Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1888.

1888-08-12 / 14. szám

sóge. Mert nem egy szerény gazdasági kör feltűnési viszketegsége rendezi a ki­ál litást, hanem a megye gazdaközönsége mutatja he itt a közgazdaság terén tanú­sított haladását. És ez a mai válságos gazdasági vi­szonyok között valóban figyelemre mcltó. Üdvözöljük az eszme megpenditőjét, elismeréssel járulunk a „devficseri gazda­kör" határozatához. Mert meg vagyunk győződve arról, hogy az általa rendezett gazdasági kiállí­tás nem fog nyomtalanul lezajlani. Az er­kölcsi haszon, mely a kiállítások tartásá­val járni szokott, ez alkalommal sem fog elmaradni. A kiállítások elősegítik a versenyt, a verseny pedig előnyére fog válni a vár­megye közgazdasának. Mert a gazdát ma­gasabb ambiczió -sarkalja a kiáilitáson való részvételre s midőn e tudattal iparkodik gazdasága köréből kiválóbb terményeket produkálni, nem a csillogó aranyok utáni vágy ösztönzi, de vonzza az erkölcsi juta­lom, mely a gazdát, a termelőt felül emeli a mindennapiasságban satnyuló, a röggel minden ambicí-ió nélkül vesződő munkás­osztályon. Nem frázis, hanem argumentumokra sem szoruló tény az, hogy nem csak egy vármegye, de az egész ország anyagi jó­léte nagy részben gazdaközönségének anyagi­jólététől függ. Mert a közgazdaság hanyatlása, év­tizedek ipari haladását löki vissza; pan­gasa pedig tespedésbe ejti a kereskedel­met és nemzeti közművelődést egyaránt. Mert a gazdaközönség t< rmónyét dol­gozza fel az iparos s a kettő véres verej tékkel készített munka utáni feleslegéből él a kereskedő, tudós és táplálkozik a mű­vész. És midőn ennek tudatában vagyunk, uem szabad a sajtónak sem figyelmen kí­vül hagyni e mozzanatot. A vármegye, de különösen Devecser és Pápa vidékének gazdaközönsége pedig csak verseny képességének és haladás utja felé való törekvésének adja bizonyítékát, ha minél tömegesebben vesz részt a de­vecseri gazdasági kiáilitáson. Ezzel a gazdaközönség tartozik ön­magának, tartozik a vármegye közgazda­ságának. Járjunk példaadóként a szomszéd vármegyék előtt. A kiállítás rendezésével járó anyagi kiadásokat bőven fogja kárpó­tolni az erkölcsi haszon, mely azon eset­ben csak fokozódik, ha a kiállítást ren­dező bizottság, a devecseri gazdakör életre való tisztikara, élén gróf Eszterházy Fe­íenczczel, oda hat a gazdaközönséggel karöltve, hogy a gazdasági kiállítást a megtekintésre óidemessé és látogatottá te­gyék. , Es akkor el érik azt r magasabb czólt is, melyet a kiállítás rendezésével elérni szándékoznak. Üdvözöljük a tevékeny devecseri gaz­dakört ! Nőcselédek otthona. Bpest, aug. 10. Ha be lesz fejezve az összes mezei mun­ka és a dolgos kezek nem találhatnak otthon foglalkozást, megindul a munka kedvelők közt a vándorlás a tisztes munkáért a kereset vé­gett. A cselédleányok, akik odahaza vagy nem kapnak foglalkozást, vagy nagyobb bérösszegre tartanak igényt, seregestül jönnek fel a fővá­rosba bizonyos czéllal, bizonytalan jövőbe. Első utjuk a cselédszerző intézetek bolt­ja. Es megnyílik előttük az élet vására. Szolgálatot keresnek. Pénzért és élel­mezésért értékesítik azokat az ügyességeket, melyeket otthon elsajátítottak. De az elköve­vetett kisebb hibákért nem a gondos anya jó­akaró dorgálását, hanem a szeszélyes „uagy­sága" kíméletlen szidását hallják ezentúl. Mihez a szülei házban szintén nem szo­kott a leány, a bizalmatlankodás jeleit tapasz­talja mindenütt. Elzárnak előtte mindent. Miért ? A leány kezd gondolkozni sorsáról. El nem kerülheti, hogy gyakran félfüllel ne hallja, mint mondja a „nagysága" a szomszéd „nagyságának" ! — Hjali! a mai cselédek ! — Erre aztán következik egy hosszú bíinlajstrom elsorolása, melytől csak úgy zúg a szegény leány feje. A méltatlan bánásmód elkeseríti kedélyét. Elpanaszolja baját egyik másik társnőjének, ki már végig járta ezt az iskolát. A tanács, melyet a tapasztalt társnő ad, nem mindig válik az ujoncz javára, ritkán szünteti meg az elkeseredést, sőt inkább fokozza. Elkeseredett hangulat nem sarkal mun­kásságára. Az asszony szidalmai gyakoriab­bakká lesznek. Kitör a leányból is az elége­detlenség „feleselés" alakjában, amint azt a kényes nagysága mondja. Következik a fel­mondás. Elmúlik az a bizonyos tizeunégy nap éá a szegény leány itt áll a rengeteg város­ban támasz, vigasz, segély nélkül. Szolgálat nélküli faczér