Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1888.

1888-10-07 / 22. szám

főleg a két lelkes hölgy, kiktől a ha­za, szabadság s az eszmék kultuszát oly édes volt megtanulni a főrendiek ifjabb és öregebb nemzedékének. Sza­lonjaikban a bemeneti jegy." a szabad­elvüség volt; a ki az ellenzékhez nem tartozott, az oda semmi viszony, vagy családi előjog utján be nem léphetett. Theaasztalaik körül, szófáikon, szőnye­ges elfogadó termeikben állapittattak meg a párt-taktika sakkhuzásai, ter­jesztettek és vitattak meg az uj sza­badelvű eszmék s határoztatott el nem egy messze kiható cselekmény. Midőn a két Batthyány, Lajos és Kázmér s velük Kossuth kezdeménye­zésére a védegylet létrejött s a ma­gyar hazai ipar még akkor oly kez­detleges termékeinek pártolása és ez által a hazai ipar uj lendületre eme­lése nem puszta divat, hanem valódi koreszme lett, a két dúsgazdag grófné az elsők közé tartozott, kik a fehér pettyes kék honi kelmét felölték. Az ifjúság akkor rendkivüli lelke­sedésében fáklyászenével tüntette ki a két főrangú hölgyet. Fölemelő hatású volt akkor az a lelkes óváczió s a két hölgy szerényen köszönte meg a ki­tüntetést. Petőfi költeményt irt ez al­kalomra s a két nővér megfogadta, hogy gyermekeiket mindenekfölött a hazaszeretetre fogják tanitani. Valóban kevés magyar nó' volt, á ki job­ban szerette volna hazáját, mint gróf Batthyány Lajosné. Szerette nemcsak szóval, de tettek­kel uemcsak szép napjaiban, de gyászában is. S még jobban szerette, midőn veszélyben volt a 48-as évben. S Batthyánynét, hogy nagysá­ga még ragyogóbb színben tűnjék fel, a sors kérlelhetlenül sújtotta. Férje elfogatott és el­hurczoltatott a házából. Majd ismét visszahoz­ták s Batthyányné félelem és remény, kétség­beesés ós hit közt, kis gyermekével imádko­zott férjéért. Imája nem használt. Október ötödikén váratlanul jöt a halálitélet hire. Gróf Batthyá­nyné megtett mindent, mit megtenni lehetett, hogy férje életét megmentse. Hiába volt. Aj­tóról-ajtóra járt, hatalmasakhoz fordult: min­denütt elutasították. A kétségbeesés erőfeszí­tése, a hitvesi szeretet minden kitartása ered­ménytelennek bizonyult. Végre megengedték neki, hogy férjét még egy perezre lássa. Ezt a jelenetet csak nagy költő írhatná le a maga tragikus fenségében. A vértanú utolsó levelében, melyet a kivégzése előtti éjjelen nejéhez irt, kifejezésre jut az, mi volt gróf Batthyánynak neje. A ki­végzés után az özvegy gondoskodott férje sír­helyéről s ő tudta titkos nyughelyét a Feren­cziek zárdájában. Bucsut vett a drága halott­tói s gyermekeit keblére ölelve, külföldre ment hitvesi gyászával, honleányi fájdalmával. Svájc­ban töltötte idejét, minden erejét gyermekei nevelésének szentelve. Három gyermeke volt: Emanuela, Ilona és Elemér. Emánuela 1837. deczember 24-én született és Batthyány Gézához ment nőül, az ő fiuk Batthyány Lajos győri főispán. Ilona 1839-ben született és nőül ment 1860-ban gróf Keglevich Bélához, kitől törvényesen el­válván, Beniczky Gábornak lett nejévé. Har­madik gyermeke, Batthyány Elemér, 1846-ban született. Az özvegy 1856-ban tért vissza Magyar­orázágra s mit tett azóta a jótékonyság, a nevelés, a humanizmus terén, annak legéke­sebb bizonyítéka az a számos intézet, melynek alapítása neki köszönhető. Minden idejét a jó­tékonyságnak szentelte. A hatvanas években, az országos inség idején egy Magyarországon addig alig megért fényes sikerű jótékonysági bazár teremtője és lelke lett s létesítője volt — mint emiitet­tük — számos jótékony intézménynek, egylet­nek, árvaháznak stb. Az ő aegise alatt kelet­kezett és jutott fölvirágzásra a magyar gazd­asszonyok országos egylete is. Ez év tavaszán, mint rendesen, a vesz­prémmegyei Pápa melletti Dáka községbe uta­zott birtokára. Ott két-három hónap előtt megbetegedett. Vesebajban és sárgaságban szenvedett, orvosa dr. Bakody mindent elkö­vetett, hogy életét megmentse. Fáradozása azonban hiábavaló volt Gr. Batthyányné ki­szenvedett. Fia, Elemér, alighogy a baj ag­gasztó fordulatáról értesült, Dákára utazott. A temetés. Alig hunyta le örök álomra, szemeit Batthyáuy Lajos özvegye, a táviratilag ide­szólitott nagyszámú család és rokonság meg­bízásából Beniczky Gábor táviratilag Dá­kára rendelte a budapesti Pompes Funebres temetkezési vállalatot, mely teljesen felszerel­ve vasárnap reggel Pápán keresztül Dákára érkezett Müller Ignácz üzletvezetése mel­lett. A temetést rendező vállalat emberei szépen