Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1888.

1888-06-17 / 6. szám

a,d a polgárság igazi, hamisitliatlau, nem csinált, hanem szivből jött lelkesedése, mint holmi szóvirág. Amidón mi is üdvözlettel várjak kollegáink és jóismerőseink megérkezését, hisszük, hogy együtt érez velünk a polgárság rang és vagyonkülönbség nélkül. Nyissuk ki házainkat előttük magyaros vendégszeretettel, fogadjuk őket igazi lelkesedéssel. A vendéglátás szokása a magyar embernek, a lelkesedés pedig nem kerül a polgárság pénzébe, se ujabb pótadóba! A pápai iparosok emberbaráti egylete. Pápa. jnn. 16. Az egyletek alakulása valamely városban mindig pontos mérlegmutatója a városi közönség műveltségének. Ahol nem tudják felfogni az egyletek alaki tása által elérendő erkölcsi hasznot, azok nem ismerik a társadalmi élénkséget előidéző eszközöket, azok nem tudják felfogni azt, hogy az egyletek szoros kapcsot képeznek a polgárságban, itt találjuk legfesztelenebbül és mégis nincsen összefűzve, a szépért nemesért és erkölcsösért dobogó polgári szive. Szép a hivatása a nyelvterjesztő egyesületeknek, midőn idegen elem veszélezteti drága anyanyelvünket, amit küzdelmeinkben ezer évig őriztünk meg; nem különben büszke czél lebeg a közművelődési egyletek előtt, melyeknek tagjai a szellemi előhaladást írták ki a 19. század lobogójára, melyen aranyos betűkkel legfeltűnőbben ezen szó olvasható: Haladjunk! De mindezen egyesületeknél feuségesebb a hivatása a jótékonyegyesüí leteknek és még kiválóbb azon egye| sületeknél, hol a segélyezett nem 1 önérzetében talán sértő alamizsnában, hanem igenis filléreiből összerakott segélyben részesül. Ilyen emberbaráti jótékonyegyesületet alakítottak a pápai iparosok is „betegsegélyző és temetkezési pénztár" czimén az ipartestület kebelében. Szép czélu, pártolásra érdemes egylet ez, melynek tagjai nem csak iparosok — miként azt sokan hiszik — hanem minden fedhetien egyén, nem és foglalkozására való tekintet nélkül. Ha tekintetbe vesszük, hogy az egyesület csekély heti 10 kros betétekért a megbetegedő tagtársat — legyen az bárki •—- orvosi segélyben részesiti és gyógyszerrel látja el, a keresetképtelen családot pedig — ha a betegség a családfát köti le — heti két frt segélybe részesiti, — akkor valóban gondolkodóba kell esnünk a felett, hogy ugy a „középosztály,

8 de különösen az iparosok közül miért idegenkednek annyira tagjai lenni e nemesczélu intézménynek. Jól esik az igaz szívnek, ha a kéz jótékonyságot gyakorol és kellemesen esik nekünk, ha előre nem látó körülmények következtében magunkat is megillet a segély. Egy mindnyájunkért és mindnyájan egyért. A polgárság érdekei midőn minden oldalról úgyis annyi támaclás| nak vannak kitéve, már magában véve is megkívánják az egyletekbe való tömörülést. Mi nem fejtegetjük tovább, hogy mennyi jótékony sugár árad ki az iparosok e nemesszivü

4 emberbaráti intézményéből a tagokra, mert hisszük, hogy felfogják az ilynemű intézményhez való csatlakozás szükségességét Ne külföldi egyleteknek adjuk a pénzt, mert azok nem itthon értékesitik azt és érte felényi kedvezményt sem nyújtanak, mint a pápai ipartestület kebelében alakult „betegsegélyző és temekezési pénztár." Vezéreljen bennünket mindenben az igaz hazafiság s lebegjen előttünk mindig ama közmondás igazsága: „Segélj magadon és az Isten is megsegít \

