Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1888.

1888-08-12 / 14. szám

sóge. Mert nem egy szerény gazdasági kör feltűnési viszketegsége rendezi a kiál litást, hanem a megye gazdaközönsége mutatja he itt a közgazdaság terén tanúsított haladását. És ez a mai válságos gazdasági viszonyok között valóban figyelemre mcltó. Üdvözöljük az eszme megpenditőjét, elismeréssel járulunk a „devficseri gazdakör" határozatához. Mert meg vagyunk győződve arról, hogy az általa rendezett gazdasági kiállítás nem fog nyomtalanul lezajlani. Az erkölcsi haszon, mely a kiállítások tartásával járni szokott, ez alkalommal sem fog elmaradni. A kiállítások elősegítik a versenyt, a verseny pedig előnyére fog válni a vármegye közgazdasának. Mert a gazdát magasabb ambiczió -sarkalja a kiáilitáson való részvételre s midőn e tudattal iparkodik gazdasága köréből kiválóbb terményeket produkálni, nem a csillogó aranyok utáni vágy ösztönzi, de vonzza az erkölcsi jutalom, mely a gazdát, a termelőt felül emeli a mindennapiasságban satnyuló, a röggel minden ambicí-ió nélkül vesződő munkásosztályon. Nem frázis, hanem argumentumokra sem szoruló tény az, hogy nem csak egy vármegye, de az egész ország anyagi jóléte nagy részben gazdaközönségének anyagijólététől függ. Mert a közgazdaság hanyatlása, évtizedek ipari haladását löki vissza; pangasa pedig tespedésbe ejti a kereskedelmet és nemzeti közművelődést egyaránt. Mert a gazdaközönség t< rmónyét dolgozza fel az iparos s a kettő véres verej tékkel készített munka utáni feleslegéből él a kereskedő, tudós és táplálkozik a művész. És midőn ennek tudatában vagyunk, uem szabad a sajtónak sem figyelmen kívül hagyni e mozzanatot. A vármegye, de különösen Devecser és Pápa vidékének gazdaközönsége pedig csak verseny képességének és haladás utja felé való törekvésének adja bizonyítékát, ha minél tömegesebben vesz részt a devecseri gazdasági kiáilitáson. Ezzel a gazdaközönség tartozik önmagának, tartozik a vármegye közgazdaságának. Járjunk példaadóként a szomszéd vármegyék előtt. A kiállítás rendezésével járó anyagi kiadásokat bőven fogja kárpótolni az erkölcsi haszon, mely azon esetben csak fokozódik, ha a kiállítást rendező bizottság, a devecseri gazdakör életre való tisztikara, élén gróf Eszterházy Feíenczczel, oda hat a gazdaközönséggel karöltve, hogy a gazdasági kiállítást a megtekintésre óidemessé és látogatottá tegyék. , Es akkor el érik azt r magasabb czólt is, melyet a kiállítás rendezésével elérni szándékoznak. Üdvözöljük a tevékeny devecseri gazdakört ! Nőcselédek otthona. Bpest, aug. 10. Ha be lesz fejezve az összes mezei munka és a dolgos kezek nem találhatnak otthon foglalkozást, megindul a munka kedvelők közt a vándorlás a tisztes munkáért a kereset végett. A cselédleányok, akik odahaza vagy nem kapnak foglalkozást, vagy nagyobb bérösszegre tartanak igényt, seregestül jönnek fel a fővárosba bizonyos czéllal, bizonytalan jövőbe. Első utjuk a cselédszerző intézetek boltja. Es megnyílik előttük az élet vására. Szolgálatot keresnek. Pénzért és élelmezésért értékesítik azokat az ügyességeket, melyeket otthon elsajátítottak. De az elkövevetett kisebb hibákért nem a gondos anya jóakaró dorgálását, hanem a szeszélyes „uagysága" kíméletlen szidását hallják ezentúl. Mihez a szülei házban szintén nem szokott a leány, a bizalmatlankodás jeleit tapasztalja mindenütt. Elzárnak előtte mindent. Miért ? A leány kezd gondolkozni sorsáról. El nem kerülheti, hogy gyakran félfüllel ne hallja, mint mondja a „nagysága" a szomszéd „nagyságának" ! — Hjali! a mai cselédek ! — Erre aztán következik egy hosszú bíinlajstrom elsorolása, melytől csak úgy zúg a szegény leány feje. A méltatlan bánásmód elkeseríti kedélyét. Elpanaszolja baját egyik másik társnőjének, ki már végig járta ezt az iskolát. A tanács, melyet a tapasztalt társnő ad, nem mindig válik az ujoncz javára, ritkán szünteti meg az elkeseredést, sőt inkább fokozza. Elkeseredett hangulat nem sarkal munkásságára. Az asszony szidalmai gyakoriabbakká lesznek. Kitör a leányból is az elégedetlenség „feleselés" alakjában, amint azt a kényes nagysága mondja. Következik a felmondás. Elmúlik az a bizonyos tizeunégy nap éá a szegény leány itt áll a rengeteg városban támasz, vigasz, segély nélkül. Szolgálat nélküli