Pápai Hírlap – VIII. évfolyam – 1911.

1911-07-15 / 28. szám

azért vállal magára, hogyha esetleg az amortizáció lejárása előtt bármikor meghalna, akkor örökösei tehermentesen örökölhessék a házat. Micsoda okos és gyakorlatias példa ez nekünk kisvárosiaknak is. Mért ne követhetnök mi is? Szép, egészséges és a város közepe mellett fekvő száraz telket eleget találnánk; és ha 40—50 tagot, mert ennyi szükséges, összetoborzunk, az az emiitett fővárosi társaság az egész kivitelt magára vállalja. Én bizom abban, hogy legalább ötven tagot összegyűjtünk, hiszen nemcsak hivatalnokainknak, hanem iparosainknak és kereskedőinknek is hasznára válnék ez intézmény létesitése és ők is szivesen csatlakoznának hozzánk. Mig alacsonyabb házbért fizettünk, nem gondoltunk házépíttetésekre, de mióta oly magasra szökkent fel a bázbérek skálája, nincs okunk többé tétovázni. Azt a sok száz koronát inkább tőkésitsük a magunk s örököseink javára, semhogy sokszor uzsorára dolgozó házi urak zsebét tömjük vele. Reméljük, hogy mozgalmunk megindulásához és sikerre jutásához városi hatóságunk is hozzájárul. Becsületbeli kötelessége ez. A grófi bérház lakásbérleti felemelésének pedig köszönjük, hogy e lépésre a hatalmas impulzust megadta. Lakásbérlő. Hús nélkül. Nemrég egy nagyon érdekes, szociális és gazdasági problémákkal foglalkozó könyv jelent meg, amely hiteles statisztikai adatok alapján kimutatja, hogy Magyarország az az ország, ahol aránylag a legkevesebb húst fogyasztják. Ezen a ponton vitatkozni nem lehet, sőt fölösleges is. A számok adatai minden ékesszólásnál szebben beszélnek és ha humort keresnénk a szomorú tény mögött, azt kellene hinnünk, hogy a magyarok megundorodtak a hústól s a növényi táplálkozásra tértek át. Pedig nálunk nagyon kevés a meggyőződéses vegetáriánus, mi, sajnos, erős húsevő nép lennénk, ha telnék húsra, de, sajnos, nálunk elkényszeredett, korgógyomru emberek élnek, akik vasárnapnak látják a közönséges hétköznapot, amikor némi húsféle kerül az ebédhez. Vacsorára megteszi a kávé is, vagy gyümölcs, vagy bármi más olcsó eledel. Most már elmélkedjünk, honnét van mindez. Csakugyan annyira szegény náció volnánk mi magyarok, hogy nélkülöznünk kell a legtáplálóbb eledelt, a húst ? Annyira oda van már ez a tejjel mézzel folyó Kanaán, hogy ném telik már húsra sem ? Hiszen kétségtelen, hogy más nemzetekhez képest szegények vagyunk. De csak körül kell néznünk és találunk még szegényebb nemzetet is. Ott van például Olaszország, amelynek nyomorúsága szinte páratlanul áll és mégis aránylag sokkal több húst fogyaszt Olaszország népe, mint a miénk. Azt mondhatnánk, hogy a parasztság nem él hússal. Csakhogy a paraszt mindenütt egyforma. A francia paraszt éppen olyan szigorúan megvonja magától a gasztronómiai élvezeteket, mint a magyar. És nincs is az a jólét, amely nagyobb változást tudna előidézni a nép étkezési szokásaiban és rendjében. Az a bizonyos tyúk ma még ritkábban fő a paraszt fazekában, mint IV. Henrik idejében, de ezt nem szabad a szegénységre visszavezetni. Ellenben igen nagy baj, hogy a .szegények vagyunk, de jól élünk" elve már csak elv, amely mosolygásra késztet, de egyre kevesebb és kevesebb hive akad. A középosztályról beszélünk, amelynek életét módunk van megfigyelni, mert magunk is közüttük élünk. A középosztályról, amely kezdődik az első rosszul vasalt, de vasalt nadrágnál is csillogó eleganciával végződik. Ebbe a határozatlan körbe tartozik Magyarország népességének egy igen nagy része és kétségtelenül ennek a hatalmas osztálynak élete