Pápai Hírlap – XXV. évfolyam – 1928.

1928-04-07 / 14. szám

1928 április 7. ttííJÍ'i^ "" ^IH.M.bw,?' J ' """ " ;r ; M

l""' Hu IIMIHII ir , Ml miMimii CSAK AZ „£+emi+ VEDS20VAL JELOLT LAP VALOQI. n£R*ÍTMÜVÍKHtóCHfKÍAJQS BÍÍDAPESTAHIÍRASSW33.CYAR:NYERCE5»UiFAtü : "rssss ff;!** »• i miiitiiiif > ^ Elárusító helyek: Friebert Miksa fakereskedő, Pápa. Grünwald Testi. Fakeresk. Rt. Pápa. Zirczvidékt Takarékpénztár, Zircz. Ziegler Hugó épiiletfakereskedő, Yeszprémvarsány. Rosenberg Emil fakereskedő és építési vállalkozó Devecser. Azonban iparkodnunk kell, mert nyakunkba zudul az eső. Hát csak mentek és kapaszkodtak fölfelé, de az erdő csak nem akart véget érni. Célirányosnak vélték, hogy kissé balra tartsanak, de akkor a főhadnagy valami régi tüskésdrót kerítésbe ütközött bele s jól felsebezhette volna magát, ha a másik vissza nem rántja. Fordultak tehát ismét amarra s mig a fáradságtól fújtak és lihegtek már, előbb csak ritka nagy cseppekben, majd egyszerre sürü zuhogással megeredt a zápor. — Csak villámlanék legalább, sóhajtotta a telefonista. — Ember, most eszmét adtál! — kiáltotta örvendve parancsnoka. Azzal megkapta a legközelebbi fa derekát, felmászott a tetejére, felpattantotta kis kézi villanylámpáját s az ömlő esőben magasra feltartotta. Pár pillanat múlva eloltotta, majd kigyújtotta ismét és ime, mikor harmadszor ragyogott ki fenyőcsucson karácsonyi csillagként a villanylámpa, alig harminc méterrel magasabban közvetlen előttük és felettük válaszos jeladásként két vagy három apró villanycsillag is ragyogott fel s már hallatszottak is közelből ismerős hangok: „Halló! Hallói" „Itt vagyunk I" „A harmadik század!" Most aztán újult erővel nekivágtak még egyszer az erdőnek, nem is volt az erdő, csak amint tekergőztek benne, lett elefánt a szúnyogból s pár perc alatt már sima útra értek és a mindjobban zuhogó, csapkodó záporban Gosztolai őrmester vastag basszusa dörgött bele: — Főhadnagy úrnak jelentem alássan, nincsen semmi újság, csak épen egy fogoly. — Miféle fogoly? Hisz akiket áthoztunk Szerbiából, azokat beljebb is zsuppoltattuk mindjárt. — Jelentem alássan, ez a fogoly ott ólálkadott a főhadnagy úr szállása körül. De tessék csak kissé ügyelni, már itt is vagyunk a háznál. Beléptek a nyitva álló ajtón a szobába, mely alig lehetett két méter magas, úgy, hogy az öles termetű Gosztolainak le kellett venni a sapkát a fejéről, hogy ne súrolja a meszeletlen deszkamennyezetet. A szobának ablakai a Drina felé néztek, azok már gondosan be voltak rakva vastag csomagoló papírral, hogy egyetlen áruló fénysugár ki ne szűrődhessék. Az asztalon lecsöppentett viaszán állva, egy gyertya hintett szét gyér világosságot. A falak mentén végig deszkadiványok, rajtuk tarkahuzatos, szalmával tömött vánkosok és a fadivány egyik sarkában két szuronyos, nagybajuszos népfölkelő között, arcán halálos, néma szomorúsággal gubbasztott egy tizennégy-tizenöt évesnek látszó török fiu: a fogoly. — Hogy kerül ide ez a gyerek ? — kérdezte a főhadnagy, mig az őrmester nagy kinnal megszabadította csuronvizes köpenyétől, maga meg lehúzta kopott zubbonyát, ingét és nagy hirtelen másikat kapott magára. — Jelentem alássan — szólt az őrmester —, itt settenkedett a ház körül, mintha lopni, vagy kémkedni akart volna. Mikor észrevettük, futásnak eredt az őrtorony irányában. Az inspekciós utána is akart lőni, de én nem engedtem, hisz gyerek is, fegyvere sincs, aztán tudtam, hogy ott úgyis egyenest a másik századunkba szalad bele. Azok aztán csakugyan lehozták ide s mivel más nem tud közülünk rácul, csak