Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1888.
1888-06-10 / 5. szám
való kimutatást s valóban kétségbe kellett esnünk, amidőn beláttuk, hogy nagy operáczió előtt állunk. Hiába toldozzák-foldozzák, beteg ez az urodalom — részben és egészben véve is. Nem olyan kincses-bánya ez, mint volt hajdanában, a régi jó időben. Itt is lyukad, ott is lyukad és a kifolyó jövedelmeket benfentes emberek dugják zsebre, ezek meghíznak s a szegény ember kevés hasznot huz belőle. De ezt nem lehetett csodálni. A megboldogult püspök teljes életében ideges, beteg ember volt. Nem törődött semmivel, csak nyugodtan akart élni! r Es így is hagyták meghalni. Mikor aztán a kormány kiküldte embereit, megjelent Boucz ur, hogy átvegye gondnoki tisztét, volt riadalom, cleficzit, és hiba elég a kréta körül! Épen mint az állami kasszában. Azután hiába panaszkodik az alpapság, hiába nyiltleveleznek, nem lehetett segíteni satnya anyagi helyzetükön. Beszédtárgya volt, hogy h á r o m évig betöltetlenül marad a püspöki szék. Pihenni hagyják a kiaknázott földet, törleszteni az adósságokat. De mégis mást gondoltak. Jobbnak találták mégis az intéző körök egy erélyes emberrel betölteni a megüresedett püspöki széket. Hornig Károly báró fiatal ember, elég erővel bír a gigászi munkához. Es erre nagy szükség is van. Az utód elég széles látkörrel, nagy tapasztalattal és lelkierővel bír, erélylyel, tapintattal fog a nagy restauráláshoz és nekünk erős meggyőződésünk, hogy a hármas egyházmegye püspöki urodalma régi jóhirére fog vergődni, hogy az Hornig báró püspöksége alatt nem egyesek gazdagítására szolgáland, hanem a megye polgárságának, iparosságának fő anyagi támasza leend a veszprémi püspöki domínium. Amidőn tehát mi is üdvözöljük egyházunk fejét, kívánunk neki kitartást, erőt a nagy munkához, mert a közügyek valódi istápolását várjuk tőle, népünk anyagi jólétének támaszát reméljük benne! a pápai tábolydában. — Saját tudósítónktól. — Egy szép, kopottas fehérre meszelt emeletes épület, benne vasrácsos ablakos czellák, mindenikben egy vaságy és egy élőhalott. Ez a pápai tébolyda. Szegény megtörött lelkek, nagyzási hóbortban szenvedő öregek és a szerelemben megőrült fiatalok egyformán idekerülnek az első fórumhoz. I Aki egyszer ide kerül, arról már lemondtak az életben, a család nem számlálja tagjai közé, a társadalom nem veszi ember számba, a lélekszámlálás halottnak tudja be. Azt módja rá: { — Bolond szegény, akit élve eltemettek! És azok az élőhalottak nem is ismervén fel környezetüket, olyan jól és otthoniasan ; érzik magukat abban a sziik czellában, mely 1 az összes világuk. Nem ismernek ők magukon kivül nagyobb urat s csak akkor értik meg szomorú helyzetüket, ha valamelyikre egy-egy perezre rászáU az éf telem világossága. így történt az, egy szerencsétlen nővel is ki a pápai tébolydában volt gyógykezlés alatt. Sokáig borította homály eszét és lelkületét, mig hétfőn éjjel egy pillanatra magához jött, látta szomorú helyzetét, körét és e pillanat épen elég volt arra, hogy lemondjon életéről és fizikailag is megsemmisüljön. A szerencsétlen nő öngyilkosságot k?etett el. A szomorú esetről kiküldött tu»sitónk a következő részleteket jelenti: Bőmisch Józsefné, született Paus Peonella már évek óta furcsa eszmékkel üjlalkozott otthon Rohonczon, Vasmegyéin. Az volt a szerencsétlennek rögeszméje, b*y Rudolf trónörökösnek a neje. le mániájának élt — és hogy felsőbbsíét kimutassa, minden törékeny tárgyat östetört-zuzott s egy alkalommal a házi íp fejét sem kímélte meg. Máskor ujjon; ra végig száguldott a mező város utczaim ís őrületes kiabálásban tört ki. — Hozzák ide a fodrásznőket, mert leKsem az esküvőről! Szokta kiabálni. E magaviselete nemcsak a városi lakcsságra, de különösen a családra nézve tiirhtetlenné vált, mire elhatározták, hogy behozzák a pápai téboldába, ahol rögeszméjébd kigyógyítják és ismét visszanyerik őt — élve. Dr. Makara kórházi főorvos megvizsgáld ö o a beteget, mire felvették Bőmisch Józsefnél a pápai tébolydába f. évi április 7-én. Itt az 5. számú czelláha helyezték el, elkülönítve, egyedül volt itt elhelyezve. Ez a helyzet sehogysem tetszett a szerencsétlen asszonynak s eleinte mindennap bezúzta a czella ablakát, átkiabált a „Fehér-ló* vendéglő kertihelyiségében járókra, majd porczikákra zúzta az éjjeli szekrényét is. Tapintatos kezeléssel azonban erről rövid idő alatt leszokott s csak csendesen foglalkozott a trónkövetelő eszmével. A tavasz beáltával az udvarra is kibocsátották s itt csendesen viselte magát. Midőn teljesen javuló stádiumában volt, Makara dr. kórbázi főorvos meghagyta Özv. Ru ni p o lt Venczelné felügyelőnőiiek, hogy adjon valami foglalatosságot Bőmischnének. 