Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1888.

1888-12-23 / 33. szám

ÜNNEPI MELLEKLET. Harácsolni cnek. IdŐ! Titokkal terhos újra méhed S lelkűnk sejtelmes aggódásba mélyed. Gyermekeid, a népek, köríilötted Félve-remélve várják újszülötted. Ég angyalkája Iészen-e a magzat, Vagy vérre szomjas rút pokoli fajzat? ... Szelid csillaga kicsi Betlehemnek, Uj égi jelek homályba temetnek. Zord fellegek villámló hátterében Éjszaki fény ül a haragos égen S miként a tűzoszlopnak hajdanában: Bölcsek, királyok vannak ma nyomában. Reá van most szemönk üvegesedve, őt ostromolja milliók keserve. Reményünk kétes végső menedéke : Világra jösz-e angyalarczu béke? Vagy a szeretet égi Istenének Nagy ünnepén feltámadnak a népi.ek ? S vadul rohannak a határon által Gyűlölködésük véres pallosával ? ! Vigyázzatok, ti fölkent koronások, Ezreket öl, vagy éltet tollvonástok. Millió áll hatalmatokban itten S fölöttetek is a hatalmas Isten! Dicsőség a magasságos Egeknek, Békesség lenn a földi embereknek! Szávay Gyula. A változás. Irta: MIKSZÁTH KÁLMÁN. Egy öreg veszprémi kanonok halt meg pár év előtt, a ki a legutolsó volt azok között a jó magyar papok között, a kik nem tudják mi a cheque, sem azt, hogy mire költsék a pénzüket. Jóizü alak volt az öreg, tetőtől talpig magyaros, velős, szelid nemes arczu. A kamatokat ós a törlesztési rátákat szoktam volt elvinni neki negyedévenkint azon összeg után, melylyel az uradalom tartozott neki. A princzipálisom rendesen engemet küldött el a rengeteg pénzzel, mintegy két-három ezer forinttal. — Mi jót hoztál édes fiam?— kérdé a kanonok, mert csak tenek szóllitott mindenkit. — A kamatokat hoztam el nagyságos uram! — Miféle kamatokat? — Hát a mivel az uradalom tartozik nagyságodnak. — No hát tedd oda az asztalra édes fiam? Mindig ez volt a beszélgetésünk, se több, se kevesebb. Mert a kanonok kikötötte, hogy ő soha semmi irást n3m fog adni. Kurtán beszélt mindig velem, de nyájasan. Csak egyszer, mikor már négy-öt esztendeje jártam hozzá a pénzzel, bocsátkozott velem bővebb discursusba. — Mit hoztál édes fiam? — A kamatokat hoztam el nagyságos uram! — Miféle kamatokat? — Hát a mivel az uradalom tartozik. — Az uradalom ? Hát tartozik nekem az uradalom ? Nagy kövér ujjaival végig simította homlokát, azután felém fordult, rám nézett szelid kék szemeivel s iííy szólt: — Látod fiam, nagyon öregszem . . . rettenetesen öregszem, gyengül a memóriám, nem birom már eszembe tartani az adósaimat. Én mosolyogtam. Ő pedig fürgén emelkedett fel ócska zöld-bőr kárszékéből s odalépett egy fiókos szekrényhez, tömérdek elsárgult papirosokat húzott ki. Odapillantottam s láttam ott feljegyezve mindeniken ilyetén formán: „Ezzel bizonyítom, hogy Nagy Jánosnak, vagy Kiss Péternek a mai napon ezer forintot adtam kölcsön." — Nagyságos uram, — kiáltám önkénytelenül — hiszen ezek az írások semmit sem érnek! Az öreg nyugalommal fordult felém, bámészan rám nézett s a hangjában volt valami méltatlankodó felháborodás. — Már hogy ne érnének? Hiszen mind a tulajdon magam írása! Valahol alul megtalálta az uradalom kontraktusát, az rendesen volt kiállítva, mert ügyvédek csinálták. — Az ám — mondá — csakugyan van itt valami. Hát hol az a pénz? Tedd le oda az asztalra. Letettem az összeget, de egy cheque is volt közte ezer forintról szóló. Az öreg megnézte a czédulát, forgatta a kezei között, közelebb vitte az ablakhoz. — Hát ez mi légyen ? kérdé tűnődve. — Az ezer forint — mondám. — Ezer forint! kiáltott fel csodálkozva. Hát ez pénz? — Igenis, — teljes — jó pénz nagyságos uram! — És micsoda országnak a pénze az? — Az általános bank utalványa. Az öreg a fejét csóválta és megint csak megnézegette. — Aztán adnak ezért valamit? — Hogy ne adnának 1 — És bizonyos vagy abban édes fiam, hogy meg nem csalnak ? — Bizonyos vagyok benne nagyságos uram, le merném tenni rá a hitet. — No fiam ... ne hirtelenkedjél a dologgal. Megállj csak egy kicsit, behívom inkább a szekretáriusomat. Az oszt' az okos ember. Tud az mindent. — Épen jött is már a szekretárius Konopka Mihály uram nagy hajlongások között. — Domine Konopka — szól a kanonok — igaz-e hogy ez jó pénz? Konopka megnézte a cheque-et s aztán boglyas fejét rázta. — Meglehet főtisztelendő atyám, de én még sohse láttam ilyet! — No látod fiam — szólt a kanonok felém fordulva. — Azért hát én be nem teszem a világért sem pénzem közé, én nem akarom, hogy engem megcsaljanak . . . — De kérem . . . — Semmi de, engem nem tesztek bolonddá, nem vagyok én az uradalomnak a lábakapczája. Ha már meg akarnak valakit csalni, hát csaljanak meg inkább téged, édes fiam, neked adom ezt a papirost. — Nem fogadhatom el nagyságos uram, lehetetlen elfogadnom . . . — Már pedig én neked adom, mert én azt el nem teszem .. . Canis mater . , . velem ne bolondozzatok. —• Esedezem, hiszen azonnal felváltom, pénzt adnak ezért akárhol. .. Átvettem a chequet, de nem hogy megtartsam, nagy összeg volt az arra nézve és leszaladtam vele egy közelben levő nagykereskedésbe, a YVurda czéghez, a hol két forint híján lefizették érte az ezer forintot. Szaladtam fel a pénzzel a kanonoki rezidencziába, — No, mit akarsz megint? — förmedt rám a kanonok föl sem véve szemeit Ovidiusból, melyet olvasott, meglehet, hogy épen a „Liber amorum"-ot. — Elhoztam a pénzt, nagyságos uram. — Miféle pénzt ? — Hát felváltották a chequet két forint híján. Itt a kilenczszáz kilenczvennyolcz forint érte. — Fölváltották? Azután ki váltotta fel? — szólt közönyösen, a pénzt a fiókjába seperve. — Wurda, a kereskedő. — Wurda? — vágott bele indulatosan. — És két pengő forintot húzott le a fölváltásért? Oh a pogány, lelketlen farizeus. No megállj vérszopó vadállat! Két pengő forintot mert elvenni! Pedig minden vagyona innen van, mert két nagybátyja volt kanonok. Oh a háladatlan korcs! Ezt még megfogja keserülni! Huszonnégy hosszú órája... Huszonnégy hosszú órája, Hogy utolszor láttalak... Oh mi neliéz távol tőled Minden röpke pillanat! Csak járok az emberek közt, Semmi sincs mi érdekel; Hozzád vágyik csüggedt szivem, Sóvárgó szerelmivel. Olyan unott egész éltem, Hasztalan int, hívogat. Oh de van gyönyör számomra: Egy mosolyod, egy szavad. Lemondok én minden üdvről Itt és tul az életen, Amikor szemedbe nézhet Elboruló két szemem! Prém lozsef. Melléklet a „PÁPAI HÍRLAP" 1888. decz. 23-iki számához.