Pápai Hírlap – X. évfolyam – 1913.
1913-05-17 / 20. szám
lenteni a házánál, illetve a családjánál történő cselédváltozásokat is. Ily hivatal mellett nem merne akadni gazda avagy gazdasszony sem, aki kötelező okmány nélkül fogadna fel cselédet. Ha nem csalódom három évnek előtte már a képviselőtestület elhatározta e bejelentő hivatal felállítását, de még máig sincs belőle semmi. Mi temethette el ezt az életrevaló ideát? Ugyancsak okos dolog lenne, ha a kassai példára, nálunk is a hatóság venné a kezébe a cseléd elhelyezését és a cseléd elszállásolást. A mi felfogásunk szerint a város sem fizetne rá és ami fő a cselédek is és a cselédtaríók is nyernének vele. Ezt kivánná a szociális jó rend is. Addig is, amíg a városok e humánus intézményt megvalósíthatják, a hatóságoknak kőtelességök lenne oda működni, hogy a cselédszerző üzletek első sorban is a saját városuk cselédigényeit elégítsék ki és csak aztán szállítsanak más és pedig nagyobb városokba. Ma Pápán igen sok cselédtartó intelligens és nem intelligens ház van, amelyek a cselédszerzés mizériái miatt kénytelenek cseléd nélkül lenni. Már pedig egy, fejlődő városnak nem csupán az a kötelessége, hogy minél több gyár és hivatal találjon elhelyezést falai között, hanem arra is kell ügyelnie, hogy oly társadalmi szükségletekben, mint a cseléd szerzés is, sem fenakadások, sem visszaélések ne legyenek. Nem a gyárak, sem az amerikai kivándorlás az egyedüli okai a mai cseléd mizériának, hanem nagy része van ebben a mostani cselédszerzés gyarlóságának is. Az előbbi két okon, belátható, hogy nehéz segíteni, azonban az utolsón javíthatunk. S ma már a legerősebb kőzkivánságunkká lett, hogy a mai cselédszerzési eljárás szüntettessék meg, illetve egy más, a jelenlegi viszonyoknak megfelelő mód lépjen mielébb életbe. Gy. Gy. Szerezzünk be mentőkoesit! Egyik előző számunkban kellő megrovásban részesítettük s a városi közgyűlésen interpellációképon is szóvá tették azt a minden emberi érzést felháborító esetet, hogy egy szegény öreg asszonyt betegszállító kocsi hiányában a város szeméthordó kocsiján szállították az orvoshoz s onnan a női kórházba. Akkor azt mondottuk, hogy ez szégyenletes állapot. Szégyenletes állapot, hogy az Isten képére teremtett embert — tartozzon áz bármely társadalmi osztályhoz — tehetetlen betegsége ide jén szeméthordó kocsin kell látni, —- szégyenletes állapot, hogy egy 20.000 lakossal biró kulturvárosnak nincsen betegszállító kocsija. Most az esetnek párja akadt, amely talán még inkább kihívja a méltó megbotránkozást. Mint lapunk más helyén olvasható, egy meggondolatlan cselédleány azzal szórakozott, hogy a lépcsőház rácsán csuszkáit lefelé, s közben egyensúlyt veszítvén, két emelet magasságból lezuhant a kövezetre. Összetört tagokkal, súlyos külső és belső sérülésekkel majd egy óráig ott hevert a kövezeten — jó szerencse, hogy véletlenül a házban járt városi orvos első segítségben részesíthette —, mig végre oda ballagott a középkori hordággyal két bácsi, s a szerencsétlen leányzót nagy komótosan kiszállították a női kórházba. Persze, mindez megint hosszú időbe került. Elszorul a szivünk arra a gondolatra, hogy mi történt volna, ha a leány sérülései olyan természetűek, hogy csak a gyors kórházba szállítás mentheti meg, ha pl. — amint ilyen esetekben igen gyakran előfordul — az életet veszélyeztető vérzésnek mielőbbi elállítására lett volna szükség. Mi történt volna? Hát a leány egyszerűen meghalt volna, — nagyobb dicsőségére Pápa városának, amely betegszállításra szemetes kocsit, balesetet szenvedettek szállítására pedig a legprimitívebb hordágyat használ. Pedig a szégyenletes állapoton igen egyszerűen, s aránylag nem is nagy anyagi áldozattal lehetne segíteni azáltal, ha a város beszerezne egy modern mentőkocsit, amely alkalmas volna úgy betegek, mint balesetet szenvedettek gyors és a beteg helyzetének megkívántató szállítására. Igen ám, de erre azt mondják: nincs pénz. Bocsánatot kérünk, ezt a mentséget nem fogadhatjuk el. Láttuk mi már, hogy mikor azt mondották ilyesmire nincs pénz, ezrekbe kerülő költséggel megnagyobbították a sétateret, s egy más esetben ugyancsak ezreket áldoztak a vasútra vivő útnak a kicsinosítására. Távol legyen tőlünk, hogy mi ezeket a dolgokat