Pápai Hírlap – XII. évfolyam – 1915.

1915-06-05 / 23. szám

PÁPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség : Liget-utca 6. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos főszerkesztő: H)

R' KÖRÖS B NDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kohn Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. Talpra magyar! A nemzet hü fiaihoz fordult ismét hadi kölcsönért, hogy mindenki tehetségéhez mérten jegyezzen nem ingyen, hanem tisztességes kamatra. Kell a pénz különösen most, amikor egy újabb gonosz ellenség tört ránk, hogy elrabolja vagyonunkat. A magyar katona megmutatja a harcmezőn, hogy kell elbánni ellenfeleivel, mindenütt dicsőséget arat, mert nem akarja, hogy családi tűzhelyére az ellenség betörhessen s feldúlhassa házát, jószágát elrabolhassa, hozzátartozóit megbecsteleníthesse. Hogy azonban elleneinket távol tarthassuk, ahhoz sok katona kell, sok katonának sok ruha, cipő, fegyver, munició és temérdek élelem, amely mind igen sokba kerül, de elő kell teremteni, ha csak eddigi vér- és vagyoni áldozatainkat elveszni, sőt a meglevőt veszélyeztetni nem akarjuk. Amig tehát katonáink hősiesen állnak helyt hazájukért, ép oly hősiesen kell helyt állani az itthonmaradottaknak, utolsó fillérüket felajánlva a nemzetnek hadi kölcsönre, mert aki ezt nem teszi, az hazája ellen bünt követ el. Titkon segíti ellenségeinket, hogy leverhessenek, aki pedig erre vetemedik, az hazaáruló, gazember. Nem hiszem, hogy akadjon Árpád vérei közül, kikre kénytelenek lennénk a hazafiatlanság, a becstelenség bélyegét rásütni s mint ilyet a társadalomból kiközösíteni. Hazánk szabadságharcában, nemzetünk hivó szavára, a mágnás, középbirtokos, földmives, napszámos, kereskedő, iparos drágaságait, óráját, láncát, gyűrűjét, pénzét, a községek a tornyok harangjait vitték a haza oltárára ingyen s megteremtetett a magyar hadsereg, amely ezer csatában győzedelmeskedett, kivivta nemzetünk fennállását. Most ismét nemzetünk létéről, a monarchia fennállásáról van szó, tehát elő kell venni utolsó fillérünket is, melyre az élet fenntartása szempontjából szükségünk nincs s oda kell adni a hazának, hogy fordítsa oltalmára. Senki se legyen kétséges az iránt, hogy nem a legszentebb célra fordítja filléreit s nem a legjobb befektetést teszi, mert ezzel életét, vagyonát és becsületét menti meg, mert mit érne az élet, ha aííelett a muszka horda tartaná Damokles kardját, mit érne a vagyon, ha afíelett az ellenség rendelkezne s lenne-e becsülete még az ellenség előtt is annak, ki hazájáért még kölcsönt nyújtani sem akart. Ezerte, ezerte nem! Jegyezzen tehát junius 7-éig mindenki annyi hadi kölcsönt, amennyit tud, különösen a mezőgazdák járjanak jó példával elöl, mert azoktól beszerzett áruknak a háború idézte elő a horribilis árait, tehát pénzük bőven van s a pénznek legnagyobb része ismét öhozzájuk fog visszafolyni kamatostól a jövőben beszerzendő árukért, ne féljen senki attól, hogy a pénz elvesz, mert az állam minden takarékpénztárnál erösebb. Csak a hitvány, hazafiatlan félti garasát, akkor, amikor a másik a legdrágábbat, az életét áldozza fel annak megmentéséért. A nemzet hivó szavára mutassuk meg, hogy nem vagyunk a honért égő 48-as hőseink és nagyjainknak méltatlan utódai, ha életünkkel itthonvalók nem tudjuk védeni hazánkat, védjük vagyonúnkkal, pénzünkkel, amelyet csak kölcsön kell adnunk jó kamatra. Tehát használjuk fel az utolsó napot jegyzésre. S ha mégis akadna hazafiatlan és hitvány, azokra mutassunk rá ujjal s adjuk át a közmegvetésnek, a gyalázatnak. Pápa, 1915 május 31. Csoknyay Károly. Két cikk a drágaságról. A sokszor felpanaszolt drágaság immár akkora mérveket ölt, hogy türelmetlen hangok is hallatszanak a megélhetésében fenyegetett közönség köréből. A háború kezdete óta számtalanszor kértük a közönséget, hogy a haza nagy érdekei mellett némuljanak el az apró panaszok, de most már nem apró panaszokról van szó, a drágaság életbevágó nagy szociális kérdéssé lett, melynek komoly tárgyalása elől nem lehet kitérni. Egyidejűleg két cikk érkezett hozzánk ez ügyben, melyet mindaddig napirenden kell tartanunk, mig komoly célravezető lépések nem történnek a veszedelem orvoslására. I. Mozduljanak meg a városok. Tiz hónap óta tart a világtörténelem legnagyobb háborúja, amelynek egyik osztályosául a sors bennünket szemelt ki. Tiz hónap óta viseljük ennek a rettenetes háborúnak minden következményét türelemmel, kitartással, hazafias áldozatkészséggel, igazságos ügyünkbe vetett