faczér cselédleáuy! Minek irjuk le az ilyen szerencsétlen teremtés szomorú sorsát? Minek említsük, hogy mennyi kísértésnek és megpróbáltatásnak van kitéve ? Boldog az a leány, ki ellenállhat a csábitgatásnak. Irigylendő a sorsa, ha tisztességes helyszerző, s nem lelketlen szállásadó k3zébe kerül! A magyar gazdaasszonyok országos egyletében egy eszme peudittetett meg, melynek megvalósulása hivatva van ezeken a bajokon segíteni. Ez az eszme: egy cseléd ház létesítése Budapesten. Egy ház, mely otthona legyen minden női cselédnek, ki szolgálatát bármily okból el veszi té. Ott kapna ellátást mindaddig, mig uj szolgálatot kap. Ha megtakarított pénzéoől nem telnék az ellátás ára, megfizethetné később, mikor tisztességes munkával megkeresheti a jól kiérdemelt fizetést. Hány nő becsületét mentheti meg az ily nemes czélu intézmény? De a gazdaasszonyok egylete az ügyet függőben hagyta, pénzügyi tekintetnél fogva. Sajnos, hogy ez az egylet, mely nemes munkásságának már oly sok fényes tanújelét adta, épen e fontos kérdés felett egyszerűen napirendre tért. A magyar gazdaasszonyok egyletének tevékeny tagjai ne csüggedjenek ez alkalommal sem. Kábeszélő tehetségök meggyőző erejével előteremthetnénk a szükséges [pénzt. A társadalom talán csak nem lesz már annyira eltompult, hogy egy nemes czélra ne adakozzék. Karolják fel a megpendített eszmét. Szóljanak a kávés csészék mellett az úgynevezett cselédmizériát feszegető asszonyokhoz, hogy áldozzon mindegyik legalább valamit, akkor majd létesül egy oly intézmény, mely hivatva lesz a sokat emiitett cselédkérdés bajait orvosolni és megmenteni ;i társadalomnak számos nőt, kik gyakran az élet küzdelmeinek veszélye között elbuknak. Jó volna, ha a megyei törvényhatóságok is komolyan foglalkoznának ez eszmével. A halál örültjei. Bpest, aug. 11. Már az igaz, hogy megnehezült az idők járása fölöttünk. Nincs az a csapás, a melyből szomorú részt ne kapna e sorsverte nemzet. Most ismét egy ujabb csapás nehezedik reánk. Egy uj betegség ütött ki közöttünk. Betegség, mely veszedelmesebb a döghalálnál, mert társadalmi életünk alapját rendíti meg; betegség, melynek ólomgolyó és méreg képzelt orvossága. Mig ezelőtt csak itt-ott, elvétve akadt egy-egy szerencsétlen életunott, ma már napirenden van az öngyilkosság. És nem is egyenként, hanem csapatostól sietnek a halálba; mindennap 8—10 ember. Yigan, örülve, mintha csak valami tánczmulatságra mennének. Okos, józan emberek az ilyenek? Nem, — és százszor nem. Ezek a halál őrü ltjei! Viruló ifjak, kik előtt még egy reményteljes jövő áll, megtört aggastyánok, kiknek úgyis néhány napjuk van csak hátra az uuott életből: egyaránt a sirba vágyódnak. Halljunk meg! Ez a jelszó divik mostan. És vájjon miért? Hát olyan olcsó lett mar a magyar ember élete, hogy eldobható, mint egy ócska suba? Mintha bizony olyan sokan volnánk ezen a vérrel festett, könynyel ázott földdarabon; mintha bizony nem is volna szüksége többé az édes hazának gyermekére! . . . De hát mégis mi e rettentő kór pusztításának oka? Korunk, mely rohamos előhaladásában folyton hullámzik, mint egy viharos tenger, mely felszínre emeli olykor az órdemetleut, teljesíti neiu egyszer a legbotorabb vágyakat: bizonyára igen jelentékeny tényezője az öngyilkosságnak. A sok számítás nélküli vállalkozás, Őrült ábrándjaink dédelgetése, a kellő önismeret hiányában való ide-oda kapkodás, mind egy-egy Ikarus-szárny, melyet beteges korunk lázas tevékenysége ragaszt az erővel röpülni vágyó emberiség vállaira. S bizony nem lehet csodálkoznunk, rajta, hogy oly sokan hullanak le a képzelt magasságból a kétségbeesés örvényébe. De legyen akármi az öngyilkosság oka, mégis gyáva eszköz marad az mindig. Mert nem túlságos gyávaság-e az élet bajai elől megszökni? Nem kishitüség-e szeszélyes kivánataink be nem teljesedésén a végsőig csüggedni? Ne tartsuk tehát az öngyilkost valami hősnek, kinek példáját követni szép es nemes, hanem inkább száuakozzuuk és okoljunk gyászos esetén. Iparkodjunk ugy élni, hogy igényeinket tehetségeink ne múlják fölül; önbizalmunkat ne robbantsa széjjel minden parányi baj; s akkor vértezve leszüuk az ily borzasztó gyengeségek ellen. Ha valaki, ugy épen az öngyilkos az, a ki a legnagyobb mértékben megérdemli kárhoztatásunkatj mert bünt követ el al-