Pápai Hírlap – VIII. évfolyam – 1911.

1911-08-05 / 31. szám

PÁPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség': Jókai Mór utca 60. szám. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kohn Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. SZEMLE. Az új ellenség. Megtaláltuk az új ellenséget s most már nyugodtak lehetünk. A férfiú, kinek ezt köszönhetjük, az osztrák képviselőház elnöke, Sylvester dr., ő adta a tudtunkra, hogy a mi ellenségünk Angolország! Ez akarja tőlünk elvenni az Adriát, meg a Földközi tengert, mely pedig azoké, akik partjain lakoznak. Ha azonban mind összetartunk, folytatja Sylvester dr., osztrák-magyarok, olaszok, franciák, németek (vájjon ezeknek mi közük a Földközi tengerhez ?) akkor rendben van minden, győzni fogunk. Miután ekkép az európai szövetség a Földközi tenger jegyében kialakult, reszkessen az új ellenség — agyonütjük szörnyen. 1 = egy darab Dreadnoughtunk már készen van, kis türelem, lesz még rá kettő s akkor megtáncoltatjuk azt a csúf vöröspofáju brittet. És Sylvester dr. egészen belelovalja magát a dühbe s egész komolyan hiszi, hogy lesznek bolondok, akik hajlandók rá, hogy egy tőlünk teljesen idegen, nekünk sohasem vétő tengeri csudahatalom ellen fenekedjünk a mi szegény, szerény kis flottilánkkal. És közben feledjük el, hogy még két év elölt csak egy hajszál választott el bennünket a muszka háborútól s érdekellentéteink ma is alig kisebbek, mint akkor voltak. És egyszerűen pottyanjon ki memóriánkból, hogy hogy fenekedik ellenünk az a szomszéd olasz, aki szövetséges is, földközi-tengeri érdektárs is, mégis jobban gyűlöli az osztrákot, mint a Paprika Jancsi szinház módjára dróton előrángatott új ellenség, az angol. Elnyomók és elnyomottak. Szegény városi magyar ember, mikor kinyögte a maga 2 K-ját az ünnepnapi egy kiló borjúhúsért meg a maga 1 K 68 f-jét a hétköznapi marhahúsért, amivei a maga nyolctagú családját táplálná, ha a borjúhúsnak nem lenne fele csont, a marhát pedig meg tudná élvezhető puhaságra főzni, szegény városi magyar ember, ilyenkor eltűnődhetik aztán, hogy milyen szép dolog is az elnyomónak lenni. Mert ezt olvasta ám a Zeitungban, mely szól a nagy harcról, amit az osztrákok az argentiniai husbehozatal érdekében indítottak. „Nem engedjük meg, hogy a magyarok elnyomjanak, kiszipolyozzanak bennünket. Olcsóbb húst akarunk ..." Ha aztán az a városi magyar ember átmegy a szomszéd stájer földre, ott látja, hogy az „elnyomottakénál jobb húst olcsóbban lehet kapni, mint minálunk. Hogy a vendéklőkben, pláne a fürdőbeli vendéklőkben mennyivel kevesebb pénzért hozzájut az ember a magyar Eldorádóból származó pecsenyékhez, arról jobb nem is beszélni. Feltétlenül hasonlíthatlan olcsóbb világ van odaát, mint van minálunk s mégis mi vagyunk az elnyomók s ők kiabálnak az argentiniai húsért. Mi, az elnyomók nyugodtak vagyunk, dúskálkodunk minden jóban, hogy ne mondjam megfulladunk saját zsírunkban, kilónként 2 K, illetve 1 K 68 f-ért. A földmives-iskolák reformja. Gazdaközönségünk körében mind sűrűbben és sűrűbben merültek fel panaszok a földmives-iskolát végzett tanulók ellen. Kifogásolták ugyanis elöször azt, hogy ezek a gazda-fiuk, kik az iskola elvégzése után saját birtokukra mennek gazdálkodni, olyan ismereteket szereztek és vittek magukkal, melyek kisbirtokuk körét meghaladják s melyek egy nagyobb birtok munkavezetőjének szükségesek ugyan, de kisgazdának nem. Kifogásolták másodszor azt, hogy azok a tanulók, kik valamely uradalomba állásba mentek, az alárendelt cselédséggel nem tudnak bánni, azok közt nem tudják a kellő fegyelmet fenntartani. A harmadik s legnagyobb kifogás az volt, hogy az uradalmakban alkalmazott tanulók nem mint felügyelök, munkavezetők, vagy majorgazdák akartak munkálkodni, hanem