Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1888.

1888-12-23 / 33. szám

A Madonna kincsei. — Egy pápai légionárius emlékirataiból. — Irta: Borostyám Nándor. Olaszországban a forradalom viharja süvöltött végig., A caprerai oroszlán kirontott barlangjából. Telve lelkesedéssel a nemzeti egység és a szabadság szent ügye iránt, sietett magára venni az olasz fiatalság a piros inget: Garibaldi harczosainak egyenruháját. A Romagna föllázadt. Forradalmi bizottságok fegyverrel látták el a lakosságot. A tornyokban megkondultak a vészharangok. Anconától Rómáig harczi zaj tölté meg a levegőt. IX. Pius hivatalnokait elkergették. A pápai czimereket letépték. A hatalmat a forradalmi bizottságok ragadták magukhoz .... Megverettünk. Hátrálnunk kellett. Kevesen voltunk. Század-parancsnok voltam az osztrák légióban. Kalandszomj sodort pápai szolgálatba, nem benső meggyőződés. A tiara ügye uem lelkesített. De haboru és harcz volt éltető elemem mindig. Nem ismerek fölségesebb zenét a kürtök harsogásánál a csatazajban. Hallottam három világrészben eleget: Lengyelország őserdőiben, honnét oly gyakran lergeteg gyanánt rontottak ki a meglepett orosz hadoszlopokra; Mexikóban, magyar huszárjaimmal szórtam szét Juarez dzsidásait; Algírban, hol az idegen légióval viaskodtam a kabylok ellen . . . A fölkelés terjedt. A szabadságharcosok száma hógomolyag gyanánt nőtt. Légiónkat Ancona felé szorították vissza. Loretó közelében utolért az ellenség. Porosan, rongyosan, lőpor-füsttől kormosán, véresen. Itt pihenőt kell' tartanunk. Tisztek és katonák egyaránt ki voltak merülve. Megszállottuk a világhírű bucsu-járóhely zárdáját. Tárt karokkal fogadták. Etellel, itallal elárasztottak. A forradalom rettegésben tartá a Romagna egész klérusát. Garibaldi neve az ördögé mellett szerepelt a zárdákban. Tudták itt Loretóban is, hogy a vörösingesek már néháuy helyen elfoglaltak egyházi klenódiumokat a forradalmi alap részére. Jelenlétünk pillanatra megnyugtatá a csodatevő Madonnának ajánlt templom mesés kincseit féltő szerzeteseknek . . . Forrón sütött a nap az égről. Kimerült katonák aludtak a templom hűs hajójában. Vigan csengtek a tisztek Kezeiben a Lacryma Christi zamatos nedűjével megtöltött poharak. A nehéz bor fejükbe szállt. A refektorium boltíves csarnoka pajzán daloktól visszhangzott. Rég nem mulattunk ily kedvünkre. Ki gondolt volna az ellenségre? . . . Pedig közel volt. Kardjainkon még vére piroslott. Ha összeszedi magát, könnyen utóiérhetett . . . II. A folyosón hirtelen lövés dördült el. Mennydörgéshez hasonló robaj volt. A boltíves hosszú csarnokok százszorosan verték vissza a hangot. „Fegyverre!" — orditá az őr, puskája kisüti se után. Felugrottunk. Alant az uiczán sortűz dördült el. Dobok riadtak, trombiták harsogtak. „Evviva Garibaldi!" — „Evviva la liberta!" — „Roma o la morte!" — hangzott a harczi kiáltás. Az ellenség benyomult Loretóba. Szinte észrevétlenül jött. Lövészei főidőn kúszva közelitették meg álomtól elnyomott előőrseinket. Iszonyú zűrzavar támadt. Hajadon fővel, zilált egyenruhával mámoros fővel rohantak ki a tisztek a refektoriumból. „Előre fiuk! Itt az ellenség!" Feldöntott székekeh, összeomlott fegyvergúlákon, halottként mozdulatlanul fekvő alvókon át futottam az egyházba, hol századom menedéket keresett a forróság elől, Lomhán tántorogva keltek fel a noíély álomból fölriasztottak. De álmot és mámort csakhamar ellizött a veszély tudata. Szuronyt szegezve, rohamlépésben vetettük magunkat az .ellenség előcsapatára. A zöm még távol volt. Csupán néhány száz vakmerő tiráilleurral volt dolgunk. Kivertük az ellent az utczákból, melyekben megfészkelni akarta magát. De az előny csupán pillanatnyi volt. Erős haduszlopok kanyarodtak a távol dombokon északkeletnek. A lejtők helyjnkiut piroslottak a szabadságharczosok ingeitől. Távcsöveinkkel kivehettük az ellenség fenyegető mozdulatait. Kétségtelenül el akarta vágni visszavonulási vonalunkat. Hátrálnunk kellett mulhatlanul. Nem voit veszteni való pillanatunk. A sebesülteket kocsikra fektettük. Foglyainkat közrefogtuk. Sietve, komoran, dobés trombitaszó nélkül vonult el kis csapatunk zöme anconai országúton. Századommal az utócsapatot képeztem. Embereim a templom előtt sorakoztak. Fel kellett öltenünk a köpönyegeket. Délről fergeteg vonult felénk. Rohamosan, felhőszakadást jóslón. Szürkés-fekete felleg-gomolyok száguldoztak a magasban, elterülve az égboltozaton. Az indulási parancs felhangzott. A zárdafőnök összekulcsolt kezekkel ronant felém: — Önök is itt hagynak? — Őrültség volna maradni. Kardom