Pápai Hírlap – VIII. évfolyam – 1911.

1911-03-04 / 9. szám

VIII évfolyam. 9. szám. Pápa, 1911 március 4. PAPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség : Jókai Mór utca 60. szám. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: !)«• KŐRÖS K N U R K. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kohn Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. SZEMLE. A devalváció. Száz esztendő pergett le a végtelenség homokóráján azóta, hogy egy szomorú februári napon nagy, pecsétes irás került ki a császár aláírásával a bécsi Burgból. Az 1811 február 20-iki pátens, amelyet a megkárosított emberek panaszhangjai kisértek. Múlt hó 20-án tehát jubiláltunk, a devalváció évfordulója volt azé, amely bár száz esztendővel ezelőtt döntötte nyomorúságba az amúgy is roskadozó országot, mégis elevenen él a köztudatban. Történelmi tankönyvek, amelyek glorifikálnak minden hőst, aki tiz törököt levágott, ellenben csodálatosképpen mellőzik a gazdasági vonatkozásokat, ennek a szomorú eseménynek sem szentelnek sok teret, bár megérdemelné. Mert mit jelent a devalváció ? A pénz értékének erőszakos leszállítását, azt, hogy az az összeg, amely este még mint forint csörgött a zsebekben, reggelre kelve husz krajcárnyi értékre zsugorodott. És nagyon természetes, hogy amilyen mértékben csökkent a pénz értéke, úgy szökött a magasba a jószágok ára. Manapság elképzelhetetlen egy devalváció, de akkor, amikor gazdaságilag még nem voltunk olyan messze azoktól az időktől, amikor a jó fejedelmek maguk verettek rossz pénzt, megeshetett. A züllött financiáju Ausztria nem talált más kivezető utat, mint a devalvációt. Rengeteg papírpénz került forgalomba az idők.folyamán, amelyeket eleinte teljes névértékben elfogadtak, de később nagy mennyiségük megrontotta a beléjük vetett bizalmat, a bankók értékét is. Jöttek a francia háborúk és Ausztria, de vele együtt Magyarország pénzügyi helyzete fokról-fokra sülyedt. Vert hadsereg, rossz pénzügyek és így köszöntött be az 1790-diki esztendő, amikor már rohamosan sülyedt a bankók értéke. Voltak más bajok is. A bankókkal együtt a rézpénz is rettenetesen fölszaporodott. Hegyibe még hamisították is a bankókat. Telt az idő és egyré növekedett a veszély, a gazdasági viszonyok a legrosszabbak voltak, terjedt az uzsora, lábra kapott a fényűzés, mindenkiazzal a tudattal élt, úgyis mindegy. A magyar országgyűlés kétszer is tiltakozott a bankók szaporítása ellen, 1802-ben, majd 1807-ben. Kapott is királyi leiratot — Ígéretekkel telve. Az összeroppanást siettette a háborúskodás. Elérkezett a monarchia az 1810-es esztendőhöz és vert csaták után, julius 7-én 169 millió fizetésre kötelezte Napoleon Ausztriát. Az állam adósságterheit rettenetesen megnövesztette ez az újabb kia dás. A lakosság már nem birta az adókat fizetni, pedig kellett a pénz, mert az államadósság 658 millió forintra szaporodott és csak az évi kamatteher 40 milló forintot tett ki. Az állami nyomda ontotta a papírpénzt, pénzügyminiszterek váltották föl egymást, jött gróf Zichy után gróf Odonell-Tyrconell, majd Wallis, de a helyzet egyre rosszabbodott. És jött a február 20-ika, amikor Wallis tanácsára V. Ferenc császár aláirta a pátenst. A bankcédulák értékét a névérték ötödére szállították le, úgy, hogy 1812 január végéig ahban az értékarányban, úgynevezett váltójegyekkel cseréljék be azokat. A váltójegyek maximális összegét a forgalomban lévő bankjegyek ötödrészében, 212,159.750 forintban állapították meg. De leszállították egyben a rézpénz értékét is, a 30 krajcárosokét 6 krajcárra csökkentették és ilyen arányban veszített értékéből a kisebb váltópénz is. Végül felényire szállították az államadósságok kamatját. Március 15-én hirdették ki a pátenst az egész monarchiában, addig lepecsételve feküdt a közhivataloknál. A beavatottak tudták, hogy mi készül és a nagyurak jó vásárt csináltak az állam csődjével. A nép, amely mindig a rövidebbet húzza, ha nagyurak keverik a kártyát, ezúttal is óriási károkat szenvedett. A rendi országgyűlés pedig a közjogi sérelmet hajtogatta, mert ezt találta legfontosabbnak a devalvációban. A megyék vonakodva engedelmeskedtek a bécsi kormány intézkedéseinek és az 1811. és 1812-iki országgyűlésen nagyon hevesen támadták a bécsi kéz munkáját. Pedig még várakoztak megpróbáltatások a monarchiára ezek után is. 1816 január 1-én és 1817 julius 25-én más pátensek következtek, jött a második devalváció, amely szintén nagy anyagi károsodással járt, de legalább meghozta az eredményt, a