Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1889.

1889-02-03 / 5. szám

Pápa, 1889. Második évfolyam, 5-tk szám. Vasárnap, február 3. Előfizetési árak: Egész ötiö , fi frt - kr. Félévre . . . 3 „ — „ \'eg> edévre I „ 50 . Egyes szám ára 10 kr. Kiadóhivatal: Pápa, Közép-utcza 91. sz. hová az előfizetések cs a lap szétküldésére vonatkozó felszólamlások intézendők. PÁPAI Megjelen minden vasárnap. Szerkesztési iroda: Pápa, Közép-utcaa 91. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kéziratok vissza nem adatnak Hirdetések és nyiltterek a kiadóhivatalban vétetnek fel. Egy petit-sor tí kr. Nyiittér petitsora 20 kr. Kincstári illeték külön 30 kr. „Egy szó nyilallott a, hazán keresztül !

u . . . S e röpke szó megállitá a zúgó népáradatot, mely szivében a szent hazaszeretet égo lángoszlopával, felkorbácsolta a fóváros monoton nyugalmát. Midőn szuronyok között őrzik a képviselőházat, és katonai hatalommal szennyezik be a jogokat, felzúdul a hazáért lelkesedő ellenzék szívverése, midőn a szárnyaszegett aranyifjúság erkölcsi győzelme tudatában rajongva éljenzi vezérféríiait és mosolyogva nézi a nap a szép lelkesedést, akkor egyszerre beborul az égboltozat, villám sujt le s szivét találja minden magyarnak. Rudolf főherczeg, a magyar királyi trón törvényes örököse, meghalt,! A hir amily váratlanul jött, ép olyan megdöbbentő volt. Nehezen szivárgott hozzánk a hir, melyet kétkedve fogadott mindenki. S mégis valónak bizonyult. A királyi trón örököse ravatalon fekszik. A gyászbaborult nemzet forró könnyeket ejt drága halottjáért, kiben az igaz h a z a fi t és reményét veszité. Hirdessék a mély gyászt városunk középületein kitűzött gyászlobogók sokáig, hogy egy magyar se legyen, ki ne értse meg a bennünket ért fájó veszteséget. A történelem lapjain pedig gyászkeretben lészen megörökítve 1889. január 30. napja, midőn a magyar királyfi, hazánk fénye, büszkesége, reménye váratlanul az élők sorából a Mindenhatóhoz költözött! Imádjuk az Istent, hogy óvja meg a mi szegény magyar hazánkat! A közöny netovábbja. Pápa, január 31. Amit a rosz nyelvek félve jósolgattak, hogy a nemzeti nyelv csarnokát, melyet pár évvel ezelőtt óriási hűhóval és prológgal nyitottak meg, kiadják magtárnak a részvényesek, immár ténynyé kezd válni. A színház egy-két év alatt eleget látszott tenni hivatásának, most már bátran fel lehet cserélni Thalia szobrát Caeres istennő simbolumával, a csendes és háborgó vidékeket jelképező diszletekkel bátran befilthetnek a részvényesek, a színházra nincs többé szükség. Legalább is erre enged következtetni ama közöny, mely netovábbját érte el Hubay-Hevessy színtársulatának itt tartózkodása alatt. A szinház ügyeinek intézői, ha ilyenek egyáltalában léteznek, a részvényesek s a közönség egyaránt minden kedvét elveszítette. Egyik beleunt a vesződségbe, mert nem méltányolta a közönség, a másik nem pártolta a színészetet, mivel nem látta a színészetet pártolásra érdemesnek. A kultúra fejlesztése lévén a színészetnek és a sajtónak is feladata, utóbbi sohasem mulasztja el az első pártolására buzdítani a közönséget. Mi jelenleg nem akarunk közönséget kergetni a színházba. Mert a közönséget nem is lehet kergetni. Aki színházba akar menni, az ugy is megy, aki pedig nem akar, azt hiába kergetik. De most meg nincs is erre szükség. „Thalia papjai" felszedték sátorfájukat és elvándoroltak egy várossal odább, emlékül