Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1888.

1888-10-07 / 22. szám

embertársai javára, barátainak szeretetéért működött. Ismerte őt e vidéken mindenki s aki csuk egyszer látta kedves alakját, aki csak pár szót beszélgetett vele, megszerette kedves egyéniségét. S a jóbarát elköltözött az élők sorából, teste a múlandóságé lett, de lelke él közöttünk és tiszteletre készti az emlékezetet. Igaz barátainak kegyeletes emlékezete kiséri Őt a sirba is, megóvja emlékét a mulandóság ellen. * Noszlopy Gyula temetése a vidék intelligentiájáuak óriási részvéte mellett tartatott meg f. hó 1-én Noszlopon. Reggel 9 órára több száz ember gyűlt össze a csendes falucskában és azok mindanynyian részt vettek az elhunyt lelkiüdveért tartott szentmise áldozaton. Délelőtt 10 órakor volt a temetés. A jó barát koporsója felett Győrffy Géza, v. országgyűlési képviselő a következő hatásos beszédet tartotta: Csüggedt fővel, összezúzott kebellel áll juk temető uj sirodat körül ! Búsongó lelkünk nalad úgynevezett gondviselés keresne vigasztalást, keresne megnyugvást, de nem találjuk azt Kegyetlen sors! Midőn ezt igy határoztad, igaztalau voltál s lesújtott szivünk fájdalmában megátkozunk! Hiszen ki hallotta, ki látta, hogy a fényes, derült égből egyszerre halált okozó villám czikkázon alá? Ki helyeselhetné, hogy a természet rendjében a virágos tavasz után minden átmenet nélkül a dermesztő tél következzék ? A te életed, — koporsóban nyugvó nemes barátom — tavasz volt még, tele reményűvel, tele akaraterővel, tele a férfiúnak nemes becsvágyával; szemeidnek csillogó fényéből, izmaid aczélerejóből következtetve, mi, barátaid egy századot jósoltunk neked s ime szemeid fénye megtörött, izmaid aczéleitíje ellankadt, nemes szived dobogni megszűnt. Itt hagytad s/.eretetteidet, szülőid, hitvesed, gyermekeidet s mindazokat, kikhez a természet legbensőbb kötelékeivel voltál csatolva/ bucsuzatlanul itt hagytad barátaidat, tisztelőidet s a fájdalomnak megszentelt órájában mi „Ezer sóhajtássá zokogjuk lelkünket Miat partot a hullám, szakgatja keblünket Siralmak özöne. Fejünk felett ím elcsapott a báuatár S mélységein szivünk mint a vérző búvár Pályáját futja le 1

4 Ha volna hozzá erőnk, megostromolnánk érted az eget, ha imánkkal, könyeinkkel, szivünk vérével megválthatnánk, visszakövetelnénk a földtől. De miud hiába! Az enyészet megsuhogtatá feletted szárnyát, a halál megállitá véred keringését; pedig „Azt a kis patakot, mely a szivet hajtja, Ha egyszer elapad, ki ne ni pótolhatja Óczeánja vérnek." Elmúltál, megszűntél az előbbi lenni, nemes barátunk! Szeretetteidre egy mérhetlen nagyságú fájdalmat hagytál. A sziveinkben támadt űrt csak a fájdalmas visszaemlékezés foglalja el ezentúl. De ez a fátum invertibile, ez az ember tragcediája. „De jaj, csak igy jár minden az ég alatt, Forgó viszontagság járma alatt nyögünk, Tündér szerencsénk kénye hány-vet Játszva emel s mosolyogva ver le." Nem akarom szerény lelkedet azzal bántani, hogy dicsnymnuszt zengjek itt; de anynyit joggal vélek mondhatni, hogy te szerencsés voltál, mivel nemesen éltél, boldog voltál, mert ember- s polgártársaid szerettek és tiszteltek. Ha a politikai életben voltak is ellenfeleid, de ellenségeid nem, s ha mégis akadt volna valaki ilyen, koporsóduál az is kibékül nemes szellemeddel. — Jó