Pápai Hírlap – XXX. évfolyam – 1933.

1933-04-15 / 15. szám

HÍRLAP K MINDEN SZOMBATON. Tek. Tóth Ferenc Theol. önképzőkör Főiskola. Helyben. Laptulajdonos főszerkesztő: dr. KŐRÖS ENDRE, Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar könyv- és papirkereskedésében. A Húsvét igazsága. Ha igaz az, aminek tagadása pedig emberi mivoltunkba ütköznék, hogy az ünrfepnapok nem arra rendeltettek, hogy azok a teljes tétlenség szent-heverd-el alkalmai legyenek,, hanem arra valók, hogy az állati igavonó munkától felszabadultan a lelkiségünk áldásaival és kötelmeivel foglalkozzunk: akkor minden ünnep koronája a Húsvét, amely a maga igazságával legmélyebben hatol lelkiségünk titkos világába és így a legalkalmasabb az ünnepi elmélyedésre, a hétköznapokat is megszentelő nagy és boldogító életelvek termelésére. Most hadd tekintsünk el a feltámadás és a halhatatlanság nagy reménységének a Húsvét által megpecsételésétől; nem azért, mintha inogna bennünk a hit, hiszen minél mélyebben ismerjük meg az egyéni és nemzeti élet folyamát, annál követelőbb formát kap a halált túlélő fennmaradás bizonyossága. De most a síron innen akarunk maradni gondolatainkkal, e földi lét területén óhajtunk egy kissé tájékozódni. Mit jelent az élet számára a Húsvét? Induljunk el onnan, hogy Húsvétot Nagypéntek, Arimáthiai Józsefnek megüresedett sírüregét a-Golgota keresztje, Jézus dicsőséges feltámadását a meggyalázó kínos halál előzte meg. Diadal nincs küzdelem nélkül: igazi örömben csupán az részesül, aki lefizette előbb a fájdalom váltságdíját. Nem egy tökéletességbe megmerevedett, hanem egy létért küzdő és folyton szülési vajúdás perceit élő világban vagyunk, amelyben ellentétek nagy harca folyik és a legnagyobb ellentét Isten és az ember. A létnek két világsarka áll szemben egymással: Isten a kifogyhatatlan adakozó és az ember a telhetetlen kapzsi, Isten a szeretet és az ember a gyűlölet, Isten a tökéletes szentség és az ember a vigasztalanul megromlott bűnösség, Isten a tündöklő tisztaság és az iember a sötét förtelem, Isten az életadó és az ember az életpusztító. Kételkednél talán ezen a megállapításon? Hát jer és láss. Meg vagy-e elégedve javaiddal s nem ostromlod-e állandó zúgolódással az leget, kicsinyelve, ami neked jutott és irigyelve, ami a másé? Akár földi kincs, akár világi rang és tisztesség, akár testi erő és egészség, akár tudomány és ügyesség legyen az. Aztán úgy nézed-e azt a köteléket, amely családodhoz és magyar fajodhoz fűz, mint eltéphetetlent, amely bizonyos sorsközösségbe állít s ezt a sorsot egy láthatatlan vezető kéz mérte ki a számodra; ez ellen lázongsz, amikor ki akarsz bújni a sorsközösség terhe alól. Nézd ezt a magyar sorsközösöéget őseid történetében s látni fogod, hogy ez következetesen ugyanaz, nemzedékről nemzedékre; ezt megértve és bölcsen mérlegelve állapíthatod meg magadra nézve kötelességül a munka közösségét a jobb jövő érdekében. Nézd a nemzetek életét, itt is ugyanazt a jelenséget figyelheted meg: Isten és ember küzdelmét, a jó és a rossz állandó harcát. Iskolapéldáját szemlélheted ennek éppen napjainkban. Úgy-e a tavasz virággá bontakozását reméled abban az Istentől sugallt kezdeményezésben, amely a bibliás angol miiniszterlelnököt az olasz »Ducé«-val szövetségben a békeszerződés revíziója ügyében mellénk állította s nyomban jelentkezik a tavaszi fagy; Európa gonosz szelleme, hogy még csirájában megdermessze ia magyar reménykedés nyiladozni készülő virágát. Melyik lesz erősebb? Mohón szomjuzza erre a feleletet mindenki, aki előtt világos a jó és gonosz között folyó elkeseredett küzdelem. A kicsinyhitű lemondóan legyint kezével, lecsüggeszti fejét és pesszimizmusának igazolása végett garmadástul sorakoztatja fel a szomorú jelenségeket, az élet tragédiáit, a bukásokat és ezek alapján megállapítja, hogy hasztalan minden erőlködés, reménytelen minden küzdelem; a gonosz győz és a jó bukik el. És most jöjj, csüggedező testvér az Úrnak megüresedett sírjához. Ne szégyelj ott tanulni, hiszen a szived húz is oda, az a szív, amely ösztönösen megérzi az igazságot, amikor még nem akar meghajolni előtte a büszke fej. Itt van reménységed kútfeje, küzdelmeidhez az erőforrás. Nézd. Isten legyőzte az lembert, az élet diadalmat vett a halálon, a remény valóra vált és futva menekül onnan a Sátán, ahol az életben, az élni akarásban erős hit lakik. Azóta, hogy megnyílt sírjából dicsőségesen előjött a halálig meggyalázott Űr, azóta nincs ereje sem a gonosznak, sem a kételkedésnek. Csak kitartás és türelem. Áki hittel és bizalommal tekint fel Arra, aki kezében tartja a világ kormány rúdját, annak nem lehet sűlyedeznie a vihartól korbácsolt tengeren sem; a feltámadott Úr kinyújtja érette segítő kezét és megtanítja őt ingadozás nélkül járni a hullámzó vizeken. Mi nem félünk a harctól. Ennek meg kell lennie. Nem félünk a sötétségtől sem. A napnak fel kell kelnie. Csak bízzunk és higyjünk rendületlenül az igazság diadalában. Isten nem Qsúfoltathatik meg. Van feltámadása még a legmélyebb sírba temetett igazságnak is, amennyiben az isteni igazság. Előre tovább az érette folyó munkában ! Rácz Kálmán. Üdvözlet a városunkban gyűlésező Orsz. Ref. Tanáregyesületnek, Harminc esztendő — egy teljes emberöltő — után, amikor a csak még akkor pár éve fennálló Országos Református Tanáregyesület egyik első közgyűlését városunkban rendezte meg, újból eljönnek falaink közé az ország református tanárai, hogy itt kari ügyeikről és ezzel összeforrottan az egyetemes magyar kultúra ügyeiről folytassanak tanácskozást. Az iskolák városa tisztelettel és szeretettel üdvözli ez alkalomból az iskolák itt összesereglő érdemes munkásait. Szívből üdvözli a közelebbről és távolabbról jövőket és szívbeli sajnálattal gondol azokra, akik ezelőtt 30 évvel, Nagy-Magyarország boldog idejében, még szintén eljöhettek a pápai gyűlésre s akiket ma, bár elszakítva tőlünk szatmári, bihari, máramarosi és annyi sok erdélyi tájon ídetartozóknak is érzik magukat, ma mégis körünkben keserűen nélkülöznünk kell. Hej! De nagyot is változott a világ, amióta a református tanárok utoljára itt jártak Dunántúl református szellemi empóriumában! Végigtombolt a világon azóta a háború vihara, sokakat elsodorva a tanári rend vitézül küzdő soraiból. Jöttek a forradalmak konvulziói, jött a trianoni nyomorúság átka és gyásza s jöttek az azóta elteilet keserves és nehéz esztendők. És a nemzeti élet e soha nem képzelt válságos korszakában az a tanári rend, melynek tagjai hozzánk a