bizalommal, amelyből dicső fegyvereink diadalának reménye csillog felénk. Megértő belátással türtük a kimondhatatlan drágaságot, amelyet a háború folytán zúdítottak reánk. Tudtuk, hogy nemcsak a katonáknak vannak kötelességeik a fronton, hanem a polgári lakosságra is nehéz feladatok háramlanak a nélkülözések, a megpróbáltatások elviselésében. Zúgolódás nélkül lemondottunk megszokott életmódunkról, napról napra lejebb szállítottuk igényeinket minden téren, ma ezt, holnap amazt hagytuk ki életfenntartásunk eszközei közül, s ma már ott tartunk, hogy tovább nincs mit megszorítanunk, elhagynunk, mert akkor magáról az életről kellene lemondanunk. Amig azonban a mindenek felett álló nagy cél, a haza védelme érdekében szívesen meghoztuk ezt a horribilis áldozatot, hova-tovább — sajnos — arra a tapasztalatra kellett rájönnünk, hogy a bennünket lemondásra, nélkülözésre kényszerítő, immár az elviselhetetlenségig felcsigázott drágaságot nem annyira a hádoru,' mint inkább az emberek gonoszsága, nyereségvágya idézte elő. A háború ugyan az értékek pusztulásával, bizonyos közhasználati cikkeknek a hadsereg részéről nagyobb mértékben történt igénybevételével, a termelő munka megbénításával igen sok tekintetben okozója a drágaságnak; de mikor azt látjuk, hogy olyan cikkek árai is, amelyeknek termelését egyáltalán nem akadályozza a háború, illetőleg amely cikkeket kevésbbé vesz igénybe a hadsereg, úgyszólván óráról órára emelkednek, amikor naponként száz meg száz példáját látjuk a kapzsiság, a telhetetlenség szivtelenségeinek, amely a „szent önzés"-en kivül mást nem ismer, — akkor keserűen kell megállapítanunk, hogy az emberek mostohábbak, gonoszabbak, mint a viszonyok, amelyekre bűnös cselekedeteiket felépítik. Magyarországon — hál' Istennek — van élelem bőven. Állatállományunk a kontinensen a legnagyobb, földünk, ez az áldott föld, bőven termi a táplálkozásunkra szükséges növényeket, gabonát, s a hadviselő államok között mégis itt van a legnagyobb drágaság, holott természetszerűleg éppen megfordítva kellene lennie. Ha semi más nem, ez maga is elég bizonyítók arra, hogy a drágaságot nálunk mesterségesen idézték elő s mesterségesen hajtották fel arra a szédítő magaslatra, amelyen jelenleg áll. A drágaságot pedig főként a városi lakosság sinyli meg, amely minden betevő falat megszerzésénél az üzletre, a piacra van utalva. Ez a szegény, védtelen városi lakosság szabad prédája a lelketlen üzéreknek, a kapzsi termelőknek ; nem védi senki, nem kérdi tőle senki : birod-e még? A falu hizik, jólétben úszik, a város nyomorog, benne a lakosság az anyagi összeroppanás előtt áll. A húr a végsőig feszült, a városi közönség érdekében most már okvetlen cselekedni kell. Egyes ember azonban e téren nem tehet semmit. Szava, mint a pusztában hangzó szó, elenyész. Országosan kell rendezni a kérdést, mert a baj is országos, az ország minden városában nagy, vagy még nagyobb mértékben fennáll. A városok szövetségére hárul a nemes feladat, hogy a városi lakosság érdekében szavát felemelje, élelmezésének kérdésénél eszmékke 1, javaslatokkal álljon elő, azok mellett egyöntet ü állást foglaljon s határozatait a törvényesség biztosítékaival lássa el. Szerény véleményünk szerint a városok szövetségének tevékenysége nem merül het ki csupán abban, hogy a kormány és a városok között fennálló viszonyt szabályozza, adminisztrációs kérdéseket oldjon meg, hanem a városi lakosság szociális életszükségleteit is figyelemmel kell kisérnie s lehető olcsó élelmezését biztosítania. Különösen most van reá égető szükség, hogy a városok szövetsége ebben a tekintetben teljes eréllyel lépjen fel, s ösztönözze a kormányt olyan intézkedések megtételére, melyek a mai őrült élelmiszer-uzsorának gátat vetnek. Nem szabad az ország értékes, intelligens elemét, a városi lakosságot a háború hiénáinak áldozatául odadobni, hanem mielőbb gondoskodni kell módozatokról, melyek sorsát tűrhetővé teszik, s lehetőséget nyújtanak hozzá, hogy a háborút tönkremenés nélkül keresztül élje. Mozduljanak meg tehát a városok, képviselőtestületeik gyakoroljanak nyomást a városok szövetségére, hogy haladék nélkül lépjen a milliókat számláló városi lakosság érdekében akcióba, s tekintélyének súlyával teremtsen a közélelmezés terén olyan viszonyokat, hogy lelkünk az aggodalmak terhe alól felszabadulván, bizalommal és megnyugodva tekinthessünk további sorsunk elé. Pápa város képviselőtestülete már megmozdult, kövessék a többi városok példáját. Egy pápai polgár.