Pápai Hírlap – XXII. évfolyam – 1925.

1925-02-14 / 7. szám

Történelmi tanulságok. (Folytatás és vége) Habár Európa népei kőzött háborúink szakadatlan láncolataiban nekünk kellett a legtöbb vér- és vagyonáldozatot hoznunk, mindazáltal mi a népek véres küzdelmeiben mint okozók alig szerepeltünk. Ez pedig annak tulajdonítható, hogy a magyar nemzet hódító vágyaktól soha sem vezéreltette magát. Mert eltekintve a vezérek korszaka alatt történt hadi kalandozásoktól, amiknek Géza fejedelem és Szent István államférfiúi bölcsesége népüknek a békés foglalkozások útjaira való terelésével, a keresztény vallás felvételével és az állami élet megszervezésével csakhamar véget vetettek, részünkről hódító hadjárat királyaink alatt nem igen fordult elő. És ami előfordult is, a legtöbb esetben megtámadott érdekeink védelmezésének volt a következménye. A mi háborúink országunk exponált földrajzi helyzetéből és a Habsburgok hódító és elnyomó törekvéseiből származtak, s így tehát azok önvédelmi háborúk voltak. Azok miatt a külső háborúk miatt, amelyek a Habsburg-házból származó királyaink alatt mindezideig történtek, a magyar nemzetet vád nem érheti; mert nekünk Ausztria politikájában nem volt szavunk. Mi csak szolgák voltunk, akiknek engedelmeskednünk és áldoznunk kellett. Mindazáltal tagadhatatlan, hogy szerencsétlenségeinknek, amelyek eddig értek, részben mi is okozói voltunk. Okozói voltunk pártoskodásainkkal és könnyelmű meggondolatlanságainkkal, mivel a történelem intő példáiból mi sem tanultunk. És sajnos, úgy látszik, még ma sem tudunk belőlük tanulni. Kétségtelen, hogy a rossz és gyenge uralkodók, valamint a saját érdekeik előmozdítására törekvő tanácsadóik romlásba sodorják országaikat és népeiket is. A Bourbonok idejében szárnyra kapott állami pazarlás és fejedelmi dőzsölés XV. Lajos alatt érte eí a tetőpontját, mert az ő erkölcsi romlottsága tette dőzsölővé és a nép elnyomóivá a francia főnemességet, miközben a pazarfényü udvar kegyeit keresték. Ezek a züllött állapotok kergették be a nyomorban tengődő és éhező francia népet azokba a véres forradalmakba, amelyek a világ történetében a legiszonyatosabbak voltak. Magyarországban is a gyenge, az ország érdekeivel nem törődő uralkodók alatt váltak ki a főnemesség soraiból a kiskirályok, a hatalmas Csák Máté és társai. A Habsburgok idejében a dorninumok birtoklásának vágya indította a magyar főnemességet és az ő példáikat követő köznemességet is arra, hogy az egyetemes nemzeti érdekek figyelmen kivül hagyásával alázatosan Bécshez simuljanak. Mindezek állami életünk teljes pangását, tudatlanságban tengődő népünk elszegényedését, a magyar nyelv és általában a nemzeti műveltség mélységes lehanyatlását eredményezték. Nemzeti sűlyedésünknek jeleit azonban, mint szerencsétlenségeinknek okozóit, nemcsak a mult idők letűnt korszakaiban, hanem a jelenlegiben is láthatjuk. És én ilyenkor, ha rátekintek irtózatosan megcsonkított országunk mostani szégyenletes térképére, mely boszuért az égre kiált fel, mindig azt kérdezem magamtól, hogy hol volt a nemzet akkor, amidőn a lesben álló rablók ezt a „gazdátlan"-nak talált országot kényök-kedvök szerint feldarabolták egymás között ? Hol volt és mit csinált, hogy annak idejében a világ népei előtt még csak tiltakozó szavát sem hallotta ?! Azt fogják talán némelyek mondani, hogy a puszta tiltakozás úgy sem használt volna semmit; fegyverhez pedig az akkori felfordült állapotaink között nem nyulhattunk. Az ilyen ellenvetésben azonban semmi okosság és komolyság nem volna. Nem volna először is azért, mert ha a nemzet józan gondolkozású és hazaszerető elemei annak idején hazafiúi kötelességük teljesítésében önzetlen férfiassággal helytállottak volna, a felfordulás nem következhetett volna be. Másodszor pedig, mert az a nép, amely még érdemes arra, hogy a többi népek között, mint szabad nemzet éljen, a legkétségbeejtőbb reménytelen helyzetben is tartozik önmaga iránt azzal a kötelességgel, hogy a becsületéért, jelenéért és jövőjéért megtegyen legalább is annyit, amennyit az adott körülmények között még megtehet. A XIV. évszázad elején a svájci kantonok népei sem remélhették, hogy azokból a háborúkból, amelyeket a nagyhatalmú Habsburgok Svájc meghódítása céljából ellenök indítottak, győzelemmel kerülhetnek ki. De azért