Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1888.

1888-08-26 / 16. szám

Önök uraim, fanatikusak, elfogultak és vakok. Vádjaikban nem mo danak ignzat, hanem rútul rágalmaznak. Nem akarjuk ezt neheztelésként mondani, mert hisz önöknek szabad rágalmazni, nem veszi rossznéven önöktől senki sem. Erényük az aknamunka, jellemző szokásuk a köpködés, váljék dicsőségükre. De midőn igazságtalanságot cselekesznek, akkor megsértődik minden jóérzésű ember, akkor felzudul a közvélemény ós fél forr vére a sajtó embereinek. Hallgattak volna felvilágosult hitsorsosaikra, ne szavazták volna le őket nagy többséggel, ismeretes fanatikus bigottizmussal, akkor helyesen cselekednek, de eddigi utjuk nem volt egyenes, i)em volt az igazság utja. , Ez a polgárság, a mi ésr az önök felvilágosult hitsorsosainak is a] meggyőződése. Még nincs késő, uraim, legyenek igazságosak ! Tegyék kezeiket a szivükre és ha van szivük, misként fognak cselekedni ós letérnek az igaztalanság undorító ösvényéről. Mert nem egy emberről, hanem egy néptanítóról van szó, akit önök jogtalanul állásától akarnak elmozdítani. És ezzel megsértik a né pet, tönkreteszik a néptanítót ós sárra\ dobálják önmagukat. Tudjuk mi, hogy önök nem olyan rosszak, mint a milyennek mutatják magukat. Önöknek jó szivük van, csakhogy nem tudnak vele érezni, vagy ha érezni tudnak, akkor érzelmeikből áruczikket csineki még marad elég. Ő úgy sem eszi meg azokat, hanem eladja, én pedig megeszem, máskép meghalok éhen. Csak nem halhatok meg éhen? Ebben Antal igazat adott neki. Meg is bánta rögtön, hogy ő nem lopott kenyeret. — Te, hát aztán hol lakik az a gazdag pék, akinek ötszáz kenyere van ? — Bolond. Olyiknak még több is van. Mit tudom én, hogy melyiknek menynyije van ? — Hát aztán csak kenyeret lehet lopni? — Szamár. Mindent. — De csak a gazdag pékektől? — Mindenkitől, akinek az van, ami neked nincs. Antal azzal az elhatározással aludt el, hogy Ő másnap lopni fog. Tanítója, Gavroche, adott neki reggel egy jó darab kenyeret, azt megette, s azzal Antal búcsút vett tőle, — Hová? — Megyek lopni. — De hová? — Majd útba igazítanak a jó emberek. — Szamár. Ne szólj senkinek, máskép becsuknak. Aztán gyer ide vissza. Ez szeget ütött Antal fejébe. És lopott. Egy alacsony földszintes ház néptelen udvarába lopódzott. Ott egy pár vánkos és kendő hevert, szellőzött a napon. Hirtelen egymásra hajlította, felkapta az egész csomót s meg sem állt az összekötő vasúti hidig. Ott letette Gavroche elé. Kibontották. Egy három esztendős kis gyerek aludta benne mély és egészséges álmát. Gavroche a füle tövét vakarta. — Mi bajod? ! a — Ez . . . ez ... ez az én öcsém! — Ha, ha, ha .. . elloptad a tulajdon öcsédet ? nálr.ak, mert önök boszuállók egész a vesztegetésig és annak javára éreznek, aki rutul kiaknázza az önök fanatikusságát, aki alattonban más kártyából játszik, mint Önök. Az a szegény néptanító, akit önök jogtalanul elhajítanak maguktól, ahelyett, hogy magukhoz szorítanák amint megérdemli, nem fog elveszni azért, ha önök el is veszik kenyerét. Jehova mindent lát s amint megveri önöket jogtalan cselekedetükért, ugy megfogja áldani őt életpályája keserves utain. Az önök által kiállított hamis bizonyítvány, ha még oly jót irnak is bele, nem fog sehol sem ajánlólevél lenni a jogtalanul elmozdított néptanítónak, de igenis az lesz az a sok bizalmi elismerő levél, melyeket a tanítványok szülei adtak ki a kenyértől megrabolt tanítónak. Őt a közvélemény elismerése, önöket pedig az igaz érzésű emberek és Jehova átka fogja kisérni. Gondolják meg, hogy mit cselekesznek ! Mert ha tényleg, homlokukra téve kezüket, igazat is állítanak, szava van ott a szívnek is, mely bizonyára ellenkezőjét mondja az ész határozatának. Vigyázzanak és ne kisértsék az igazságos Istent. Mert Jehova belát az önök veséjébe is és megveri a bűnösöket mind a két kezével. Önök bíznak a pénzükben. Féljenek, Jehovát nem lehet pénzzel megvesztegetni, a föl'd kiveti az igazságtalanok testét és lelkét a meny nem fogadja be! — De vissza is viszem . . . most már tudom, hol lakik az apám. — Ohó atyafi, a vánkosokat itt kell hagynod. — Azt nem teszem, — feleié büszkén Antal. — mert az miénk. V — Adod ide? — Hát ez a te mesterséged? ez tesz annyit, hogy lopni ? Ezzel ugy rúgta meg Gavrochet, hogy az a Duna széléig gurult. Öcscsét pedig felkapta a vánkosokkal és haza rohant .... a kicsike még otthon is aludt; de Antal nagyon felébredt, teljesen kinyíltak szemei. Ez egy igaz történet. Micsoda kéz emelhette föl azt az almát a rothadta közül? -A- ^ULZ^CLOr.