Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1888.

1888-12-30 / 34. szám

mán, Reviczky Gyula, Rudnydnszky Gyula, Ries Hermin, Burtók Lajos, Szabó Endre, Kiss József, Méry Károly Prém József, gróf Vay Sándor, Sziklay János, Porzsolt Kálmán, Gara József, Tolnay Lajos, dr. Kovács Béla, dr. Huszár Adolf, Fekete A., Kompolthy i ivadar, Magyar Gyula, Szávay Gyula, Gárdonyi Géza, Paál István, Gyurácz Ferenez, Fülöp József, Medgyaszay Vincze, Czigány Károly. Hol van még egy vidéki hirlap, mely az országos kitűnőségek ilyen névsorával dicsekedhetik ? És mi szerencsések vagyunk birni Ígéretüket, hogy támogatásaikkal elősegítik jövőre is küzdelmeinket. Ilyen irányú működés mellett, azt hisszük, megmutattuk létjogosultságunkat, rászolgáltunk a közönség érdemes pártfogására. Így müködünk jövőre is. Mindenben függetlenség, részrehajlanság, tisztesség, becsület, gyorsaság és pontosság a fö elvünk. Bátran nézünk a jövő elé, mely küzdelmet, rejt méhében a mi számunkra is. Es nekünk édes lesz e küzdelem, mert a közügy szent érdekében történik. Amidőn tehát megnyitjuk a „Pápai Hirlap

u második évi folyamát, bizunk annak a közönségnek erkölcsi és anyagi támogatásában, kiknek kezébe hírlapunk jövöjét letettük. Hirlapirás a kenyerünk és ezt tisztességgel, becsülettel akarjuk ezután is, miként eddig, megszolgálni. És ezt joggal megköveteli az a nemes közönség, melynek tagjai anyagi áldozat árán pártolják a „Papai Hirlap"-ot. Előfizetési feltételeink lapunk homlokzatán olvashatók. A „Pápai Hirlap" szerkesztősége és kiadóhivatala. Tizenuyolcz éves volt. Egész gyermek, még bajusza se pelyhedzett. Fia a veszprémi alispáuuak. A csata előtti éjszakán Moórott egy Schmiedt nevü svábuál volt elszállásolva. Az öreg sváb asszouy egész este fejét czirógatta, meleg étellel etette-itatta, édes fiának nevezte s tízszer kicsordultak könnyei, midőn arra gondolt, hogy ez a gyermek már katona, s hogy csatába kell neki menüi, ahol baj érheti. A szegéjy sváb jobbágyasszony el nem gondolhatta, hogy oly nagy ur, mint egy alispán, hogy nézhette el gyönge fiának katonává lettét. — Így parancsolta, az ország. Mondá a főhadnagy a sváb asszonynak. — Oh édes istenem, már hogy parancsolgatna az ország egy alispánnak! Egész éjjel nem aludt a sváb asszony. Csak ott virrasztott a gyermek fejénél és sirva fakadt, ha elgondolá, hogy tud ez oly nyugodtan aludni. Reggel csatára készültek. A sváb asszony sehogyse akarta ereszteni a gyermeket. Kérte, biztatta, hogy maradjon nála, elrejti a szénás pajtába a csata elől s másnap elviszi haza Veszprémbe édes anyjához. A gyermek nevetett e nagy jóindulaton. Hanem azért, mielőtt lovára ült volna, megcsókolta az öreg sváb asszonyt. — Estére visszajövök, szólt s kiugratott legényeihez. Az újév küszöbén. Pápa, decz. 30. Eltemetjük innen-onnan azt a mult évet is, hogy vesszen el a semmiségbe ós ne támadjon fel többé soha. Nincs okunk megsiratni, nem hozott áldást, boldogságot nemzetünkre, városunkra. Elvitte a halál nagyjaink számosait, nyomorba rántotta szegényeinket a pusztító ár. De íme küszöbén állunk az uj esztendőnek, elmúlik a viszontagságos három nyolezas esztendő is. Nem hozott sok örömet, nem is siratja meg senki sem. Az adóprés ugy működött, miként az előző években, azzal a különbséggel, hogy meglepetés gyanánt még egy pár uj megnevezésű adót sújtottak a szegény megterhelt magyar nép nyakába. És mégis megilletődéssel állunk a halott előtt, és aggódva tekintünk a reményteljes jövő elé. Mert elvetjük ilyenkor egy-két perezre a mindennapi gondokat s egy megcsalt eszme foglalkoztatja az agyat, azt az örökké működésben levő gépet, mely irányítja a sziv dobbanását, fokozza, avagy csitítja az érzelmeket, mely felhevül egy szebb jövő reményében s elmereng a mult fájó emlékezetével. Az évek gyorsan múlnak s a napok olyan nehezen. Még él emlékezetünkben az elmúlt év reményteljes napja, élénken tekinthetünk vissza a csak nem régi viszontagságos napokra, olyan rövidnek tűnik fel az egész, olyan gyorsnak elmúlása. A jövő pedig előttünk áll hosszú küzdőiméivel. Méhében ezernyi titkaival, fátyollal beborítva orczája, nem olvashatjuk le róla r jövendőt. De aki becsülettel élte át az évet, büszkén, minden szemrehányás nélkül tekinthet a múltra, s pillanthat a jövő titkaiba. Ez a főhadnagy volt a csata után ama pár száz huszárnak paraucsuoka. Fölebbvalói már akkor itt-ott elhullottak. Legényeivel félre állott az útból egy kissé emelkedett helyre, hogy a honvéd menekülhessen a város felé. Az ellenfél nagy gyorsasággal fejté ki lovasságát az üldözésre. A gyermek sasszemekkel nézte a uaptól és hótól csillogó levegőn át az ellenség mozdulatait. S észrevette, a mint egy egész ezred vasas fejlődött ki széles hadsorra üldözni, bekeríteni és elfogni a menekülő honvédser

