Pápai Hírlap – VIII. évfolyam – 1911.

1911-07-01 / 26. szám

Lőw Lipót születésének százados ünnepén Szegeden mondott. Felhívta abból az okból, mert Lőw Lipót volt a pápaiak hajdani első rabbija, aki a 40-es években magyar hitszónokiatokat tartott a pápai zsidó templomban. Azóta eltelt két emberöltő, német, tót, rutén vidékek megmagyarosodtak, városok, melyek polgársága németajkú volt, szinmagyarokká váltak s Pápán, melynek lakossága két emberöltő előtt is magyar volt, Lőw Lipót helye máig sincs betöltve s nincs magyar zsidó hitszónok. Erre a szép ünnepre, Lőw Lipót születésének százados ünnepére engem két ok hozott. , Az egyik magyar lelkiismeretem, kötelességérzetem szava. Mi ugyanis a mi zsidó honfitársainktól nemcsak azt kívánjuk, hogy nemzeti életünk gyakorlati munkájában tevékeny és buzgó részt vegyenek. Kívánjuk ezen túl, még pedig közös érdekünkben jogosan és helyesen kívánjuk, hogy ennek a munkának sugalló lelkében is osztozzanak, ebben a lélekben velünk eggyé olvadjanak. Kívánjuk, hogy a mi nemzeti eletünknek, politikai és szellemi életünknek történeti folyamatát a magukénak is tartsák és vallják; hogy ennek az életnek nagyjait, múlt és jelen nagyjait, a magukénak is érezzék. Kívánjuk, hogy Lőw Lipót magyar lelke hassa át őket, ki a zsidó történet hagyományait mindig összefoglalta a magyarral, Szent Istvántól kezdve, s a próféták emlékével Széchenyit és dicső társait ünnepelte, hogy a kapcsolatból nemzeti életünket illető tanulságokat vonjon el. De érzem és tudom, hogy ezzel a mi kívánságunkkal a mi részünkről kötelességek is járnak. Mindenekelőtt az a természetes kötelesség, hogy az ő nagyjaikat, akik így fogták fel feladatukat, ilyen értelemben teljesítették hivatásukat, mi meg a magunkéinak is tekintsük. Ennek a kötelességnek az érzete hozott engem ide, a magyar nemzeti egység egyik nagy úttörőjének, Lőw Lipótnak tisztessétételére. De hozott más ok is s bocsánatot kell kérnem, hogy személyes emlékeimről bátorkodom szólani. Szüleim házánál azokban a sötét napokban, mikor a haza legjobb fiának nevét csak suttogva lehetett kiejteni, azoknak a papi férfiaknak sorában, kik a mi vidékünről lelkesedtek, áldoztak és szenvedtek ügyünkért, Lipovniczky Istvánnal, a későbbi nagyváradi püspökkel, a kocsi László Józseffel, a győri Haubner Mátéval együtt sűrűn hallottam emlegetni a volt pápai zsidó papot, Lőw Lipótot. Utóbb azután közelebbről is megismerkedtem vele. Édesatyám elolvastatta velem két prédikáczióját, hogy hazafiságot és vallásosságot tanuljak belőlük: az egyiket Sámuel prófétáról és Széchenyi Istvánról, a másikat nemzeti föltámadásunkról mondotta. Bizonyára sok mindent nem értettem e beszédekben, noha az akkori zord időjárás korábban érlelte a lelkeket. De mélyen, máig feledhete tlenül meghatott az ó-testamentomi és a magyar életnek, történetnek, képeknek, neveknek az a kapcsolata, melyet a füzetekben találtam. A vallás legősibb hagyományaitól mintegy megszentelve éreztem mindazt, ami szivemet dobogtatta. Öntudatlan hatalmába kerített az a szellem, mely a protestáns kornak, a magyarság igazi nemzeti öntudatra ébredése korának szelleme volt. Félszázad távolából hangzanak ma felém ezek az igék: egy magyar léleknek bibliai igéi. E félszázad alatt sok történt. Még pedig történt abban az irányban és értelemben, amint Lőw Lipót a hazára nézve is, felekezetére nézve is óhajtotta. Óhajtásával találkozott nemzetünk szelleme, az &.?• egységre, magához való hűségre és haladásra törekvő magyar szellem, melynek ő nemcsak részese, hanem kiváló képviselője volt. Mindent, amit elértünk: kivívott állásunkat, biztosított jogainkat, megalkotott közintézményeinket, kultúrai sikereinket, mindent ennek a szellemnek köszönünk. Köszönjük annak, hogy ez a szellem a haladás gondolatát és a magyarság gondolatát, az emberi érdeket és a nemzeti érdeket mindig egynek érezte és mindig összefogva, egységben tartva, egymásért és egymás által munkálta. Majd másfél századja csak napjainkban mutatkoznak jelei a magyar lélekben eggyé forrott két gondolat, két érdek szakadozásának. Ezek a jelek annál aggodalmasabbak, mert minden alkotást csak azok az erők tarthatnak fenn, amelyek létrehozták. Mi pedig mindazt, ami ránk nézve becses, ami jövő fejlődésünknek, sőt megmaradásunknak biztosítéka : a haladás és a magyarság gondolata nemzeti lelkünkbe edződött egységének köszönhetjük. Ennek a szövetségnek volt hirdetője Lőw Lipót is s ez teszi pályájának emlékét tanulságossá és útmutatóvá napjainkban. Valóban ezen a pünkösdi ünnepen, a megszentelés és megNem tudjuk ki felelős a közgyűlési igéret be nem váltásáért, de bárkinek a mulasztásáról