Pápai Hírlap – XXII. évfolyam – 1925.
1925-02-14 / 7. szám
RLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Liget-utca 6. Laptulajdonos főszerkesztő: Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Előfizetési ár : Negyedévre 34r.OOO korona. Egyes szám ára 2000 korona. DR. KÖRÖS ENDRE. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar könyv- és papirkereskedésében. Az évszázados Jókai. Mindazok közül, akik a magyar nemzet számára ezeréves államalkotó és államfenntartó's ami nélkül e kettő ez ideig emberileg nem képzelhető el: ezeréves harci dicsőség után a szellemi dicsőség koszorúját is megszerezték, mindazok közül a nagyok közül, akik sorra mind a büszke, a boldog, a nagy XIX. század hajnalán pillantották meg a napvilágot, ő volt az egyedüli, akit még ez a nemzedék is ismert, látta földi alakját, hallotta szavának zengzetét, olyannak ismerte, aminők magunk vagyunk: embernek és magyarnak. Ez a közvetlen kapcsolat, melynek boldogító, felemelő meleg érzése még ma — 21 évvel azután is, hogy ő átlépte a halhatatlanság kapuját — itt vibrál lelkeinkben, meghatottabbá, gyöngédebbé teszi azt az ünneplést, mellyel az évszázados Jókait rajongó lelkesedés szent hevületében magunkhoz Öleljük. Hogy fájdalom is vegyül ez érzésbe, amiért a helyre, honnan pályája kiindult, el nem zarándokolhatunk, mert ott idegen az úr, ez is csak a mélyebb és erősebb összetartozás tudatával tölt el bennünket. Igen, emeld fel nyomoruságodban megalázott fejedet, szenvedő magyar! Az a költő, akinek képzelő és alakító erejével sem saját néped körében, sem sehol emberlakta földön senki versenyre nem kelhet, az az iró, kinél eszményibb módon soha senki nem rajzolta meg minőnek kellene Isten valódi teremtményeinek lenni, az a mesemondó, aki milliók18S5-1985. nak és millióknak a megilletődés könnyét tudta lopni szempillájára, az a varázsló, aki a megkönnyebbülés, a vigasz annyi mosolyát csalta gyötrődő honfitársai ajakára, az a varázsló, kinek vesszeje suhantására Észak és Dél, Kelet és Nyugat, az egész világ áhítatos bámulatban felfigyel, s igézet hatalmában kénytelen elismerni, hogy kicsiny nemzetnek is lehetnek lángelméi, az a Tied volt, veled élt, veled egy levegőt szívott embertársad és magyar gyanánt. De hogyha ezt az érzést a maga teljes felemelő voltában átérzed, akkor tudatában kell annak is lenned, hogy ő — figyel reád. Megdicsőült szellemalakja a csillagok sugárözönéből szelíd égkék szemével alátekint ide és látja, hogy mi történt és várja, ami történni fog. Látja, hogy mi történt. Látja, hogy megsemmisült minden, amiért fáradott, olyan katasztrófa zúdult reánk, minőben még soha részünk nem volt, Ítélkeztek felettünk birák, kik előtt „hazánk annyira ismeretlen volt", — az ő prófétai szavai ezek! — „mint a hold túlsó fele", s ma kifosztva, megnyomorítva, szétszaggatva nem maradt meg számunkra más, csupán — emlékeink. És várja, ami történni fog. Várja, hogy fel fog-e újra támadni az a hőskor, melyet ő maga átélt és melynek egyszersmind ő maga volt ihletett ajkú énekese, kivirulnak-e újra azok az erények, amelyek egyszer ámuló tisztelettel töltötték el a kerek világot, egymásra találnak-e valaha azok, akik most ellenségcsinálta fantasztikus határok és