Pápai Hírlap – XXV. évfolyam – 1928.

1928-04-07 / 14. szám

indítja a jóvátételi kérdések nemzetközi megvitatását, aminek hazánk szempontjából is nagy jelentősége volna. A Savoya-ház követi most a Habsburgok régi példáját: Tu, felix Austria, nube ! Rómából jelentik, hogy Uinberto trónörökös keleti útjáról visszatérve jegyzi el hivatalosan Maria Jose belga hercegnőt. A polgári házasságkötés és az egyházi esketés is a trónörökös turini kastélyában fog végbemenni. Földrengés pusztított e héten Kis-Ázsiában s még az olaszországinál is nagyobb károkat okozott. Szmirna környékén hat erős földlökést éreztek. Magában Szmirnában nagyon sok ház, a hires óratorony is összedőlt. 25 ember életét vesztette. Az Efezus felé vivő vasúti vonal mentén Turbei városban a házak fele összedőlt. A Vörös Félhold mentőexpediciót küldött a kársujtotta vidékre. NAGYANYÁM. Árva karszék az ablak mellett, Körülte szótlan, halk magány, — Amint elnézem, mintha látnám: Ott ül ma is az öreg párnán Jóságos arcú nagyanyám. Beszél a csend .. . Valahol régen Ősi kúria udvarán Nemes nagyúr és grófi delnő — Köztük bölcsőben dalra lengő Mosolygó gyermek: nagyanyám. Ring a réten az árvalányhaj. Kisirt szemű kis árvalány Szedi csokorba sirvirágnak, Oly szép, oly kedves, mint a bánat, Ő az, ő az, a nagyanyám. Illatos rózsák rejtő bokra ' Felfut a lánynak ablakán. Sujtásos mentés magyar férfi A rózsák titkát mind megérti S elmegy véle a nagyanyám. Hullámölelte sziget mélyén, Tornácos, derűs, víg tanyán Két kis fiú már futkos játszva, De ölben még az apró lányka: Anyámat tartja nagyanyám. S már öt gyermeke van a háznak, Megannyi játszi csalogány. Kettőt kivisznek kora sírba, Könnyek között, de mégis bízva Ott áll fölöttük nagyanyám. Boldogan csillan fürge napfény Kis unokáknak lágy haján, Nevető-síró özvegyasszony Mesél, hogy szívben dalt fakasszon S megsimogat a nagyanyám. Anyák szivében vérvirágok, Könnyharmatozta valahány ... Elment a fiú nagy csatába S nem jön vissza, hiába várja Hősi lélekkel nagyanyám. Ráncos anyóka betegágyon, Mintha még áldást adna rám, Keze szeliden, áldva mozdul — Szivem felbúg a fájdalomtul, Aki elmegy: a nagyanyám ... Árván áll már a régi karszék, Körötte sír a halk magány. Kihunyt egy csillag téli égen — Virágos hantnak hűs ölében Szeliden pihen nagyanyám. Jászberény, 1928. Kohányi Imre. A liescsei árva. Irta: Kőrös Endre. Odaát, a túlsó oldalon, hova pár hét előtt sziklai sas büszke lendületével száguldott át a győzelmi remény, hogy nemsokára aztán vihartól csapzottan és megtépázva kerengjen vissza az elhagyott régi tájra, odaát még minden néma volt és mozdulatlan és sejtelmesen és ijesztően nyugodt. Még csak messze-messze, ahol az alkony bágyadt szürkeségében hegyek csúcsai meredeztek az égnek, lobbant fel és integetett át egymásnak egy-egy kísérteties magányos fényesség, sejtetve azokkal, akik elcsigázottan, holtrafáradtan és halálra készen rendezkedtek be itt a védelemre, hogy közelgenek már ők is, üldözöttek az üldözők nyomán. De emitt, az újra megszállt parton, már minden rendben volt. Búzás István főhadnagy ép az utolsó tábori őrségnek adta ki utasításait. Ez fog a legkényesebb ponton állani, ott, ahol a széleshátu Gradina oldaláról alárohanó Bujakovics patak csörgeti bele rakoncátlan hullámait a Drina vizébe, rátámaszkova a jó búvóhelyül kínálkozó kis hegyi malomra, a part kiszögellő fokán és annak alatta fog állani ez az őrség s rendületlenül várni az éjben, azt, ami már kétszer lejátszódott épen ezen a helyen és aminek — harcok változó esélyeinek változatlan logikájával — ezen a helyen most újból megismétlődnie kell. Hej, bizony, mert mindjárt a kezdetén, amikor még az egész csupán két fél: a sértett és sértő viaskodásának látszott s még a legvadabb deliriumos képzelet sem álmodta meg világ minden népének esztelen egymásra zudulását, itt, a Bujakovics patak torkolatánál lopakodott át a Drinán egy kisebb martalóc komitácsi társaság, mely szétkergette a partot őrző pár szem bosnyák csendőrt, de melyet aztán a hirtelen ott termett határvadászok hamarosan belehánytak a folyam ölébe tátogató halaknak kívánatos étkül. Ám aztán másodszor azon a viharos, vészes szeptemberi éjszakán ágyukkal, gépfegyverekkel egész dandár árasztotta el a Liescse áldott síkját, rettenetes és kegyetlen alakok, akik ellenállásra nem találva, a békés mohamedán lakosságra vetették magukat és asszonyt és öreget és gyermeket halomra öldöstek mindenkit, akit csak a part mentén leltek. Azóta három hosszú hónap lepergett. Leperegtek már a fák levelei is. Letaposták a szerbek a völgynek dús, idén le nem aratott vetését, mikor eszeveszetten menekülniök kellett Bosznia földjéről. És utánok zúgott félelmetes ítélet angyalaként a bosszú, amely ott ragyogott a büszke magyar zászlók