még sem hagyták magukat. S mi lett ellenállásuknak és szivós kitartásuknak a következménye ? Az, hogy a Habsburgok végre is lemondtak Svájc meghódításának szándékáról, a kantonok pedig a világ legszabadabb és legdemokratikusabb köztársaságává egyesültek. Midőn Poroszország 1870-ben a franciakon aratott fényes győzelmeivel hatalmának tetőpontjához ért, az elszász-lotharingiaknak is alig lehetett reményük arra, hogy Franciaország kebelébe egyhamar visszakerülhessenek. Mindazáltal ők sem helyezkedtek a gyáva megadás álláspontjára, hanem a francia nemzetgyűlésen egyik képviselőjük által a következő ünnepélyes nyilatkozattal tiltakoztak hazájoknak Németországhoz csatolása ellen: „Esküszünk, esküszünk a magunk, szintúgy mint megbízóink, valamint gyermekeink és utódaink nevében, hogy végiglen s mindig, minden uton, akárki s bármily bitorló ellenében is visszaköveteljük ama jogunkat, amelynek erejénél fogva a francia nemzet tagjai maradhassunk ! * A nagy nemzeti szerencsétlenségben ugyanilyen erős lelki energia vezérelte hazafiságában Franciaország népét és kiváló államférfiait is, kik között első helyen érdemel említést Thier-s, aki III. Napoleonnal szemben ellenezte volt a németek ellen indított háborút, most pedig, hogy az előre látott veszedelem bekövetkezett, őreá hárult az a keserves feladat, hogy nemzet kényszerhelyzetében Elszász-Lotharingia átadásába és a többi súlyos feltételek elfogadásába beleegyezve a nemzeti veszedelem orvoslásáról gondoskodjék. Thiers azonban előbb mindent elkövetett arra nézve, hogy a kegyetlen békefeltételeket enyhítse. Amidőn pedig alkudozásai közben kéréseivel elutasíttatott, az agg államférfiú pártja és nemzete nevében fájdalomtól fuldokló hangon ezeket az szavakat intézte a feltételeihez mereven ragaszkodó Bismarckhoz: „Nos tehát — úgymond — önök elutasítanak. Ezzel pedig be akarják vallani, hogy irtó háborúra készülnek ellenünk. Ám tegyék. Pusztítsák el tartományainkat, hamvasszák el házainkat, gyilkolják le a lakosokat, fejezzék be a művöket. Mi azonban az utolsó lehel létünkig harcolni fogunk. Elbukni elbukhatunk, de legalább nem leszünk megalázva." Ennek az erélyes elszántságnak lett a következménye, hogy a tervbevett 6 milliárd hadi sarcot 5-re szállították le, és ami ennél sokkal jelentősebb, a Jura és Vogézek közötti nagy nyilás hatalmas erődje, Belfort, Moltke minden ellenzése dacára a franciáké maradt. És a mi szegény országunknak, amikor felvagdosták, ugyan ki volt a szószólója és védelmezője ? Talán Jászi Oszkár avagy Károlyi ? Nem, Ők csak a sirásói voltak. Mert mindaz, amit ezek az áldipfomaták és társaik tettek, nem egyéb, mint egy ostoba komédia-jelenet abban a fájdalmas nemzeti tragédiában, amelyet, hogy hatalomhoz juthassanak, a nemzeti élet terein mefitikus mocsarak előidézésével őkmagok készítettek elő. Előkészítették anélkül, hogy gonosz műveleteikben megakadályoztuk volna. A „hazátlanok" pedig mindent mertek, mert nem volt mit veszteniük. Ugy látszik, ennek a „politikus" nemzetnek az ország legnehezebb napjaiban nem volt egy politikusa se. Eltűntek ők a saját önző érdekeik rejtekeiben és csak akkor kezdték magokat megint mutogatni; amikor az ország már romokban hevert. Most pedig hatalomért tülekedve már megint oly sokan vannak egymás ellen együtt, hogy aggódva kell tekintenünk miattuk arra a kis darab magyar földre is, ami részünkre még megmaradt. Mert ez a kis darab magyar föld, amelyen most élünk, tele van szórva az ellentétek tüzes üszkeivel. Tanuljunk az elmúlt idők eseményeiből és legalább a továbbiakban ügyeljünk a széthúzás folytán végzetessé válható lépéseinkre és gondoljunk a mostani helyzetünkbe való beletörődés gyászos következményeire is. De tanuljon a történelem intő példáiból Magyarország leendő királya is, akitől megkívánjuk, hogy Szent László és Igazságos Mátyás királyainknak nemes lelki tulajdonságai legyenek a legfőbb királyi ékességei. Mert Magyarország jótevő uralkodója csak egy oly király lehet, akit hódító vágyak az ország régi határainál tovább nem vezérelnek; csak egy oly király, akinek a szive teljesen magyar, aki tehát együtt érez, együtt él vagy meghal nemzetével ; aki liberális és az ország érdekeivel szemben sem alárendelt szempontokból, sem idegen befolyásoktól nem irányítható; aki a hitfelekezetek