vive a pápai közönség ,közönyét". A közönség pedig mosolyogva tekint utánuk s szánakozóan mondja: „szegények megszöktek, nem volt mit enniök". Nos, hát ne gúnyolódjunk, hanem tekintsük a dolgot egészen komoly oldaláról. PAPAI HÍRLAP" TARCZAJA. Jflerengés. Milyen tavasznak néma éjszakája, -Midőn vonulnak felleg árnyak S közöttük rezg egy-egy csillag sugára, A mint az árnyak messze szállnak: Ily némaság boritja keblemet, Tavasz virul, de nem fellegtelen, Csillagja is van, óh ki volna más ? Te vagy leáuyka, édes, mindenem! Oly szép az éjje ébredő tavasznak! Mező ölén virágok nyilnak S amint lehull a harmat árja : Nyomában árud édes illat. De mért, hogy olyan messze fénylenek A csillagok ? Felhő elfedheti! A messzeség — óh ez támaszt borút Szivemre is — csupán ez fáj neki. Fülöp József. Nesze, temesd el! — A „Pápai Hirlap" eredeti tárczája. — Irta: Gárdonyi Géza. Széttörte lánczait a téli förgeteg s jégbörtönét kidöntve rohant alá a magas éjszakról hegyeken, völgyeken keresztül, ordítva, tombol va, miut eg -j megmérhetetlen nagyságú láthatatlan szörnyeteg, a ki a föláet béle akarja keverni az égbe. A százesztendős jegenyefákat könnyű nádszál gyanánt tépte ki gyökerestől, fölkapta magasra, eldobta a szántóföldre és hengergette ide-oda őrült bömboléssel. A Tisza jégpánczélja durrogva hasadozott. meg iszonyú nyomásától; magas hóhegyeket söpört össze egy pillanat alatt s a következő pillanatban újra szétfújta, mint egy marók lisztet. Gór István nagy kinnal tudott hazavergődni a szomszédfaluból. A száuját minduntalan félrebillentette a szél s a lovak is sokszor letévedtek az útról. Nem is volt szándékában haza menni; de összevesztek a kártyaasztalnál. A háziúr hamisan játszott, Gór István észrevette, aztán valamennyien fölugráltak és ki jobbra, ki balra, elindultak a téli viharban. Gór István arra gondolt, hogy otthon meleg szobát, illatos, forró theát talál s alig várta, liogy hazaérjen. Mikor aztán belépett a házba, meg is találta mind a kettőt, esakhogy a meleg szoba szivarfüsttel volt tele, az illatos forró theát pedig már megitta valaki. Az asszony félájultan ült a díványon. Halavány volt és reszketett. — Ki volt itt? — kérdezte ordítva a férj s csaknem összetörte az asszony vállát, mikor megragadta. — Senki! — nyögte az asszony. Gór István egy fényes czilinderkalapot pillantott meg a fogason. Sebes léptekkel ment odáig. Letépte. Két betűt látott a kalapban. Most már tudta, hogy mig a szomszéd faluban kártyázott és vesztett, itt is kártyázott valaki hamis kártyával és nyert. (Különben azzal a fejjel, a mely ezt a kalapot viselte, Gór István a halál udvarán fog beszélni.) Az asszony nem mentegette , magát, nem tagadott, a néma tanujelek iszonyúan vallottak. Gór István fájdalomtól és haragtól eltorzult arczczal állt előtte, fölemelte a jobb kezét és az ajtó felé mutatott: — Menj! A kocsi kirobogott a kapun. Benne ült az asszony, nem vitt magával mást, csak egy vastag gyapjukendobe burkolt csomagot. — Hajts! — kiáltá a kocsisnak, — minden ostorvágást aranynyal fizetek ! És a vad téli viharban őrült vágtatással vitték a lovak a kocsit. Mikor kiértek a határból, az asszony kissé fölbontotta a vastag gyapjukendőt, egy fehér gyermekarcz tűnt abból elő. Az asszony megcsókolta . . . És fölsikoltott. A vikar égig érő hóoszlopokat forgatott a levegőben. A távolból farkasok ordítása veMai számunk 8 oldalra terjed.