a Bodnár tizedes, akit a főhadnagy úr vitt el magával, gondoltam, legjobb lesz, ha itt várjuk meg, amig megérkeznek. Mikor aztán bejöttünk vele ebbe a szobába, egyszerre olyan keserves sírásra fakadt, hogy magam is megszántam az istenadtát. De azért őröket rendeltem melléje, mert mégsem tudhatni, hogy kiben mi lakozik. — Adtak neki valamit enni legalább ? — kérdezte a főhadnagy. — Jelentem alássan, kínáltam a menázsiból, mivel, hogy kettőt leszurtunk a rogacsicai disznókból, de megérezhette a szagán, hogy tiltott hús és nem fogadta el. Aztán egy kis kukorica prófuntot toltam elébe, de lám, az is ott van még az ölében, nem nyul egy ujjal se hozzá. — Köszönöm, Gosztolai, leléphet. Ti is leléphettek — szólt a két őrnek. Te meg gyere, Zsiga, szedd elő a trebinjei várban szerzett szerb tudományodat. Bölcs is az a mi hadvezetőségünk, hogy legalább egy-egy műszaki altisztet eldirigált ide, Bergengóciába, máskép végleg kukák lennénk most a háborúban. Hát csak tudd meg tőle, hogy „jakse volát" meg minden egyebet. Bodnár Zsiga azonban nem a „jakse volát"-on kezdte. Nem a nevét tudakolta meg a gyereknek. Látta, hogy a fiu, amint ott ül a divány szélén szótlanul és bánatosan, egyre haloványabb és haloványabb lesz, szinte már elalélni látszik. — Ételre kell ezt birni először, főhadnagy uram, csak aztán beszédre. — Tévedsz, Zsiga pajtás, még annál is előbb lelket kell ebbe önteni. Próbálkozzunk csak nála ezzel a papramorgóval. Búzás Pista volt az ezrednek egyetlen tisztje, kinél jó vagy balsorsban, támadáskor vagy védelemben, visszavonuláskor, vagy ha minden kötél is szakadt, valami finom pálinkafélének azért mindig keilett akadnia. — Avagy várj csak, előbb jó példa gyanánt magam hörpentek egyet. Azzal odamutatta a fiúnak tábori kulacsát, kedélyesen rámosolygott s aztán nagyot húzott belőle. A telefonista is megkóstolta s ime, mikor most derűs arccal a fiu felé nyújtották, az is ivott egy kortyot és aztán szájahoz vitte a száraz, nehéz kukoricakenyeret, előbb csak aprózva ette, de aztán nem tudva már uralkodni az éhségén, mohón befalta az utolsó morzsáig. Most a főhadnagy egy darab sajtot nyújtott feléje, azt is elfogadta és ekkor először szóra nyilt az ajka s alig hallhatóan megköszönte neki. — Mást mondok én neked, Zsiga pajtás. Hagyjuk azt a kihallgatást a holnapi napra. Aludjék a gyerek az éjjel nyugodtan, holnapra majd úgy is elregél mindent magától. Itt alszik velem. Mondd meg neki, hogy le is fekhetik oda a vánkosra. Mikor azonban a fiu megértette a tolmácstól,- hogy ott maradhat éjjelre, akkor csak egyszerre keserves zokogással ráborult a lócára és csókolta a vánkost, ölelte, becézte, mint valami drága, életmentő amulettet, mintha az anyját ölelné, szorítaná magához. És már nem is kellett őt kérni, biztatni, beszélt már magától. Az övéké, apjának, anyjának hajléka ez a viskó, itt éltek még nemrég együtt boldogan, nem is volt apjának több felesége az egynél, nem is volt gyermeke több az egynél, ő kívüle. És mennyire szerette ő mindkettőjüket és mindketten mennyire szerették egyetlen Achmedjüket! És elküldték őt egyszer — négy izben telhetett talán meg a hold azóta — bevásárolni Srebrenicába. Sót, meg kávét, meg cukrott kellett hoznia. Minek is küldték el, amikor még volt is belőle anyjának! De megparancsolták és ő útra kelt, meg is vett mindent s mikor másnap vissza akart térni, akkor már nem lehetett, nem engedték a csendőrök, mert özönlöttek a Drina felől menekülők százai, mind, mind Srebrenicába! És ő kereste köztük szüleit és nem találta. De nem talált egyet