iránt türelmes és páratlan, az egészséges állami élet követelményeinek megfelelően pedig demokratikus is. Quidquid agis, prudenter agas, et respice finem I Szívlelje ezt meg és kövesse a nemzet is, a leendő király is, hogy megifjodva feltámadhasson poraiból ez az ország; hogy boldog lehessen a népe és ismét glória övezhesse Szent István koronáját! Deme Károly. A kish Szí el Százéves jubiláris ünnep. — 1925 febr. 8. — Olyan ünnepet ültek meg mult vasárnap városunkban, amely eleddig szinte egyedül áll a maga nemében. Mióta emberek laktak a földön, mindig volt nyomor s mindig voltak érző lelkek, kik a nyomor könnyeit siettek letörölni. Azonban a rendszeres, szervezett jótékonyság nem olyan régi keletű. Alig hallottunk egyesületről, mely 100 éve foglalkozzék ezzel s a pápai izraelita nőegylet — mint azt a polgármester is hangsúlyozta üdvözlő szavaiban — büszke lehet arra, hogy nemes misszióját immár egy teljes évszázad óta folytatja s ezzel — főkép a világháború nehéz évei óta — a hatóságnak is érdemes segítőtársa volt. Az évszázados jubileum ünnepe múlt vasárnap délután folyt le a Griff nagytermében, hol az egyesület díszközgyűlést tartott. A gyűlésre nemcsak az egylet tagjai jöttek Össze teljes számban, de felekezeti különbség nélkül képviselve volt Pápa város egész társadalma A szeretet ünnepe volt ez, minden egyesület, mely a szeretet munkájában részes, képviseltette magát. A díszközgyűlést Breuer Lázárné, az egyesületnek a jótékonyságban nemes példával előljáró érdemes elnöke nyitotta meg. Felhívására az egész közönség elénekelte a Himnuszt, majd az elnöknő szép szavakban vázolta az ünnep célját és üdvözölte a megjelenteket. Brúder Elemér, az egyesület titkára olvasta fel ezután az egyesület dióhéjba foglalt, de a fontosabb mozzanatokat azért hatásosan kidomborító történetét. Megtudtuk, hogy az egyesületet 1824ben Schlesinger Rakhel alapította. Hosszú időn át meg voltak a régi, még héber nyelven irt statumok, de ezek elkallódtak. Dr. Lőwy László, városunk nesztora, emlékezetben tartotta azonban úgy ezeket, mint a régi eseményeket s az egyesület múltjára vonatkozó adatok tőle kerültek ki. Modern szervezetét az egyesület dr. Lőwy Lászlóné idejében nyerte, ki mellett dr. Hirsch Vilmos, mint titkár készítette el a ma érvényben levő, miniszterileg jóváhagyott alapszabályokat. Dr. Lőwyné majd 3 évtizedig működött az egyesület élén. Utána Krausz Vilmosné, az egyesület mai diszelnöke következett. A jelenlegi vezetőség, melyben az elnöknőn kivül dr. Weltner Sándorné, mint alelnök és Kerpel Gusztávné, mint 25 éve működő pénztárnok, Fischer Gyuláné, mint a népkonyha vezetője vesznek részt, a mult évben 26Va milló K-t juttatott a nyomor enyhítésére. A tetszéssel fogadott titkári jelentés után az elnöknő jelentette, hogy az egyesület 100 éves fennállása alkalmából emlékkönyvet adott ki és nagyobb alapítványt létesít, melyhez az első nagyobb összeget, 2 millió K-t Stern Samuné Budapestről adta. Az alapítvány további gyűjtése most van folyamatban. Most az üdvözlések következtek. Elsőnek ismert ékesszólásával s nagy hatással dr. Tenzlinger József polgármester szólott a város nevében, sorban következtek szép allokációikkal az izr. hitközség részéről: dr. Fehér Dezső, a veszprémi izr. nőegylet: dr. Spitzer Móric, a jótékony egyesületek közös bizottsága : Mayer Istvánné, a vöröskereszt egylet: Csizmadia Lajos, kath. nővédő egyesület: Szijjártó Gyuláné, ref. nőegylet: dr. Csehszombathy Lászlóné, ev. nőegylet: Fadgyas Aladár, önképző leányegyesület: Sas József, izr. iparosok gyámolító egylete : Bőhm Samu, Wahrmann Mór egylet: Somogyi Antal, Lloyd egyesület: dr. Lusztig Samu, izr. polgári isk. tantestület: Blau Henrik, elemi isk. tantestület: Buchsbaum Lipót, a Stefánia csecsemővédő egyesület nevében: dr. Csehszombathy László és a budapesti Józsefvárosi zsidóság nevében dr. Lasz Samu. Az egyaránt szives és meleghangú beszédekre Breuer Lázárné mély meghatottsággal válaszolt és ígérte meg az egyesület nevében, hogy emberbaráti munkájukat híven fogják teljesíteni. Dr. Weltner Sándorné mondott most he£ a Nag 1061 delmti szőllő, csös) í azonn hető há kézb Bővebl Elat A Ke 1. sz. 2300 tel eg; Horvát Pápa, GOS elektro villamos Pápa, Da Tel Szer< villamos *dM AQ 4K l

b H BÍS füré jutány< Csös: g' faförés Vá