billenti ránk nézve olyan kedvezőtlenné a húsfogyasztás mérlegét. Csak körül kell nézni nyitott szemmel ebben a dekadens társadalomban és rögtön bizonyossá válik, hogy itt van a baj. A középosztály nem eszik húst, mert drága. De vájjon csakugyan akkora-e a szegénység itt, hogy ezek az emberek kénytelenek megtagadni maguktól a táplálkozás legeleső, legintenzívebb szügségletét ? A felelet: nem. Mert ugyanakkor, amikor az első kérdést felvetettük, szemünk elé tárult ennek a társadalomnak külső képe is, amely hazugságokból alakult ugyan ki, de elég jólétet mutat. Az erőnkön felül való költekezés nem okolja meg azt, hogy ott spóroljunk magunktól, ahol egyáltalán nem szabadna szükséget szenvednünk, de mégis így van. Egy polgári család kávéházi költségei rendszerint nem aránylanak a konyhaköltségekhez, de azért nincs egy józan ember sem a családban, aki erélyesen tiltakoznék a kávéházba járás ellen. Azonkívül még ezer ós ezer kinövése van a modern életnek, amelyek mind arra valók, hogy a szegénységet elleplezzék. De amikor az elleplezés e módjához folyamodunk, beleesünk a tulajdonképen való szegénységbe és nem eszünk húst, mert különben nem mehetünk bálba, vagy nem kocsikázhatunk a korzón, nem ülhetünk a ragyogóan fényes-kávéházák kipárnázott boxjaiban és nem vacsorázhatunk egyszer egy héten vendéglőben. Nem mehetünk páholyba, bár viszonyainkhoz képest a karzatra sem telik, nem mehetünk nyáron fürdőbe, ámbár idehaza is éppen csak hogy megélünk. Fönt az ernyő nincsen kas — ez a mi Potemkim társadalmunk képe és inkább koplalunk valamennyien, csak a szegénység meg ne lássék a könyökünkön. Azaz, hogy ez még nem volna olyan nagy baj. A szegénység szemérmes és nem szívesen mutatja meg arcát a nyilvánosságnak. De nálunk, aki tisztességesen járhatna, az a walesi herceget akarja lefőzni eleganciában, ennélfogva nem költhet húsra. Ezek után pedig ne csodálja senki, hogy nálunk,szinte járványszerü a kényszer vegetáriánizmus. Iskolai értesítők. i. Róni. kath. gimnázium. A helybeli róm. kath. gimnázium értesítője az intézet új igazgatójának, dr. Téli Anasztáznak gondos szerkesztésében jelent meg. Az értesítő legfontosabb közlenivalója ezúttal kétben főzzön, egy marék lisztet, amit jó szivvel adnak; a kamarában egy özvegyi ágyat; a mezőn egy gazdátlan sarlót, a földön egy heverő kapát, mely munkás kézre vár. * ÉB Veronka szőke hajáról, mire tavasz lett, lerongyolódott az özvegyi kendő. A lánykori pirosat kötötte rája, bóbitásan, hetykén ; fakó orcáit lángolóra sütötte a májusi verő; melléből lassan, csöppenkint elfogyott az anyai tej és szivéből az özvegyi bánat. Mire arattak, már bele-beledudolt a lányok dalába ; mire az aranyos kévéket összeszedték, már nem járta egyedül az utat a tarlótól a vaoaorapárás házikó felé. Péterke pedig nőtt és vele növekedett a mostohasága. A gyereknek, amig új az árvasága, aranyos a sorsa. Sok vén anyók, szomszédasszonyok, jóakaró nénék mind körülfogják, visznek neki jó szót, mézeskalácsot, pirosszáju sipot, — fésülik, mosdatják, orrát törülik, lépni tanítják. Aztán az ő árvaságát is lassan megunják, mint a kenderfonást vagy az imádságos könyvet, ós a gyerek lyukas köntöskéjével nem törődnek már annyit, mint az anyja lakodalmával. A lakodalom jött is csakugyan, mint egy vig, tarka ünnepe új örömnek, új munkának, új szeretetnek. S mindenki elé tárt ajtó kínálkozott, mikor a gyászi keszkenő helyébe arapártát tűztek az ifjú asszony hajára, — csak a kis Pétert küldték ki a hátulsó kertecskébe, ahol láncvirág nő ós csiga búvik a