utólag kifogásolnék. Állítottuk akkor is, állítjuk ma is, hogy mindezekre szükség volt. Az eseteket csak úgy találomra példának okáért hoztuk fel,- annak bizonyítására, hogy ha valamit feltétlenül meg akarunk csinálni, arra tudunk fedezetet is találni. S ha találtunk szemet gyönyörködtető dekorációkra, csinosításokra, akkor még inkább kell találnunk emberbaráti célokat szolgáló dolgokra. Enélkül — mintegy lelkiismeretünk szavának elhallgattatására — Potemkin-falvakat huzunk a magánk és az idegenek szeme elé. A civilizációnak, a kulturának, a modern városi jellegnek nemcsak a külsőségekben kell rnega szobából. Az üresen álló istállóba ment és lefeküdt. Hajnali öt óra tájban a fiatal asszony, jó üdítő álom után fölébredt és csodálkozva látta, hogy egyedül van. Se az ura, se Jocó . . . hogy lehet az? Kiment az utcára körülnézni. Ép akkor mentek a munkások a bányába. Minthogy magyarul nem tudott, a magyar munkásokat nem tudta megszólítani. Egészen felragyogott a szeme, mikor a horvát munkásokat, kiket nagyrészt ismert, jönni látta. Lehettek vagy huszonötén. Köszöntötte őket horvátul. Azok elképedve állottak meg. — Nem láttátok az uramat ? — kérdezte az asszony. Az öreg Hrabirovics szólal meg a félkörben álló munkások közül : — Mikor jöttél ide, Marianka? — kérdezte. — Az éjjel a hajón. — Senkivel se beszéltél azóta ? — De igen, a Jocóval. — Nem tudakoltad tőle az uradat? — Persze, hogy tudakoltam. — És mit mondott a Jocó? — Hogy mit mondott? . . . Magam se tudom már, mert nagyon álmos voltam ... De mintha valami olyast mondott volna, hogy a korcsmában iszik . . . Vagy talán nem is ő mondta . . . Mondom, nagyon álmos voltam. Visszafojtott, de így is fenyegető morgás hallatszott. Az egyik munkás káromkodva emelte csákányát. — És hol aludt a Jocó? — kérdezte Hrabirovics sötét, komor tekintettel. Az asszony vállat vont. mikor az ajtó hirtelen megnyílik és egy gömbölyű képű, alacsony, barna parasztasszony batyuval a hátán lép be. Addig nem szólt, nem köszönt, mig a batyut meg nem oldotta a nyakán és le nem eresztette a padlóra. Jocó az ijedségtől meredt szemmel nézte a belépő asszonyt, kiben felismerte szegény Miklós barátjának feleségét, vagyis tegnap óta özvegyét. Az asszony is megismerte őt. — Te vagy Jocó? Az ám . . . tudom, hogy együtt laktok, megírta az uram . . . Aztán tántorogva a másik ágyhoz lépett és leroskadt rá. — Jaj, Jocó, ha tudnád, milyen fáradt vagyok, nem érzem semmi tagomat. Negyedik napja, hogy utazom. I^en, négy napja ... Ma csütörtök van, úgy-e ? Hétfőn indultam hazulról. Azóta mindig jövök . . . Alig aludtam valamit .. . Olyan álmos vagyok, hogy majd leragad a szemem . . . Felemelte a kimerültségtől lecsüggő fejét és körülnézett. — Hát az uram hol van ? — kérdezte nagyot ásítva. Jocó erre a kérdésre hátra tántorodott. Az asszony nem vette észre és folytatta : — Bizonyosan a korcsmában van ? Nem baj, majd előkerül, de én már nem birom, Jocó. Jaj, derekam, jaj a hátam! . . . Ugy-e ez az uram nyoszolyája ? Jocó igent bólintott. — No hát akkor végig dűlök és alszom egyet. Uram, teremtőm, soha ilyen fáradt nem voltam. Jojcakát Jocó ! Mond meg az uramnak, hogy ne költsön fel. Bágyadtan mosolygott és ruhástul végigdőlt az ágyon. El is aludt nyomban. A horvát bányamunkás zavartan, tanácstalanul, borzongva meredt reá . . . Kétségtelen volt előtte, hogy ez a szegény teremtés nem tudja, hogy milyen nagy csapás érte . . . Most érkezett a hajóról . . . Könnyű vott idetalálni, minthogy tavaly már járt itt egyszer . . . Jocó két tenyerébe szorította fejét és gondolkozott, hogy mit tegyen. Semmit . . . Érezte, hogy nincs ereje megmondani ennek a szerencsétlen, holtfáradt asszonynak a rettenetes hirt. De hát minek is ? Csak sirna reggelig . . . És hát nem ér rá reggel megtudni ? Még egyszer ránézett az alvó asszonyra, eloltotta a lámpát és halkan, lábujjhegyen kiosont TOR kiváló bór- és lithiumos gyógyforrás vese- és hólyagbajoknál, köszvénynél, czukorbeiegségnél, vörhenynél, emésztési e's lélegzési szervek hurutjainál kitűnő hatású. Természetes vasmentes savanyúvíz. Kapható ásványvizkereskedésekben Qfl-JTTT Árfl'sT Szi ny e lipóczi Salvatorforrás-vállala' és gyógyszertárakban. OUnULlEO AVjUOl Budapest, V, Rudolf-rakpart 8.