*) — A „Pápai Hírlap" eredeti tárezája. — IRTA: Dr. KAPOSSY LÜCZIÁN. A humor a tragikum és komikum, a bús komorság és jók°dv, a guny és érzelmesség vegyületéből keletkezett oly jó hangulat, a mely minden dolognak ismeri víg és komoly oldalát, minden dologbau ott látja a nagyság mellett a botorságot, az erény mellett a biint, s mig szivbó'I neveti és nevetség tárgyává teszi a botorságokat, tréfáiba belevegyül egy-egy fájó sóhaj is az élet arányai miatt. A humorista az egyesek botorságait az emberi természet oly közös gyöngeségének tekinti, melyektől ő maga sem ment; épen ezért jó akarattal emelik ki a balgaságok mellett a komolyt, a tiszteletre méltót, a fájdalmas mellett az örvendetest. S épen ebben van a humorista s a nevettető közti külömbség. A komikus az egyén bátorságait nem mint a közös emberi természet gyöngeségeit, hanem mint az egyes ember egyéni gyarlósáA pápai vásár. Pápa, augusztus 22. A ki az optimizmus rózsás szemüvegén szereti nézni s megítélni a dolgokat, a ki nem hiszi, hogy mily nagy arányokat öltött a szegénység ós pénztelenség, az jött volna el a legközelebbi pápai országos vásárra, s itt bizonnyal meggyőződött volna arról, hogy gazdáink szegények és pénztelenek, s a magyar ember maholnap csak bámulni jár az országos vásárokra. Milyen hangtalan, csendes vásár volt ez; no ínég ilyet csakugyan nem láttunk. Hajdanában egész más képet nyújtottak az országos vásárok; piros pozsgás kövér arczu emberek jöttek a vásárokra; jólét, megelégedés és boldogság tündöklött egész lényükön; tekintetük bátor volt, ajkaikon mosoly ült, vig zene hangzott ki a vendégekkel megtelt éttermekből. Most a hajdani fénynek csak árnya vonul át az országos vásárokon; most az embereken nagyon meglátszik a szegénység, arczuk halavány, tekintetük megtört, járásuk tétovázó és bizonytalan, meglátszik rajtok, hogy üres az erszény, üres a gyomor s életgondok súlya ül a lelkeken. Nincs most vigalom, nincs zene sehol, nem kérdi most a cserebogártól senki, mikor lesz nyár. A magyar gazda zsellérré lett saját házában, árendása lett saját birtokának; ha jól terem a földje, akkor sem boldogul, mert gabonáját olcsóért sem tudja elvesztegetni. gait tekinti s az értelem hideg, önző mun* kájával széjjel szedi az egyént s gúnyjává— a jó tulajdonokat elhallgatva — megsem misiti; jó humoristát ellenben a jóakarat, széretet jellemzi; az emberi nagyságot ne önmagában, hanem az egyetemes emez viszonyítva vizsgálja, melyhez képest minden emberi nagyság kicsiny; a legkisebbet pedig mint az egyetemes részét méltatja; s épen azért saját gyengeségeire s botorságára eszmélve a kárörömet és gúnyos keserűséget a botorságról keltett jókedvnek kaczagásába olvasztja. A humornak két osztálya van. Egyik az, midőn a humorista oly magas szempontra emelkedik, hogy a uagy és kicsiny között elenyészik a különbség; a nagyról lefoszlik a felséges lepel, a komoly dologba is belevegyül a bohóság, botorság; a világ hiábavalóságnak, az emberi törekvések bolondságoknak tűnnek fel; épen ezért örömét találja abban, hogy gúnyolódik a világgal, de gúnyolásába keserű fájdalom vegyül, s csak azért nem esik kétségbe, mert az élet sok botorsága nevetésre fakasztja. (Ilyen pl. KölcseytŐl „Vanitatum vanitas"). A humor második osztálya az, mi dőn a humorista a kisszerüebbel nagygyal közös emberi érdeket, az erényben árnyat, a botorságok között komolyt, a tévedések és gyengeségek között jó oldalakat fedez föl; de azért az életet az ellentétek daczára is szépnek s olyannak rajzolja, mely sok kellemet szül s boldogságot okoz, (pl. KölcseytŐl „Pipadal".) A humor forrása az önismeret: humorista csak az lehet, kiben éles ész a legszélesebb világismerettel, gazdag tapasztalatokkal s mélyen érző szívvel egyesül. *) Mutatvány a pápai főiskola jeles tauáráuak a sárospataki irodalmi kör által pályadíjjal jutalmazott s az illető minisztérium által 20966/1888. sz. a. approbált költéssettaiiából, Szerk