van szó, kemény megrovást érdemel. Utóvégre valakinek vagy valakiknek a hanyagságáért nem viselheti az egész város az „ázsiai" bélyeget. De ha már a mulasztás megtörtént, meg kell azt szüntetni minél előbb. Nem igaz, hogy az elmebajosok megfigyeléséhez a város nem rendelkezik megfelelő hellyel. Igenis rendelkezik! A nöi kórház udvarán hátul van egy keresztben álló épület; egy kis átalakítással teljesen megfelelne a célnak. Három szép nagy szobát könnyen lehetne csináltatni belőle. Az épület most ott pusztul, romlik hasznavehetetlent, egy ambiciózus ifjú használja aviatikai műhelyül. Egyébként is könnyelműség volt a várostól jövödelmezötlenül hagyni évek hosszú során át a kérdéses épületet; bérlakásnak is át kellett volna már rég alakíttatni. Ezt azonban csak úgy mellesleg jegyezzük meg, annak illusztrálására, hogy városi középületeink jövödelmezösége nem használtatik ki kellőleg. Maradjunk tehát csak annál, hogy az épület alakittassék át oly módon, hogy elmebajosok megfigyelésére is alkalmas legyen. Ez annál könnyebben és célszerűbben volna keresztülvihető, mert a nöi kórházban a városi orvosok hivatásszerűen naponként többször megfordulnak; van kéznél állandóan betegápoló is, akire esetleges kisegítő alkalmazásával a megfigyelés alá adott elmebajosok gondozását is rá lehetne bizni. Létesüljön tehát mielőbb szerencsétlen embertársaink részére egy alkalmas megfigyelő helyiség, hogy a humanizmus kigúnyolására a jövőben ne kellessék őket a rendőrség zárkájában elhelyezni. Ezt kívánja a város becsülete. Filantróp. Lőw Lipót emlékére. Irta Beütliy Zsolt. Lapunk egy régi barátja felhívta figyelmünket arra a gyönyörű felköszöntő beszédre, melyet a magyar stílus nagymestere Beöthy Zsolt a nagy harcsa-bajuszát ós elvörösödött, mint a rák. Hamar indulatba jött s ez egyszer még hamarább. De kevés beszédű ember volt s mielőtt kifakadt, kereste a szót. Ilyenkor egy-egy rettenetes pillantást szokott vetni a földre. Aztán megrázta fejét. — No hát én kivágom a házamból, én kivágom ! — Cseh Zsiga csak vigyorgott rá, ravaszúl, gúnyosan. — Aztán mit vág kend ki ? — Mit vágok ? Mit vágok ? Majd meglátja kend, hogy mit vágok, hát azt az asszonyt a porontyával együtt kivágom! Cseh Zsiga iszonyút kacagott. Olyan jóízűen tudott kacagni, hogy csak úgy döcögött bele. — No komám, kend se reggelizett még máma, 'gyűjjék, oszt ott a szalonna, itt a csutora, oszt kenyér is van, parázs is van, csak pirítani köll a szalonnát. Bognár János meglóbálta a fejét, ami annyit jelentett, hogy nem iszik. Hanem a csutora át ugyan elfogadta a méregnek leöblítése okáért. Cseh Zsiga ellenben jóízűen evett. Darabig nem szóltak egy szót sem. Végre is Cseh Zsiga megkérdezte. — Há osztán mér baj az a gyerek ? * — Mér baj ? Hát azér baj, hogy én már 50 esztendős vagyok. — Azér nem baj. — Aztán meg hogy én mán öreg vagyok. — Olég fiatal az annya. — Az annya? Hászen az a baj, hogy fiatal. — Mér baj ? — Mer azér, hogy baj. — Accsak nem baj ? — Dejszen az hogy baj ! — Hát osztán mér baj ? — Hát az azér baj, mer ha a kocsis megvénül, nem tudja hajtani a csikót. Osztán, ha nem tudja hajtani a csikót, más hajtja ! — Persze, hogy más hajtja ! — éa Zsiga koma újból nagyot kacagott. — Tudja kend János koma, már kezdem én érteni kendet. — Kezd-e ? Kezd a fenét! — Hanem koma ! — No! — Talán innánk ? Azzal ittak. Aztán csönd. Cseh Zsiga pipára gyújtott. Bognár János nem gyújtott rá, nem izlett neki a pipa se, csak a bor. De a bortól beszédesebb, közlékenyebb lett. — Hát látja kend, én így jártam. Vénségemre ilyen csúfúl jártam. — Hinné kend? — Hátsz, persze, hogy no! Ami igaz, az igaz. Vén szamár vagyok én már, nem telük ki ón tüllem annyi, hogy az asszonynak gyereke legyen ! Botlott az asszony, ha mondom. Biztos, hogy botlott. Cseh Zsiga csak vigyorgott, nagy kedve lett volna kacagni, de mégis átallotta. — Hátszen a jó ló is botlik, ámbátor négy lábon jár, noha az asszony nem egészen ló, főleg, ha a komámasszonyt vesszük, akiről nem szinte tételezhetném föl, hogy a botlás irányában hajlamai keletkeztek volna valamikor. A koma megint csak elvörösödött, mint a török-bársony, aztán belelegyintett nagy, esetlen tenyerével a levegőbe. — Eb, asszonyrul mindent föl lehet tételezni, no! Effelül kend nekem bijába regél akármit. — Hát akkor igyunk ! Ittak és aztán újból ittak, s minél többet, annál szaporábban. Csak Zsiga már nem gúnyolódott. Elkomolyodott. Látszott, hogy töri a fejét valamin. Egy félóráig ültek így, miközben nem beszéltek egyebet, minthogy Cseh Zsiga megszólalt: — Hát igyunk ! Mikor aztán Bognár Jánosnak már igen lógott a feje, Cseh Zsiga ostorhegyre vette.