0 mégis bízta a kert öntözésével, varrogatással, ami Bőmischnének épen nem volt kedvére s nem is dolgozott semmit. A lustaság, tunyaság jellemezte és az egész napot — Ne törődjék azza, la „Hírnök" olvasói nagyon érdeklődnek a baráti mulatságok után. — De hiszen meg van táviratozva minden nőről, hogy minő ruhája van! — Az nagyon érdekli a nőket. Sándor ur megadta magát és kalapálni tovább. De az izzadság cseppek az újságíró homlokán is kezdtek kiverődni. Gyakran nézte az óráját és ugyancsak gondolkodnia kellett, hogy mit irjon még. — Most bizonnyal a kézszoritásnál vannak, gondolta magában Zeke és leirta részletesen a bálterem bútorzatát. — Most talán kimén a bálteremből friss levegőre, hol sötét van s talán elcsattan az első csók — és ekkor leirta az egész czigánybanda tagjainak névsorát, bő életrajzokkal együtt. Yégre a bálteremben még javában járta a keringő éz Zeke ur a sztinórán is tul jutott a tudósításban. A pinczérek életrajzát leirta már és az ablak előtt még mindig nem hallatszott a o ~ trombita. Ekkor megtörülte Zeke ur a homlokát kihúzta zsebéből a bibliát és egész rezignaczióval elkezdte az ó testamentomnál a legelején. Mózes ur istenfélő ember, hanem mikor kezébe került ezen kézirat, istentelen káromlással ugrott fel a gép mellől . . . Megbolondult az ur? Hiszen ez a szent biblia! Azt csak nem akarja megtáviratozni a „Hirnök"-nek? — Ugyan ne heveskedjék Sándor ur, hiszen a biblia a legköltőibb terméke a világirodalomnak. Kalapálja kérem csak tovább ! „Mondta annak felette az Isten . . . — No ha az ur megbolondult, hát én nem leszek az ur bolondja. Az ur csak engem vekzál, hát csak kalapáljon maga. — Ugyan ugyan Sándor, ur el ne felejtkezzék a m. kir. tapéntatról „Hiszen világosan szól a rendelet" : hogy amig én irok, addig önnek kalapálni kell. Verje csak tovább a drótot. — „A hetedik napon . . . — Az Isten szerelmére édes szerkesztő ur mire való ez a boszantás ? A bálban vár — feleségem ! — könyörgött már Sándor ur, látván, hogy másképen nem szabadul az ördögtől. — No hát ha ilyen szépen beszél akkor megmondom, hogy mire való ez. Hát tetszik tudni, én azt akarom, hogy a borszéki mulatságokról csak a ,Hirnök"-nek legyen távirati tudósítása, hát lefoglalom az egész vonalat, azért csak ne tessék zúgolódni, tizenkét órára készen leszünk vele. — Jesszus! 12 óráig De esküszöm önnek, hogy nem megy ezen a vonalon több távirat ma már semmiféle újságnak ! — Nekem nem szabad hinni, Sándor ur, senkinek. Kiadta a főszerkesztő a rendeletet, hogy 12 óráig a távíró gép mellől el ne mozduljak ! . . Ne bántsad a te felebarátodnak se feleségét se szamarát . . . Ebben a pillannatban az ablak alatt egy sofo klarinatos óriási rikácsolással rázendített egy marsra. / — Micsoda még itt serenádét adnak ? No ettől már mégis megszököm, kiáltott fel Zeke. Csak számítsa fel mivel tartozom, Sándor ur és azzal mára elég a táviratozás, ha becsületére fogadja, hogy ma már nem kalapál. Sándor ur természetesen esküdözött, csakhogy végre, kis felesége után mehessen a bálba. De a bálteremben nem találta feleségét. Ekkor gyorsan haza sietett, gondolván, hogy az bizonyosan nem győzte a bálban várni, elunta magát és ment aludni. Otthon nyitva találta felesége szobáját, de a kis fészek üres volt. Csak az asztalkán hevert egy levél, a mely megmagyarázott neki mindent még azt is, hogy miért kellett az ó-testamentumot letelegrafálni. Orvosság a szerelem ellen. — Berlini tárcza. — A „Pápai Hírlap" számára irta: Huszár Adolf dr, Berlinnek egyik népes utczájában találkozom a siető magyarokkal.