űget. — Fiaim, szólt huszárjaihoz, ezt a vasas ezredet nekünk fel kell tartóztatuunk. Az ezred állott kétezer jó katonából s a huszárok lehettek tán kétszázan. Egy vén huszár megcsóválta fejét. — Főhadnagy uram, mi ezzel a sereggel meg nem ütközhetünk. E pillanatban jött oda a vezér futárja azzal a rendelettel, hogy a huszárok utolsó emberig fedezzék a visszavonulást s állják meg a tért, különben elvész miuden. — Hallottátok fiaim a parancsolatot, itt most meg kell halnunk. Előre! A huszárok nem mozdultak. Bolondság volua az. Már zúgott feléjük az ellenséges lovasság tömegének rettentő robogása. A gyermek elhalványodott. Pisztolyát kirántá, belelőtt a huszárok sorába s azután Az ezernyi nép ínég örömmel üdvözli egymást az újév küszöbén. Szép szokása ez az emberiségnek, mementó mori-ja a semmiségnek. Boldogságot kívánnak az ujabb küzdelemhez, mely örömével-bánatával megujul egyre s tart az örökkévalóságig. S midőn elközelg az óra, midőn válni kell az élettől, mégis jól esik az a csekélnyi bér, melynek az a neve — semmi. A hosszú télre uj tavasz derül, melyet csakhamar egymásutánba követ a nyár, a sárguló falevél és ismét a megdermesztő tél hidege. Egy nagy óra a mindenség, melynek szerkezetét láthatlan kezek igazgatják. Az óra üt, ismét egy óv elmúlását mutatva és glóriával jelezve a számot: 1889. Hozzon az uj esztendő igazi boldogságot és megelégedést a szegény magyar népre. Találja benne megelégedését a földmivelő, iparos, kereskedő és tudományos ember egyaránt. Egy szebb jövőbe vetett hittel haladjunk a becsület utján, tisztelve, szeretve felebarátainkat. Ez a boldogság utja, melyen megtaláljuk a mindennapi kenyeret s jutalmul nyerjük a megelégedést. Ugy éljünk, miként halálunk napján kívánjuk, hogy éltünk volna -— mondá a bölcs, megjelölvén véle a haladás útját. Lebegjen ez mindig szemeink előtt és imádkozzunk boldogságért, megelégedésért az újév beálltával. Ezt kívánjuk mi is szivből imádva a magyarok Istenét: S bozz rá vig esztendőt, Megbűnhődte már e nép A multat s jöveudot. . . elhajitá kezéből. S harsány haugon rivallta hozzájuk: — No hát én majd megmutatom, hogy kell meghalni. Baljával Összeráutá a kantárszárat és sarkantyúit belevágva a ló oldalába, villogó karddal, miut a vihar rohant neki az ellenségnek. Kiválasztá az ezredparancsnokot. Gróf Schaaffgotsche volt az; vitéz katona, termetre óriás, oldalán és háta mögött a győzedelmes ezred. S szemben vele egyetlen huszár s az is gyermek. Az összecsapás egy szempillantásig tartott. A gyermek kardja ketté hasitá az ezredparancsnoknak sisakját és koponyáját. Holtan esett le lováról. A huszárok megmerevedve nézték e jelenetet a távolból. De most a düh, a szégyen, a hősi kötelesség föltámadt bennük s vadállat bősiült haragjával ordítva rohantak neki a vasas ezrednek. Hogy megmentsék a gyermeket, az ő főhadnagyukat. Késő volt. A gyermek és lova száz kardcsapás alatt esett össze egy halommá. S keresztül robogott rajta az egész ezred. A huszárok közül elesett százharmincznégy. Csak hatvankettő menekült meg: vala* mennyi: sebbel. S midőn a csatának vége lett, gróf Schaaffgotsche holttestéhez oda ment egy hű