cselédleáuy! Mi­nek irjuk le az ilyen szerencsétlen teremtés szomorú sorsát? Minek említsük, hogy mennyi kísértésnek és megpróbáltatásnak van kitéve ? Boldog az a leány, ki ellenállhat a csá­bitgatásnak. Irigylendő a sorsa, ha tisztessé­ges helyszerző, s nem lelketlen szállásadó k3­zébe kerül! A magyar gazdaasszonyok or­szágos egyletében egy eszme peudittetett meg, melynek megvalósulása hivatva van ezeken a bajokon segíteni. Ez az eszme: egy cseléd ház léte­sítése Budapesten. Egy ház, mely ott­hona legyen minden női cselédnek, ki szolgá­latát bármily okból el veszi té. Ott kapna ellá­tást mindaddig, mig uj szolgálatot kap. Ha megtakarított pénzéoől nem telnék az ellátás ára, megfizethetné később, mikor tisztességes munkával megkeresheti a jól kiérdemelt fize­tést. Hány nő becsületét mentheti meg az ily nemes czélu intézmény? De a gazdaasszonyok egylete az ügyet függőben hagyta, pénzügyi tekintetnél fogva. Sajnos, hogy ez az egylet, mely nemes munkásságának már oly sok fényes tanújelét adta, épen e fontos kérdés felett egyszerűen napirendre tért. A magyar gazdaasszonyok egyletének tevé­keny tagjai ne csüggedjenek ez alkalommal sem. Kábeszélő tehetségök meggyőző erejével előteremthetnénk a szükséges [pénzt. A társa­dalom talán csak nem lesz már annyira el­tompult, hogy egy nemes czélra ne adakoz­zék. Karolják fel a megpendített eszmét. Szól­janak a kávés csészék mellett az úgynevezett cselédmizériát feszegető asszonyokhoz, hogy áldozzon mindegyik legalább valamit, akkor majd létesül egy oly intézmény, mely hivatva lesz a sokat emiitett cselédkérdés bajait orvo­solni és megmenteni ;i társadalomnak számos nőt, kik gyakran az élet küzdelmeinek veszélye között elbuknak. Jó volna, ha a megyei törvényhatóságok is komolyan foglalkoznának ez eszmével. A halál örültjei. Bpest, aug. 11. Már az igaz, hogy megnehezült az idők járása fölöttünk. Nincs az a csapás, a melyből szomorú részt ne kapna e sors­verte nemzet. Most ismét egy ujabb csapás nehe­zedik reánk. Egy uj betegség ütött ki kö­zöttünk. Betegség, mely veszedelmesebb a döghalálnál, mert társadalmi életünk alap­ját rendíti meg; betegség, melynek ólom­golyó és méreg képzelt orvossága. Mig ezelőtt csak itt-ott, elvétve akadt egy-egy szerencsétlen életunott, ma már napirenden van az öngyilkosság. És nem is egyenként, hanem csapatostól sietnek a halálba; mindennap 8—10 ember. Yigan, örülve, mintha csak valami tánczmulatságra mennének. Okos, józan emberek az ilyenek? Nem, — és százszor nem. Ezek a halál őrü ltjei! Viruló ifjak, kik előtt még egy re­ményteljes jövő áll, megtört aggastyánok, kiknek úgyis néhány napjuk van csak hátra az uuott életből: egyaránt a sirba vágyód­nak. Halljunk meg! Ez a jelszó divik mostan. És vájjon miért? Hát olyan olcsó lett mar a magyar ember élete, hogy el­dobható, mint egy ócska suba? Mintha bizony olyan sokan volnánk ezen a vérrel festett, könynyel ázott földdarabon; mintha bizony nem is volna szüksége többé az édes hazának gyermekére! . . . De hát mégis mi e rettentő kór pusztításának oka? Korunk, mely rohamos előhaladásában folyton hullámzik, mint egy viharos ten­ger, mely felszínre emeli olykor az órde­metleut, teljesíti neiu egyszer a legboto­rabb vágyakat: bizonyára igen jelentékeny tényezője az öngyilkosságnak. A sok számítás nélküli vállalkozás, Őrült ábrándjaink dédelgetése, a kellő önis­meret hiányában való ide-oda kapkodás, mind egy-egy Ikarus-szárny, melyet bete­ges korunk lázas tevékenysége ragaszt az erővel röpülni vágyó emberiség vállaira. S bizony nem lehet csodálkoznunk, rajta, hogy oly sokan hullanak le a képzelt magasságból a kétségbeesés örvényébe. De legyen akármi az öngyilkosság oka, mégis gyáva eszköz marad az min­dig. Mert nem túlságos gyávaság-e az élet bajai elől megszökni? Nem kishitüség-e szeszélyes kivánataink be nem teljesedésén a végsőig csüggedni? Ne tartsuk tehát az öngyilkost va­lami hősnek, kinek példáját követni szép es nemes, hanem inkább száuakozzuuk és okoljunk gyászos esetén. Iparkodjunk ugy élni, hogy igénye­inket tehetségeink ne múlják fölül; önbi­zalmunkat ne robbantsa széjjel minden parányi baj; s akkor vértezve leszüuk az ily borzasztó gyengeségek ellen. Ha valaki, ugy épen az öngyilkos az, a ki a legnagyobb mértékben megérdemli kárhoztatásunkatj mert bünt követ el al-

Next

/
Oldalképek
Tartalom