u Pápaváros választópolgáraihoz. Az adófizető polgárság egyedüli és legszebb joga a képviselő választás alkalmával jut érvényre. Azért minden polgárnak legszebb kötelesége közé tartozik a jogának megszerzése. Nem látunk a jövőbe, a sors könyve hyerogliphekkel van írva, ol vasásó hoz még a jósok is csak dodona féleképen értenek. Nem tudjuk, hog}^ nem nézünk-e a jövö 1889. évben uj képviselő választás elé. Valami van a levegőben és azt mondja a közmondás, hogy nem zörög a haraszt szél nélkül. Valamit terveznek a pesti kanapén. Éppen azért ajánljuk Pápaváros adófizetőinek figyelmébe az alábbi felhívást: Felhívás! M 1874-ik évi XXXIII-ik t.-cz. 32. §-ának rendeletéhez képest ezennel közhírré tétetik, hogy a Pápa városi választó kerületben az országgá ülési képviselő választásnál választói joggal birók állandó névjegyzékének kiigazítása, illetőleg a jövő 1889-ik évben ban hizelgésből-e, vagy ostobaságból, nem tudni, mindazon tényeket neki tulajdonitá, miket Nagy Péter, dicsőséges elődje vitt véghez. A császár mosolygott a toaszt alatt, aztán Federoff Ivánhoz fordult: — Nos Federoff, nem annyit tesz ez, mint Nagy Pétert meglopni, hogy Pált kifizethessük ? — Valóban Felség. — Ez igazságtalanság Federoff. Tiltakozom. Ma neked, holnap nekem. Ma Nagy ! Péter lopatik meg, holnap rajtam eshetik ez . . . — Ne busuljon sire ! Pált meglopni nem fog eszébe jutni senkinek. Ez csipős, goromba élez volt. Pál noha sokszor sokat eltűrt e kedvencz emberétől, ez egyszer összeránczolta szemöldeit, komor, haragos lett és csakhamar otthagyta a társaságot. Federoff nagyon megütközve tért szobájába. Az elménczet elkedvetlenité e nem sikerült élez. Egy vesztett csata volt az ! Lett is neki csinos következése mindjárt másnap reggel, a mint ez már szokás Oroszországban : hol a boszszu istenének örökké nyitva van a szeme; soha sem alszik. Csikorgó hideg volt másnap reggel, midőn ajtaján erős durva koezogás riasztá fel álmából. Egy tiszt és ötszál testőr lépett be nagy rémületére egy a czártól aláirt rendeletet terítve eléje, mely Szibériába száműzi. Federoff összerogyott ijedtében s hörögve dadogá: — Szent Isten! mi vétket követtem el? Vezessenek Önök a czár elé, hogy lábaihoz omolva, kegyelmét kérhessem. — Csak egy pereznyi halasztást adhatok önnek Federoff, mig némi fehérneműt és ruhát becsomagolhat, — feleié a tiszt. Aztán indulunk Szibéria felé : igy szól a parancs ... Federoffnak engedelmeskednie kellett; levezették a lépcsőkön s beültették egy ott készen álló kocsiba. Egy tiszt s két katona felfegyverkevze melléje ült s a trojka megindult. Jó sokáig utazhattak már, midőn a kisérő tiszt egy állomáson leszállt s igy szólt Federoffhoz. — Most elválunk, uram. En visszamegyek. Akar ön valamit üzenni Szentpétervárra ? — Beszéljen értem a czárral! -—• Csak azt ne kívánja. Azt gondoltam, hogy vagyona és pénze elhelyezésével biz meg, addig, mig ön visszatér. — Tehát van remény, hogy még visszatérhetek? Mennyi időre vagyok száműzve? — - Gyerekség, édes barátom, csak tíz e s z t e n d őr e. — Tíz Esztendő Szibériában! sóhajtott Federoff megátkozva gunyoros temészetét. A tiszt távozott. Federoffnak bekötötték szemeit s a trojka megint folytatta végzetes útját, három nap három éjjel egymásután szakadatlanul. A poéta valóságos önkívületi állapotba esett s alig érezte, midőn egy helyen végre leemelték a kocsiról. — Hol vagyok ? nyögé halkan, miért nem oldják meg szemkötelékemet? — Nem lehet suttogá egy mellette álló alak . . . legyen ön uram elkészülve a legroszabbra. Federoff megrázkódik, tagjain a hideg fut végig. Ugy rémlik előtte, mintha fegyvereket töltenének közelében. Irtóztató. Most egyszerre megragadja valaki, lehúzza kabátját s kezeit hátul összeköti . . . — Czél — tűz! hangzék harsányan a vezényszó. A fegyverek dörögve sültek el, a következő pillanatban Federoff hang nélkül öszszerogy. Az ijedség elméletét vette. Midőn végre magához tér, szemköteléke lehull — s ő ott ül a czári palota azon szobájában, hol négy nappal ezelőtt a cárra élezet mondott, ugyanazon vendégektől körülvéve, közbül maga I. Pál. Harsogó kaczaj üdvözölte. — Mi az ördögöt álmodott ön Federoff? nevetett a czár, egészen ki van kelve szi| néből. Igyék barátom. Önnek bizonyosan átkozott rosz álma volt. Federoff ivott még az este, hanem másí nap reggel szépen eltűnt Szent-Pétervárról; C6ak egy levelet hagyott hátra a czárnak, melyben megírta, hogy semmi kedve tovább olyan égalj alatt maradni, a hol az e mi be rnek ilyen rossz álmai vannak.