló látványtól: husz szebbnél szebb lányka tornázott ott egy kisegítő vén tornamester commandójára. És az a costume, a melyben voltak! — ma öreg ember vagyok s ha rá gondolok, a vérem most is felhevül. Hát még akkor! Egy sorban állott valamennyi s apró lá­bacskáik hegyére állva utánozhatlan bájjal emelgették lábaikat. — Jobb! — kettő! — bal! — kettő! — elég ! — hangzott a vezényszó s a lányok ru­ganyos tagjai villámgyorsasággal mozogtak az ütemek szerint. Beléptünkkor a lányok arcza mind felém fordult s éreztem, hogy magam jobban elpi­rultam, miut ők. Az igazgató bemutatott engemet a lá­nyoknak s ezek kaczérul rám mosolyogtak. Hogy az nap mi történt velem, máig sem tudom. Csak arra emlékezem, hogy másnap do­bogó szívvel mentem a leczkére, melyhez öt német tornászati könyvből puskáztam össze a tudományomat; — mégis bele sültem,

Next

/
Oldalképek
Tartalom