jövő héten felgyülekeznek, hűséggel és becsülettel teljesítette azt a kötelességét, melyet hivatása rótt reá s melynek méltóan megfelelve, a nemzeti jövendő egyik legfontosabb tényezőjévé küzdötte fel magát. Úgy amint a háború előtt ez ,a ttanári rend nevelte azt az ifjúságát, mely heroikus önfeláldozással mutatta meg, hogy »dulce et ducorun est pro patria mori«, édes dicsőség halni a hazáért, akként ugyanez a tanári rend neveli azt az ifjúságot, melyet hívőbbé, jobbá, nemesebbé, munkásabbá kell hogy tegyen a ránk zúdult trianoni megpróbáltatás, amely kiművelt elméjével, tudásával, törhetlen akaraterejével és mindenek felett az isteni igazságba vetett örök hitével minden ördögi furfang ellenére ki fogja vívni egyszer a magyar igazság diadalát. És vajha ne kellene, de ha kell, életét sem fogja sajnálni azért a célért, melyet; felmagasztosít előtte a tanárja lelkéből kiáradó történeti múltnak szelleme, nagyrahivatottságunk büszke önérzete. És az a tanár,: aki őt erre tanítja, ott is vele lesz a vészek mezején, amint együtt küzdött tanár és tanítvány a Kárpátokban, a Drina partján és a Doberdón is. Azt mondják és joggal mondják, hogy jövendőnk olyan lesz, aminő lesz ifjúságunk. Ifjúságunk pedig olyan lesz, aminővé azt tanáraink nevelik. Ki kételkednék tehát a tanárok rendjének fontosságában, ki ne becsülné meg társadalmunknak ezt az osztályát, mely bizonybizony gyakran materiális nélkülözések között nem szűnik meg az ideális lelkesedést ébrentartani a rábízott ifjúságban s amely az iskola határain messze túlmenőleg is résztvesz a nemzetnevelés, a kultúra terjesztésének áldásos munkájában. Aki valaha iskolába járt s aki főkép az utolsó emberöltő alatt került ki az iskola padjaiból, de mindazok a szülők is, akik gyermeküket iskolába járatták, mélyen átérzik azt, hogy mit köszönhet a tanuló tanárjának: neki köszönheti tudásán, erkölcsi megedződésén kivül e mai nyomorúságos élet egyetlen kincsét: a hitet! Városunk Széchenyi-terén két év óta a helybeli Jókai-irodalmi kör buzgóságából és a város közönsége s főkép ifjúsága áldozatkészségéből ott áll a két legnagyobb pápai diák, Petőfi és Jókai szobra. Petőfié, aki mint az ősmagyarok vezére Lehel, először itt fujt világra zengő kürtjébe és Jókaié, aki, mint az fel is van vésve szobra talapzatára, érett férfikorában, dicsősége zenitjén így irt az iskoláról, melyben valaha tanult: »Áldott legyen a láng, mely utamra rávilágította A lángot pedig, mely a Halhatatlanok útjára rávilágított, a pápai tanárok gyújtották fel, amint hogy tanárok gyújtják fel és élesztik szerte-széjjel az egész országban a tudásnak azt a messze világító lángját^ melyeknek fényénél nemcsak a Petőfiek és Jókaiak, de minden magyar megtalálja a maga boldogulásának nemzete javára vezető útját. Áldottak legyenek a lánggyújtogatók és a lángélesztők! Ezzel a kívánsággal üdvözöljük az Országos Református Tanáregyesület és jannak a pápai közgyűlésre hozzánk érkező tagjait! x Itt a tavasz! Keríttesse udvarát, kertjét drótfonattal. Legolcsóbb Kummer drótkerítés és acélsodrony-ágybetét készítőnél Pápa (megyeház mögött). A legjobb pápai műkedvelőkkel a PFC. rendezésében szinre kerül Kálmán Imre nagy operettje: a húsvét vasárnap és hétfőn a Levente-Otthonban.