feldíszítették a ravatalt a grófilak gyászszal bevout középtermében. Gyönyörű virágok emelték itt a fenaó­gességet s családi czimer diszité a csinos ra­vatalt. A család Batthyány koporsójához ha­sonlóba szándékozta eltakarittatni a megbol­dogult 'hamvait, de a vállalat ilyennel nem rendelkezvén, kettős renesans stylu érczko­porsóba, melynek belseje üveg fedéllel, tükof­z uttel van ellátva, helyezték el. E koporsó ha­sonló Deák Fcrenczéhez. Nehéz szürke atlasz boritá az érczkopor­sót, A gyásztartást K o r b é I y György nyá­radi plébános két Szt. Ferenczrendi szerzetes segédkezésével tartotta. Megható volt a tani­tókar gyászdala. A czimerekkel díszített, szürke atlaszszal bevont kettős koporsót négyfogatú gvászsze­kér vitte fáklyák között, virággal és füvekkel behintett utakon a község kápolnájába, ahova ideiglenesen elhelyezték a nemes hölgy földi maradványait. A temetésen ott voltak: Batthyány Elemér gr., Batthyány Emanuella grófnő és Beniczky Gáborué, a megboldogult gyermekei, továbbá Batthyány Géza és Lajos grófok, Beniczky Gábor, Üchtritz Zsigmond báró, Károlyi Sándor és István grófok, Zichy János és Pál grófok, Ester* házy Móricz és Ferencz grófok, özv. Ká­rolyi Islvánné grófasszony és a pápai főisko­lai tanárai, hatvan tanitványnyal stb. stb. A temetés napján, valamint a követkexő napokon számos részvéttávirat érkezett a gyá­szoló családhoz. A Pápa városi és vasúti ál­lomás távirdahivatalai folyton éjjel-nappal vet­ték a táviratokat. A megboldogult földi maradványai ed­digi megegyezés szerint holnap, október hó 8-án szállíttatnak Budapestre. PÁPAI HIRLAP" TARCZAJA. A sirbtl. Csak járok itt, miként az árny Az örök éjjelen. 0 meg szegény úgy elsirat A távol délre lenn, Az én jó hitvesem. Egyenlő itt a nap s az éj, Örök egyhangúság! Mi egykoron a lelkemet Vig dalra hangolák:. Nem hallom szép szavát! Csak járok . . . s mig emlékeim Életre vonzanak, Addig reám sirbolt gyanánt Fordulnak e falak, S a sors, az ugy kaczag ! . . . Síromnak néma éjiből ó költs fel engemet! Avagy találkozónk nekünk Már majd csak ott lehet A csillagok felett ? !.. . De tán ott sem találkozunk? S a téli szél, ha zúg, Azt mondja a világnak el: A sirból nincsen ut, A hit, remény hazug! . .. Csak pára lesz az életből, Mely ttin, — mint a gyönyör ! Az éjbe' nincs világosság, Pokolban nincs könyör, Csak tüz, amely gyötör. . . . De van, óh van, hisz érzem én Szerelmét mostan is, Csókját, mely édes, mint a méz, S szivét, mely hű, hamis, Még itt a sirban is ! . . . Csak járok itt, miként az árny Az örök éjjelen. 0 meg szegény ugy elsirat A távol délfe lenn, Az én jó hitvesem. (Sajtófogság, miroaius 20.) Magyar Gyula. A vértanú özvegye. — A „Pápai Hirlap" eredeti tárczája. — A dákai grófilakot gyász borítja. Néma, halotti csend uralkodik a palota termeiben, a gyászoló család tagjai mély meg­illetődéssel hordják a súlyos csapást. Érzi a veszteséget a derék község min­den lakosa, kiknek évtizedeken át jótevője, a szűkölködőknek istápolója volt ama jó sziv, kinek porhüvelye ott fekszik a csendes kápol­na gyászszal bevont hajójában. Homlokáról leolvasható a sziv jósága, ajkai mintha bocsánatról beszélnének. Megilletődve, könnyes szemekkel keresik fel naponkint a koporsót azoknak ezrei, kiket vértanú szent özvegye jótéteményeivel elhal­mozott. Mert legsúlyosabb veszteség Dáka közsé­get érte. A nemes özvegy igazi anyai sze­retettel viseltetett a község lakosai iránt. Ott élte át közöttük gyászos életét, ott is halt meg e csendes falucskábaa. 1858-ban vette meg a grófnő F e t e ­tich Leótól a dákai uradalmat, a grófilakot a hozzátartozó földbirtokkal. Eleinte bérlők kezeiben volt a földbirtok de később a grófnő maga akarván gazdálkodni, visszavette a bérlőktől. A termőföld ki volt aknázva. A gazdaság egészen korrumpálva lett a saját javukra törekvő bérlők kezében. Révy, akkori tiszttartó félve adta tudtul a jól gazdálkodó grófnőnek, hogy az uroda­lomnak a bérlők távozása után nincs anynyi instrukeziója, amennyia föld művelé&éhez szük­séges. A grófnő elpanaszolta ezt a község jegy­zőjének, Lazányi Bélának, ki jelenleg pápai fiskális. Lazányi mindennapos! vendég volt a grófilakban. A nemes szivü özvegy órákig elr beszélgetett vele egyről-másról. Mikor meghallotta panasiát, összehívta a község lakosait, tartott hozzájuk beszédet, melyben elmondta a vértanú özvegyének szo­morú sorsát ; és jelenlegi saorult helyze­tét.

Next

/
Oldalképek
Tartalom