hegyével a domboldalakra mutattam, hol most már szabad szommel is megkülönböztetni lehetett az ellenség tömegeinek korrajzait. — Akkor kérem önöket mindenre, ami szent, mentse meg a Madonna kincseit. Senki e pillanatig nem gondolt közülünk arra, hogy mesés kincsek hevernek szomszédságában. A kimerült, éhes katonára nézve néhány órai pihenés és egy tál meleg étel fölér a világ minden kincsével. — Hová vigyük ezen arany- és ékszertömegeket? — kérdém. — Ön szíves lesz azokat átadni Kanzler tábornoknak Anconában. — S ha az ellenség útközben megtámad, szétszór bennünket ? — Isten és a boldogságos szűz ön^el lesz, százados ur . . . III. Fejeink felett villámsugár czikázott el. Nyomban utána iszonyú dörgés rázkódtatta meg a templom ablakait. Az országúton óiiási porfelleget kavart lel a vihar. A fergeteg kitörő volt. A „cassa santa"-bél néháuy nehéz ládát czipeltek elő a szerzetesek. Azok telve voltak a loretói madonnának ajánlt kincsekkel. Mesés, megbecsűlhetien értékű klénodiumokkal: kelyhekkel, feszületekkel, gyöngyfüzérekkel, drágakövekkel kirakott szivekkel, gyémántoktól csillogó koronákkal, mikuek árán egész országot lehetne vásárolni. És mindezen sok millió értékű kincsek rá lettek bizva egy maroknyi csapat őrizetére, amelyek nagy része kalandorokból és javíthatatlan könnyelmű liczkókból állt! . . . Csodás jelenet volt, amint a templom félho nályában e marczona, lőporfüstös alakok sietve odaléptek egymásután a kincses ládákhoz, borjúikba vagy köpönyeik zsebeibe annyit dugva az ékszerekből, amennyi belefért. Mi tisztek ott állottunk irónnal és jegyzőkönyvvel kezünkben és már nehezen megrakva a legbecsesebb klenódiumokkal. De e lázas sietségben ki győzte volna mind jegyzékbe venni a kiosztott drágaságokat? . . . Elindultunk. A vihar üvöltött, az ég szakadatlanul dörgött, a láthatár percekig lángokba borult az egvmást érő villámok özönétől. És kitört a zivatar retenetes dühvel, féktelen erővel. Sötét fellegekből patakzott a zápor. Iszonyú visszavonulás volt. Nem volt szabad magállapodnunk. Nem csak a lobogó becsületét kellett megmentenünk, hanem a Madonna kincseit is ... . IV. Megmenekültünk. A fergeteg szövetségesünkké vált. Lehetetlenné tette az ellenségnek az üldözést és támadást. Anconában nagy volt a zűrzavar. Tenger felől a város már ostromzár alá volt fogva. Kanzler tábornok a leghevesebb ellenállásra készült. Jelentkeztem nála tisztjeimmel. Átadtuk neki a lordtói templom kincseit. Meg voltak-e teljes számmal ? A tömérdek ékszer közül sok vagy kevés tünt-e el ? Ki törődött volna e pillanatban e kérdéssel, minden gonkolatunkat az ellenség vette igénybe. Meglehet, hogy a klenodiumok közül meg volt mind. Meglehet, hogy több-kevesebb eltűnt a mesés kincs darabjaiból. Lajstromunk nagyon hiányos volt. Jegyzőkönyveinkben alig fele volt elsorolva az egye<s drágaságoknak . . . Az idő folyton kedvezőtlen volt. Szél fútt, eső zuhogott. Három napon át századommal majd a kiterjedt művek egyik, majd másik pontjára rendeltek. Lefekvésre nem maradt időm. Fejeink fölött éjjel-nappal az elsenség hajóiról dobott bombák robbantak szét. Pokoli dörejük fölriasztott, mikor egy-egy sánczkosár mellé támaszkodva, elnyomott az álom. Negyedik nap egy magas dombon emelt üteg fedezetére rendeltek századommal. Ott több nyugalmunk volt. Az ellenség lövegei csak elvétve tévedtek idáig. Kimerülve dőltünk le a kopár földre éj beálltával, hogy végre kialuduassuk magunkat. Nem tudom, meddig alhattam, midőn heves fájdalom ébresztett föl. Oldalamat kegyetlenül szúrta valami. — Hé, ladró ! —- kiálték mellettem alvó inasomnak, felrázva álmából a szolgálatkész olaszt. — Parancsol, signor capitano ! — Nem-e mondtam neked, hogy gondosan eltakaríts fekhelyemről minden követ? — Megtettem signor! — Hazudsz sehonnai... Itt valami éles kőnek kell lenni, mely szúrja oldalamat. Gyújts gyufát és keresd meg! Ugy tett, de szerte a földön egy gombostű nagyságú kő sem feküdt. — Corpo di bacco!— Mitől -ered hát ez a fájdalom ? — mondám. — Talán a kapitány ur zsebében ; lesz valami ... Belenyúltam köpenyem hátsó zsebébe. Hegyes, ágas-bogas tárgyon akadt meg a kezem. Kihúztam. Nagy arany diadém volt, telve borsónagyságu gyémántokkal, smaragdokkal, rubinokkal és saphirokkal. A loretói szent szűz diadéma. Ott felejtettem zsebemben, melybe hat nap óta nem nyúltam. Nem jutott eszembe akkor sem, mikor a tábornoknak átadtam a Loretóban magamhoz vett többi ékszert. Másnap sietve felkerestem. Átadtam neki a diadémot, mely körülbelül háromszázezer arany értéket képviselt. Megszoritá kezemet.