se, aki a falujából való lett volna. Ezek mind beljebbről jöhettek. Jaj, azokkal, akik közvetlen a parton laktak, vájjon, mi történhetett?! Kérte a csendőröket: eresszék őt vissza, hiába volt minden könyörgése. Egyszer meg is szökött, de elcsípték és megbotozták. Belevegyítették a többiek közé és aztán hajtották mindannyiukat, mint valami csordát napokon keresztül egészen addig, ahol „vaskerekü kocsikba akarták berakni őket. Őt is betuszkolták egybe, de mielőtt a vonat elindult volna, sikerült újra és most észrevétlenül elillannia. Azóta csak folyton járt, kelt és bolyongott s amerre csak útja vezetett, mindenfelé ágyuk bömböltek, erdők mélyén, sziklák rejtekén kattogott és pattogott a fegyver, nem volt élelme, csak egy kis szilva, utóbb meg főtlen és sütetlen kukorica. Innen is, onnan is meg kellett ugrania, félt a szerbektől, hogy lemészárolják, mint talán az apját és anyját, félt a mieinktől, hogy nem engedik vissza arra a helyre, ahol született, s ahol apjával és anyjával olyan boldogok voltak. És most végre itt van és itt áll a házuk, de nincs benne senki, aki őt szeresse és fenn a magaslaton, az őrtorony mellett ott terül el a temető és a turbános sírkövek közül egy alatt sem az ő szülei pihennek. Nincs ottan új sir, csak véres mindenütt a fü és kutyák megrágta emberi csontok fehérlenek eléjé irtózatosan. — Oh tudom, tudom már, megölték őket a gazpk, oh, hogyha bosszút állhatnék egyszer rajtok! Olajbarna szemében szilaj szenvedély, feneketlen gyűlölet lángja lobogott és arca és egész teste vonaglott a kíntól és indulattól. És a főhadnagy szeliden homlokára tette kezét a szegény liescsei árvának és szólt az igazak, a szelídek, a szánakozni tudóknak nyelvén, melyet mindenki megért: — Menj, fiacskám, keresd meg a helyet, ahol azelőtt aludtál és szüleid hajlékában pihenj békességgel. III. Az éjszaka nyugodtan eltelt. Nem a fiúnak, aki folyton hánykolódott fekvőhelyén, felfelriadt álmában és néha-néha belezokogott a sötétbe. Nem is a főhadnagynak, akit gondjai nem hagytak szenderegni s hol a telefonjelentéseket ment meghallgatni az istállóban, hol meg a kiderült és kicsillagosodott égboltozat alatt leste és figyelte: mi készül túlfelől? Ám nem hallatszott egyetlen puskalövés sem, nem a legkisebb gyanús nesz sem. A parti őrségek felküldött jelentései csak arról számoltak be, hogy az összeköttetés mindenütt biztosítva van s hogy ők maguk immár ölnyi mélységre beásták magukat a partnak laza homokjába. Üdvös volt az óvatosság, de amint a következő napok és hetek megmutatták, ezúttal gyöngébb volt a győztes, mint a legyőzött. Csak saját fészke pereméig bírta nagy kinnal az iramot, akkor, mintha őt verték volna földhöz, megállt pihegni és erőre kapni. Liescsén meg úgy rendezkedett be a század, mintha örökre ott akartak volna maradni, mintha Zalában és Veszprémben nem is vártak volna senkit vissza asszonyi könnyek, hitvesi vágyak. A kis Achmed, akit előbb lovászinasának tett meg a főhadnagy, hamarosan megbizonyította, hogy sokkal több egyszerű csujesnél. A Gradina kopár szirtjei között ő vezette el a századot a legüdébb vizű forráshoz; skorpió-csípésnél mindjárt kéznél volt s nem egy bakának sebéből ő szitta ki a halálos mérget; hátrább fekvő falvak kifosztott boltjainak eldugott drágaságait: szappant, cérnát, tűt, gombot, bakkancsfüzőt s miegyebet felkutatott és meghozott, mikor a kukorica kenyértől már avas lett a szájuk ize, rábiztatta a századparancsnokot a le nem aratott buza összegyűjtésére, cséplő alkalmatosságokat teESlfsabeth Bergner az isteni művésznő