zöld mohába. A sallangos, csengős lakodalmi szekéren csak neki nem jutott hely, a a vigasságos, nászi tort ő csak a konyhakuckóból nézhette végig. Ez estén aludt el először egyedül a kamrabeli nyoszolyáa, félt, fázott, szomjas volt, de kérő nyöszörgése süket éjszakába fult, ós a köny, mely ekkor végigcsorgott a Péterke maszatos kis arcán, már keserű, tüzes, emberi köny volt és nem a gyermekbánat múló harmatozása ... Új gyermek is jött az új tanyára és Péterke kinőtt ködmenében, nyűtt bocakorkájában úgy ődöngött köztük, mint egy esetlen, reszketeg madárka, akit boldogabb tavaszba költözött társai itt feledtek az idegen télben. Azokból való volt ez az árva kis legény, akik nemcsak egy apának vagy egy anyának, de az egész életnek mostohái, akik örökkön a más útjába lépnek, akiket minden szó sebez, minden tüske tép, akik minden jótól elkésnek, minden munkához balkézzel kapnak, elbotlanak, ha futni kellene, nem tudnak élni, ha élni vágynak, ós nem érhetik el a halált, amikor érte esengenek. Péterke mindent elejtett, ami összetörhetett, mindent bepiszkolt, ami fehér; ha csendet kiváütak, hangos csuklás jött rá, ha köszönni kellett, görcsbe húzódott a nyelveoskéje. Á korholás hullott rá folyton, mint nyúlra a serét, — akár egy ibriket tört össze, vagy a tulajdon orrát zúzta be, akár a rábízott krajcárt vesztette el, vagy nyitva feledte a torkos macska örömére az ajtót. Az anyja, ha dolgozni ment, a mezőre nem szívesen vitte, de otthonhagyni félt ; kút, meszesgödör, harapós kutya, cigányasszony, meg minden más veszedelem az ilyen magában csatangoló gyerek köré csődül. Ha meg mégis elvitte, csak nyűg volt, csak akadók, — a sarló hegyóbe belelépett, a kelő veteményt kigyomlálta, a csalánt a szájába vette, a surranó gyíktól visított, mint zsákba fogott malac. Veronkának nem volt egy percnyi nyugta tőle. Hát odahaza hagyta. A nagy, világos kamra üres, térséges volt ilyenkor, a húsféle már kifogyott ós a liszt még nem költözködött belé. Üres zsákok, felfordult hombár, szakajtógarmada és néhány egérlyuk társaságába ide zárták be Pétert, kést, szeget, tüziszerszámot félreraktak kezeügyóből, ellátták ennivalóval, éa a kis pólyást karra véve, ásó, kasza, borona mellett elindultak a földhöz. Amig kaszáik nyomán rendre dült a kalász, amig a tarlót fésülték vagy a krumplit ásták, Veronka el elnézett a földek fölött, a rézcsillagos tornyocska tájára, hazafeló, ós egy pillanatra keserű lett a sziv, ha visszagondolt a bánatos kis arcra, ahogy az ablakhoz lapulva vágyó szemekkel nézett utánuk. De egy pillanat keserűsége a paraszti lelket még nem zavarja ki a rendből. Hogy a paraszt a munkáját felrúgja, ösztönei után fusson, a kenyér parancsa ellen cselekedjék, ahhoz erős indulat, lázadási mámor, nagy veszedelem kell, nem egy gyermeki zokszó. De ez a kergető indulat is megjött, egy augusztusi alkonyaton, amikor a hazafelé pillogató Veronka a torony mögött égre osapni látta a tüzet. Ezt az augusztust balgán nevezi szűz havának a kalendáriom, a tüz hónapja ez, őrült lidércek bolygó ideje, sáros falucskák gyásza, mely minden nap elmultával más tájról piroslik fel üszkeivel a forró éj csillagaira. Mikor már meghozta gyümölcseit az áldott munka, mikor már gyöngyszemü babbal és aranyos búzával teli a padlás, sárga kukoricafüzór 09 piros papriká koszorú ékesíti a ház homlokát és hizott barom piheg az ólban, akkor jön a tüz, jön a pipa parazsából, a cséplőmasina szertefröccsenő tüzcseppjeiből, a játszó gyermek kezéből, hozza a rohanó vonat, vagy a cammogó szekér mécse,