önmaguk emelte szöges drótkerítések által vannak elválasztva egymástól és a végső, a nagy harc után megvalósul-e a »jövő század regénye", hogy boldog, örök békét élvező, örök életet élő lesz-e a magyar? így lesz, f mert így kell ennek egyszer lennie. És akinek műveiből merítjük az ihletet, lelkesedést, bátorságot, kitartást ennek a véghezvitelére, évszázados Jókai, ez lesz a te legnagyobb dicsőséged! JÓKAIHOZ. - SZÜLETÉSE SZÁZADIK ÉVFORDULÓJÁN. Nagy álomlátó! törd fel érclakod, S taníts bennünket álmadozni: Vak éjszakában látni csillagot, Dicső mult fényét visszahozni, Örökzöld lombot látni száraz ágon, Aranykalászt jégverte pusztaságon, Virágbokrétát hómező felett, Szétszórt tagokban újult életet! Látod-é ott lenn, hogy megy a világ? S látja-é lelked, fenn az égbe', Visszára fordulni próféciád És Írásodat összetépve ? . . . Bölcsőd, a szűz Komárom, — s a szabadság Klasszikus földje*: eltiport rabország; Más szél fúj a hegyekből hidegen, S nagy Hunyadink bánsága — idegen! . . . Te átvirrasztád a nagy éjszakát, Komor Világos torzszülöttét; Te ott zokogtál, amikor hazád' Arad keresztjén átütötték; S kik az igazság szent vértanújának Koporsójához odajárulának, Mig ég és föld mély gyászba öltözött: Legelső voltál a nagyok között. * Erdély. | Te észre vetted, hogy még nem halott, S nem sír prédája, bárha jéghideg. Mert hol a szív és agy fészkelnek, ott Meg-megvonaglott 's rezdült egy ideg. A véres, rongyos testet átölelted, Belélehelted lángoló szerelmed, Behintéd csókkal, könnyel öntözéd, Mig felnyitotta lassan tört szemét. S kórágya mellett bűbájos regék Ezüst habját ontotta ajkad. 1 Hímes szárnyakkal népesült a lég, A tündérek hónát lecsaltad. Arany fátyolt szőtt képzeted varázsa, Hogy börtönének rostélya se bántsa. S bár csontja égett még 's a vére folyt, Te megteremtéd arcán — a mosolyt. Aztán . . . kizöldült a tarolt berek! Próféta-lelked látomása. Sugárzó arccal boldog emberek Mentek fel a nagy áldomásra. És szétrepült a hír a nagy világba: A szörnyű próbát őserőnk kiállta! . . . A bölcs utat tört, bástyát épitett, Te lelket adtál és belé hitet. S mint rab madár, ha láncát széttörik: Most kelt csak lelked szárnyalásra! — Óh, mennyi kincs volt rejtett ekkorig, Hogy kémkedő szem meg ne lássa! . .. Ragyogtattad a kard és munka hősét, Mindenik könyved új magyar dicsőség; Művész ecsettel a félistenek Alakját lángelméd festette meg! És lángelméd, ez izzó tűzpatak Áttörte gátját tér- s időnek; Titkok, jövendők leple megszakadt, A látások csodái jőnek: Mint üstökös pompázó tüneménye, Kilobbant — a jövő század regénye, S keresztül törvén minden poklokon, Glória ült a magyar homlokon .. . A század eljött. . . s jajt hozott nekünk, Kínszenvedését a magyarnak. Nézd: könnyzáporba fúlad ünnepünk, Ismét sebek, rongyok takarnak. Virágot szórnánk bölcsődre, sírodra, — S szegény hazánknak nincs egy rózsabokra; És más se nő itt: véreső után, Sírhalmokon — fekete tulipán . . . Nagy álomlátó! szüless újra és Taníts meg minket álmadásra: Hogy átfutó köd minden szenvedés, S tavasz jön téli hervadásra; Hogy gyermekkorát éli még e század, S még dicsőségre fordúl a gyalázat; És lesz, ki megvert: felmagasztaló, Sejtelmes álom: tündöklő való! Medgyasszay Vince.