Írnoki, ellenőri, ispáni, stb. szerepet játszanak. Hosszabb gyakorlatom alapján elismerem, hogy a kisgazdák fiai több ismerettel hagyták el az iskolát, mint amennyire szükségük volt. Hogy az alkalmazott tanulók sem tudtak egészen megfelelni a kivánalmaknak, szintén elismerem, de ennek oka az, hogy a kisgazdafiuk, mint pedig azok, kik állásba igyekeztek, egy tanterv szerint oktattattak s igy természetes — nem választhatván el ezek oktatását egymástól — egyforma ismeretekkel mentek ki az életbe. Arra pedig, hogy egy 18—19 éves fiatal ember a gazdaságban 40—50 éves embereknek imponálni tudjon, bizonyos rátermettséggel kell birni. A harmadik s leginkább hangoztatott kifogást azonban nem akceptálom, mert hogyha az uradalmak és a gazdák a földmives-iskolát végzett tanulókkal továbbra A „PÁPAI HÍRLAP" TÁRCÁJA. A g-itár. Üreg vak ember — az oldalán gitár . . . Kis vezetőjével házról házra jár. Oly régesrégi megszokott alak . . . Nagyapánk is ilyennek látta csak. Pedig, hely, mondták, igaz-e, vagy mese ? Volt nagy estély hires énekese . . . Lehet: ékesítette bibor s korona . . . Hányféle királyt is játszhatott valaha ! S mint szédíthette a taps, a babér, az arany 1 S hány asszony csokolhatta mámorosan! De valami történt . . . Isten tudja mi ?! Ma —- senki se bánja, senki se kérdezi. Ha kis vezetője megáll valahol. Az öreg megtorpad, a húrba kap és dalol. De mintha valami gyászdob döngene: Fuldokló búgás az éneke. Csak förrenve a hangja d-elakad S ő reszkető kézzel tépi a húrokat. S olykor láttam már, nézd, ime, nézd: Nem hallja meg a fillér csörrenés t. S csak mozog az ajka hangtalanul S megtört ajka fölmagasztosul . . . Gitárjával sem bir már, de úgy áll, Mint valami átokverte, dacos király. És ilyenkor felbúg, felhörög: Van abban valami nagy, ami örök. Tán nem is egyéb, csak az örök — soha: S kis vezetője vonja már tova: Egy házzal tovább . . . S jár, egyre jár . . . Öreg, vak ember, az oldalán gitár . . . Tclekes Béla. I! anka. Irta: Cholnoky László. Négy liter bor négy embernek nem sok, osak akkor, ha mind a négy szomorú. Akkor megárt, mint minden, ami a közönyt elzavarja. Ilyenkor veszedelmes haragudni, veszedelme másnak a baján sajnálkozni és főként a szép múltra visszagondolni. Ezért árt meg hamar a bor, mert abban ott fekszik belefultan, holtan mind a három, de valamennyi felébred, ha valaki leissza felülök a bort és egyenesen a megmentőjüknek rohannak neki legelőször.J Valami örökre félbemaradt preceptor turkálta fel bennem mindezt, ő beszélt ilyesmit a a harmadik liternél. És a bevezetés után így beszélt : — Mindenesetre különös, hogy Maróthy a színekről beszél. Sejtelme sincs a színekről és árnyalatokról. Azt sem tudja, hogy a hétköznapnak is háromféle árnyalata van. Van szürke, sötétbarna és fekete nap. A szürkék a legjobbak, ezeken az ember még eszik. A sötétbarnákon már problematikussá válik a kifli is. Ezeken a napokon elborúl az ember. De az elborúlása osak külső, kívülről jön. Beüt egy forint és áll az ünnep. De jönnek a fekete napok! Ezeken végtelenül kicsinnyé zsugorodik a pörkölt vagy a vesevelő kérdése. Ilyenkor az emberben önmagában olvad fel a beléfagyott undor, az mérgezi meg az ember nyálát. Várjatok csak : én nem vagyok részeg. Én már azon is túl vagyok, hogy hamar elbutuljak a bortól. Kegyetlen bizonyossággal, tudom mindazt, amit mondok. — Veczkó Kristófról fogok beszélni. Ki volt, mi volt ó'? Mindenki és minden. Irodatiszt volt a nyolcadik kerületben, de azonfelül szállodás, korcsmáros és uzsorás. A Lónyai-utcában lakott, négyszobás lakásban, de ők osak egy szobát laktak. A többi hármat titokban kiadta napilakóknak. Bizonyosan paktált a gazember a házmesterrel. Az úgy volt eleinte, hogy valaki az ismerősök közül beosont hozzá estefelé és azt mondta — amiközben óvatosan kitett az