szived, előzékeny kedves modorod, lovagias jellemed voltak azon eszközök, miknek segélyével uralkodtál az elméken, a sziveken. S én, ki ezen szomorú szerencsét választottam magamnak, hogy ravatalodnál búcsúzzam el, ugy érzem magam, mintha csak egy Antonius sírjánál állanék shogya költő vel mondjam, hogy „a legnemesebb férfi romja vagy te, a ki valaha az idők- hullámibau éltél! " De már elvégeztetett. Sem fájdalmunk ki örósével, sem könyeiuk árjával fel nem támaszthatunk, az életnek vissza nem adhatunk. A természet törvényei kivételt nem tesznek sem a legjobb, sem a legderekabb iránt. Az egyén csak cseppje azon nagy tengernek, melyhez az egész emberiséget hasonlítjuk, s bármennyire metsző, sajgó legyen is a közel állókra, ha szeretettjük sirba dől, elmúlik az egész, az a nagy tengd tovább él, zúg ós háborog. Elmégy nemes barátunk oda, honnan nincs visszatérés, s hova előbb utóbb mi is követui fogunk tégedet. Hamvad, egybevegyül az auyaföld porával, s egy ujabb tenyészet folytán hamvaidból virágok fakadnak, melyek lelkedet jelképezik, s a mik tanúságot is tesznek egyúttal arról, hogy a természet világában nincs absolut megsemmisülülés, csak létünknek alakja formája változik. Csak ontsátok könyeiteket szerettei! Ne ő érte, mert ő már nyugodt, boldog; odalent már nem fáj semmi; de magatokért. . . A könyek enyhítik a nagy fájdalmat. Nyúljatok Batthyány Lajos grófné gyermekei azzal a kéréssel fordultak a tanácshoz, hogy engedje meg, hogy anyjuk tetemei a Batthyány mauzóleumban, férje hamvai mellett nyugodhassanak. A tanács a kérelmet letárgyalván, tekintettel egy részt arra, hogy a mauzóleum közadakozásból épült s hogy annak őrizése és fentartása a fővárosra van bízva és tekintettel másrészt arra, hogy özv. Batthyány Lajosné élete teljesen méltó volt a nemzet halhatatlan vértanujához, csak a nemzet s a közadakozók kegyeletének vélt eleget tenni, midőn a kérelmet hazafias készséggel teljesítette s megengedte,, hogy özv. Batthyány Lajosné, a Batthyány mauzóleumba tétessék örök nyugalomra. A tanács egyúttal elhatározta azt is, hogy a megboldogult ravatalára, kegyelének és tiszteletének kifejezéseül diszes koszorút helyez. A magyar gazdaasszonyok országos egylete, mely megalapítóját, pártfogónőjét és számvizsgáló bizottsági elnökét vesztette a megbolá'ogultbau, a gyászhír vétele után azonnal gyászlobogót tűzetett ki Damjanich utczai árvaleányházára és részvét-táviratot küldött a Dákán időző Batthyány Elemér grófnak. A további intézkedések megtételére a szombaton tartott váhsztmáuyi ülésen határoztak innen küldöttek részvótiratot a gyászoló családhoz és itt jelölték ki azokat a tagokat, a kik a család requiemén az egyletet képviselni fogják. Az igazgatóság körében az a kívánság, hogy az egylet csak akkor rója le pártfogónője iránti kegyeletének adóját, ha a hamvakat átszállítják a Batthyány-mauzóleumba. Noszlopy Gyula temetése. — Saját tudósítónktól. — Noszlopy Gyula meghalt! E hír, mint sújtó villám terjedt tova. Senki sem akarta elhinni s mindenki fájdalommal, megdöbbenéssel győződött meg a hír valóságáról. A nemes szív, melynek minden dobbanása a szabad, független eszmékért lelkesedett, megszűnt működni. Gyilkosa lett az a jó sziv, melyet annyian szerettek s melylyel ő barátai, elvtársai iránt mindenkor viseltetett. Aki szívből szeretett, az.