zavaros pénzügyi helyzet valahogyan rendeződött. Jubileumokra be vágjunk rendezkedve, meg kell tehát ülni a devalváció százéves fordulóját. A talán soha meg nem ismétlődött, de a mindig emlékezetest. Örök példája marad ez a korszak a rosszul gazdálkodó országnak és annak, milyen bajok szakadnak a népre, ha nem vehet részt saját sorsának intézésében. A Griff megépítése. E tárgyban városunk polgármestere Wenckheim Dénes grófhoz, az Esterházy grófi uradalom gondnokához, a következő kérvényt intézte: Méltóságos Gróf Úr! Bocsásson meg Méltóságos Uram, hogy egy tiszteletteljes kérelem teljesítése érdekében keresem fel soraimmal. Sohasem szoktam alapos ok nélkül szót emelni és ha most Méltóságodat soraimmal mégis felkeresem, akkor arra nekem fontos okomnak kell lenni, aminthogy tényleg van is. A „PÁPAI HÍRLAP" TÁRCÁJA. A mennyei orgonabokor.* Irta: Sebők Zsigmond, Egy napon — beszéli egy író ismerősöm — megállt a verandám előtt Csabai Istvánná, akit a nyaralóhelyen gazdag Csabainénak hivtak, tekintettel arra, hogy volt egy szegény Csabainé is a falúban. Ám azért ne gondolja senki, hogy az egyik valami nagyon gazdag, a másik meg nagyon szegény. Ez csak azt jelentette, hogy az egyiknek egy fertályszesszió földdel és a torná cán egy oszloppal többje volt, mint a másiknak. — Az asszony arcán elfogódottság látszott. Csabainé mindennapos vendég volt nálunk, a nyaralásunk idején. Tizéves viszony fűzte őt hozzánk. Ő hordta el ugyanis a konyhánkról a moslékot. Esténként megjelent nálunk az asszony az üres rocskával, félórácskán át végigcsevegte a házat s mikor a homály már ráterítette a környékre a szürke kendőjét, fejére tette a viharverte faedényt ós hazaballagott vele. Már megszoktuk, hogy amint elhelyezkedtünk a nyaralóban, bemosolyogjon a kerítésen Ceabainé a rocskájával. — Jó estét, C-sabainé. Hát hogy éli világát? — Köszönöm szives kérdését, jól vagyunk, hála Istennek. Hát az Esztike megnőtt-e, amióta nem láttuk ? * A Magyar Könyvtár legújabb, 606. számából. Az Esztike? Cnabainé szempilláját lehúzza egy köny bogyója. Sóhajt. Az Esztike? Az, szegényke, meghót az őszszel. — Csak nem ? Az a kis virágzó almaágacska '? alig lehet elhinni. Csabainé letörli az öklével a könyeit — Isten adta, el is vette ; dicsértessék a neve . . . Hanem hoztam ám valamit a kis lá nyoknak Gyűjjenek ide rubintocskáim ! A kosárból, mely szintén elmaradhatatlanul lógott a karján, két darab mákosrétes került elő. — Ezt a kis Esztike küldi maguknak, angyalaim. — Az Esztike ? — kérdjük csodálkozva — Hát nem halt meg? Csabainé szégyenlősen lesüti a szemét. Úgy rebegi : — Már föltámadt, kézit csókolom. Tegnap volt a keresztelője. Onnan hoztam ezt a kis mara dékot. Most látjuk ám, hogy Csabainé arca sápadtabb is, nyúlottabb is a rendesnél. Hát mint mondom, egy este Csabainé zavartan tétovázó arccal állt meg a verandám előtt. Az orráról láttam, hogy valamit kérni akar. — No, mi baj, Csabainé? — Semmi baj, nagyságos uram, semmi . . . csak egy nagy kérésem volna. — Ki vele, Csabainé. — De nem haragszik meg ? — Ugyan már Csabainé ! A kérésnek nincs tüskéje, hogy megszúrhasson vele. — Hát csak kimondom. Azért is, mert tudjuk, hogy a nagyságos urnák úgyis sok fölös könyve van a boltjában. — Az én boltomban ? — Igenis. A könyves boltjában. — Hát azt kitől hallota, hogy nekem valamelyes boltom van ? — Csak úgy gondoltuk . . . mert hogy a Vica lányom, az oskolás, a tulajdou szemével látta a nagyságos úr tulajdon nevét egy könyvön. Haza is hozta. Még a szomszédasszony is leábécézte a nevét róla. No, gondoltuk, nagyon szép könyves boltja lehet a nagyságos úrnak Budapesten, ha már a neve is rajta van a könyvön. Aztán beszélgettünk erről is, arról is, szó szót ért, emlegettük, hogy már lerongyollo tt az imádságos könyvünknek a táblája. Akartunk is újat venni már, de hogy meghalt az Esztike . . . aztán hogy megszületett az Esztike . . . meg hogy eltemettük az Esztikét . . . azután hogy megkereszteltük az Esztikét . . , Hát a Szentmihály lova meg a gólya elvitte az új imádságos könyvünket. Csabainé elhallgatott. Egy kicsit elérzékenyedett. A két kis Esztike járhatott az eszében, amint az egyik a vászonfehér, a másik a karmazsinvörös kezecskéjével széttépi ós a szélnek szórja a reménybeli új imádságos könyvet. — Hát aztán — folytatta — sokáig tanakodtunk ezen a dolgon. Aszongya az apjukom, szólhatnál a nagyságos úrnak, hátha akad a boltjában valami heverő imádságos könyv, amit nem tud eladni. — Hm, csak az az egy bibéje van ennek