élén. Befurakodtak ezek messze-messze az ellenség országának szive közepéig és nem is tartotta volna fel őket semmi erő és semmi hatalom, ha hidra-fejével vissza nem űzte volna őket — az árulás. — Azt az egyet azonban mondom nektek, fiuk — szólt bucsuzóul Bujakovics-patakbeli őrségének a századparancsnok —, hogy itt aztán most igazán teljes biztonságban érezhetjük magunkat. Sokan épen nem maradtunk meg, avval sem merlek biztatni benneteket, hogy a moravai sárban lesoványodott gebék felvontatják-e még máma éjjel ágyúinkat a Gradina tetejére, de viszont, amerre csak láttok, itt most egy áruló cselák sincs a köz eletekben. Azok kinyújtott póznakarjukkal legnagyobb örömömre mind odaát maradtak Szerbiában, hogy fulladnának meg a rácok pulisz, kájánl Itt most, ameddig csak láttok, jobbra Dolore§ Bel Rio is, balra is tőletek, mindenütt magyar testvérek őrzik a partot. A biztatás nagyon szép volt, de Búzás főhadnagy bakái, akárhogy meresztették is szemüket, bizony semerre és semeddig se láttak semmit. Mig a főhadnagy sorba kirakta tábori őrségeit, az utolsó negyedet járó égboltozatra komor, nagy felhők telepedtek s lett olyan sötétség, hogy a jó vitézek nem láttak az orruknál tovább s tapogatva húzódtak le bokrok aljában a süppedő fövényig, melyet szeliden és simán nyaldostak a suttogó habok. Mint sötét komor fátyol, elnyúlva hosszan és titokzatosan lebegett előttük a Drina tükre és végtelen távolban, amerre az ég magasát nem látták, csak gyanították, fel-felvillantak az előnyomuló szerbek őrtüzei. II. A főhadnagy meg, dolgát elvégezve, indult vissza a századtartalékhoz, amelyet a hegy lejtőjén szétszórtan fekvő és üresen talált házakba helyezett el. Csak egy kísérője baktatott utána: telefonos káplárja: Bodnár Zsiga. Nagyon régi és kedves barátság emléke kapcsolta a kettőt össze. Hajdanta a gyermekkor arany napjaiban együtt lapdáztak a nemespécselyi réten s mindig is együtt térdepeltette ki őket a tanító úr, mikor a játék hevétől kipirult arccal pontosan félháromkor állítottak be az iskolába. Még a gimnázium padjain is egymás mellett ültek egynehány esztendőn át a falu földesurának meg a falu kovácsmesterének fia, hanem később aztán szétváltak útjaik. Pista persze leérettségizett és Pestre ment jogásznak, Zsiga ellenben a rövidebbnek és olcsóbbnak látszó tanítói pályát választotta. Végére azonban egyik se jutott a pályájának. Az egyik addig szórta a pénzt a vidám jogászmurikon, míg az apja meg nem unta a költséget és dicsőséget s haza nem hivta maga mellé úri parasztnak, a másik pedig nem sokkal a képesítő előtt érdeklődni kezdett a népnevelők anyagi járandóságai iránt s mivel édes-kevésnek találta a kilátásban levő 400 forintokat, inkább magára öltötte a kék munkászubbonyt s mivel boszorkányosan gyors és ügyes keze volt neki, pár év után mint gyári művezető nem cserélt volna nemhogy a pécselyi tanítóval, de még a zalai tanfelügyelővel sem. A gyerekkori pajtásokat aztán az öreg császár hivó szava hozta össze ismét egymással. Már a körmendi kaszárnya udvarán, mikor még szent meggyőződéssel hitték a bizony már a negyedik X küszöbét taposó népfölkelők, hogy az ő hivatásuk a törvény rendelése szerint nem lehet más, mint a Gizella-malom, vagy az összekötő vasúti híd őrzése, a jó lovas voltáért századparancsnokká kinevezett Búzás István maga mellé vette bizalmi adjutánsnak régi cimboráját. Mikor aztán hamarosan kiderült, hogy a törvény csak békében törvény, háborúban pedig a szükség a legfőbb törvény s amikor márul-holnapra az öreg legények ott álltak az első vonalban, az emlékezetes tüzkeresztelő óta — haj! az is itt esett meg alig egy napi járó távolban, a plánéi kapaszkodónál ! —, mint árnyék a vándort hűségesen követte a századparancsnok lépteit a századtelefonista. Jelenleg azonban sem vándort, sem árnyékot látni nem lehetett. Áthatlan szuroksötétségben botorkáltak fölfelé a parttól. Mikor alkonyi órán lefelé indultak, megjegyezték ugyan az utat, de hol volt már a jegyzet és hol volt már az út? Csak ösztönük vezette őket és az a tudat, hogyha lefelé és világosan elég volt nekik egy kis félóra, háromnegyed óra alatt csak vissza kell nekik jutniok ahhoz a házhoz, melynek felső részét a főhadnagy foglalta le lakásnak, az alsó cölöpépítményszerü istállóban pedig a telefonállomás fog elhelyeztetni, sőt eddig Klein úrral, a másik telefonistával együtt bizonyára már keleti kényelemmel be is rendezkedett. — Te, Zsiga, — szólt hátra a főhadnagy —, nem tévesztettünk mi irányt ? — Nem hinném — felelt a kérdezett —, csak mintha a fák fiadzottak volna meg azóta. Április 7—8-án kerül bemutatásra : A XIX. század leghatalmasabb regénye filmen: Tolstoj Leo gróf monumentális remekműve: Főszereplők: Rod la Rocque és Dolores .del Rio. A. LEGSZEBB €AR9IE W