1 a szive ölte meg. Megdöbbenéssel álltunk ravatalánál, könyes szemekkel gondolva az ádáz sorsra, mely nem mindig érdem szerint méri csapásait. Ott nyomor és nélkülözések között elhagyott, sivár lelkeket hagy küzdeni az élet viharaival, itt elragad egy szeretettel telt ifjú lelket az élők sorából, megsemmisíti azt az igazi embert, aki lelke egész odaadásával A község derék lakosait annyira áthatotta a hazafiság szelleme, hogy azonnal ötven ehével láttak a földek műveléséhez. A grófnőt rendkívül meglepte a községi lakosok szívessége. Sohasem fehejtette el e tettüket és igen gyakran mondta, hogy ezért szereti olyan kimondhatatlanul a dákaiakat. Viszonzásul legelőt bocsátott a község rendelkezésére, s később tőle kitelhetoleg istápolta Őket, sőt egy nagyobb tűzvész alkalmával fejenként 150—200 frt segélyt nyújtott. Részt vett a lakosok örömében és bánatában egyaránt. Szükség esetén enyhítette a nyomort, örömnapok alkalmával azt fokozni iparkodott. Gyakran megtette, hogy az erjsz alatt hordó bort üttetett csapra és mulattatta a fiatalságot. Ezek aztán ittak és tánczoltak. Lakodalmakra mindig meghívták. Maga sohasem ment el, de elküldte a család tagjait és soha sem ajándék nélkül. # A dákai grófilak mindig valóságos zarándokhelye volt a 48—48-iki honvédeknek. Soha sem távozott innen egy sem segély uMk Egyszer a grófnő magához hivatta Lazányit. — Nagy bajom van, jegyző ur, szólt panaszkodó hangon a grófnő. — Szabad tudni méltóságos asszonyom ? — Látja, annyi szegény honvéd jo hozzám naponkint segélyért s én nem ismervén őket, nem tudom ki mennyi segélyre érdemes. Lehet, hogy épen az kap kevesebbet, ki többet érdemelne. — Majd segítünk ezen méltóságos aszszonyom. Mielőtt idejönnének, magam lévén egyedül a bajtársak közül, engem rendesen meglátogatnak. Mi borozgatunk és ilyenkor megered a nyelv s könyebb megismerni az embereket. Majd én mindenkor megírom, hogy ki mennyire érdemes. Igy történt. Nemsokára egy megtört aggastyán jött Dákára segélyért. Valami tót nevü alezredes volt, ki akkor töltötte ki kilencz esztendős fogságát Józsefstadtban. Ezt a grófnő felruházta és 150 frt segélylyel bocsátotta el. Az agg harczos Veszprém felé vette útját. Másnap felhivatja magához Batthyányiné. — Azt tartom keveset adtam ennak a szegény embernek, küldje utánna még ezt a száz forintot! A cselédség iránt miudig figyelem me volt. Mindeniknek külön lakot építtetett, mer miként gyakran megjegyzé, nem állhatja ki hogy összezsúfolva legyenek. Kedveucz hajdúja volt Csákány Mihály. öreg legény, aki azonban mindig katonásan összevágta a bokáit, és fejét fennen hordotta. — Derék legény ez a Mihály, mondá egy alkalommal, nem hajtaná meg a nyakát a világért sem. — Nem csuda, jegyzé meg Lazányi, Kápolnánál harczolt ő is, büszke gyerek. Meg aztán nem is tudná meghajtani, mert seb van a nyakán, Kápolnánál kapta. Talán le is kaszabolják az uhlánusok, ha Kelemen János és Császár Dani bajtársaik meg nem mentik. * Igen jellemző a vértanú özvegyére, hogy szomorú sorsáról sohasem tett említést és az októberi katasztrófát nem elevenítette fel. Tűrte megadással bánatát és elvitte magával a sirba. De halála előtt ajkairól a bocsánat szavait lehetett hallani. V. Hullám József.