Pápai Hírlap – VIII. évfolyam – 1911.

1911-07-01 / 26. szám

világítás ünepén, midőn megszentelést keresünk múltunkhoz való hűségünkben és megvilágítást jövő feladatainkra nézve : áhítattal gondolhatunk a feltámadásról szóló s válságos napokban mondott beszédének magasztos szavaira :„ Ezentúl a különböző nemzetiségek és vallásfelekezetek egyesülendenek a testvériség szellemében, mélyen érezvén, hogy egy a Mindenható, kit imádunk, egy a föld, mely ápol s eltakar, és egy a síron túli haza, mely felé remélve tekintünk." Áment mondva, éltetem az ő nagy emlékét és mindazokat, akikben ez az emlék eleven erő gyanánt él és hat. A nőegylet jósziv-finnepélye. A pápa városi jótékony nőegylet vezetősége: áldottlelkü asszonyok és az egyesület modern szellemű titkára, merész elhatározással szakítottak a hagyományokkal és a régi, megszokott „Kóstoló" helyett idén „Jósziv-ünnepély" cime alatt hozták össze azt az összeget, amelynek rendeltetése szárítani a könnyeket, enyhíteni a nyomort, segélyt nyújtani a társadalom azon sorsüldözötteinek, akiknek nincs más menedékük, mint a közjótékonyság. Azok, akik talán jóhiszemű konzervativizmussal attól tartottak, hogy az évek hosszú során át nagy népszerűségre és kedveltségre szert tett „Kóstoló" törzspublikumát az új népünnepély nem tudja meghódítani magának, — alaposan csalódtak, mert az érdeklődés a „Jósziv-ünnepély" iránt talán még fokozottabb mértékben nyilatkozott meg. Hiába, modern áramlatok forgatagában élünk, mindenben kapunk a sablontól eltérő, újat igérő után. E kis bevezetés után próbáljuk meg leírását adni a minden izében pompásan sikerült ünnepélynek. Visszaemlékezés a kóstolóra. Visszaemlékezéssel kezdjük. Visszaemlékezünk a régi jó „Kóstolóra" ott a főiskola udvarán. Megelevenedik előttünk a mozgalmas kép, amelyet ilyenkor a hatalmas udvar mutatott. A különböző sátrak a bennük felszolgáló szép asszonyokkal, szép leányokkal megjelennek előttünk. Sütemények, krémes-bélesek, torták, rétesek kínálkozva mosolyognak ránk, inycsiklandozva száll a kedvelt nemzeti eledel, a pörkölt illata. Az asztaloknál vidám társaságok kóstolgatnak, s mire leszáll az est, mindent el— Hát aztán igazán nem köl kendnek az a gyerek ? — A kutyának köll, nem nekem I — Régen tudtam én már, hogy vén szamár kend, de azt tartom mások is tudták, hanem hogy ennyire tökkel ütött .a kend feje, azt mégsem gondoltam ! De mit beszélek, fej ? Hát van kendnek egyáltalán feje ? Azt a korpászsacskóval kicserélt üres lopótök mivoltját a kend elillant eszetokjának ! Bognár Jánost annyira meglepte ez a hirtelen ostorpattogás, hogy a szeme is kidülledt bele. Csak nézett, mint a harcsa a mosóteknőben. — Azt kérdem — folytatta Cseh Zsiga — hogy egyáltalában nem köll kendnek gyerek ? Nem esne jól kendnek egy gyerek ? Aki majd fölcseperedne, mire kend olyan vén szamár lesz, hogy már nem tudja megfogni az ekeszarvát, aki majd dolgozna kend helyett, mikor már kend a hamut is mamunak mondja, oszt akire rámaradna az a kis birtok és nem prédálnák el a kend éhes rokonai, kedves Mári huga, meg az ángya! . . . Bognár János itt felordított. Olyan, egyetlen szóval meg nem nevezhető ordítás volt ez, amit csak körülírni lehet. Olyan volt, mint mikor a gyerek nem fogyasztanak csupa jószívűségből. Már csak a borok vannak hátra, azokat is addig kóstolgatják, miglen nóta lesz belőle. A cigány húzza, búg a zene, a fiatalság kezdetben kóstolgatja, aztán mérték nélkül élvezi a táncot. Mire éjfélkor lefújják a mulatságot, elhangzik soksok szerelmes bók s lágyan elcsattan néhány szerelmes csók. íme ez volt a „Kóstoló". Jósziv-ünnepély. De már ennek vége. Többé nem kóstolunk. Idéntől kezdve a nőegylet „Jósziv-ünnepélyt" tart. Helyes ! Igen könnyen belenyugszunk. Hisz tulaj donkép a „Kóstoló" is jósziv-ünnepély volt. Aranyos jó szivek rendezték, jószivü közönség vett benne részt, hogy szórakozva hozza meg áldozatát a jótékonyság oltárán. Csak a cim változott, a lényeg ugyanaz maradt. Menjünk tehát a „Jósziv-ünnepély"-re. Utunk egész népvándorlás közt visz a vasúti restó felé, hol az ünnepélyt tartják. Alig múlik el négy óra, mire kiérünk, máris alig kapunk helyet. Elegáns nyári kosztümöktől tarka a tágas kert, jókedv ül az arcokon, kacagás cseng szerte. Egymás mellett szép sorjában húzódnak meg hatalmas felirataikkal a pezsgős, borozó sátrak, melyekben szép asszonyok, szép leányok a csaplárosok, s mosolyogva kínálgatják az isteni nedűt. Ám azért a cukrász-sátor sem maradt el, hogy ne panaszkodjék, akinek az édességekben kedve telik. A sört konfettivel ittuk, — tudniillik konfettit is árultak. S ha már kaptunk a fejünkre, a nyakunkba, a színes papir-esőből, mért ne kaptunk volna a sörünkbe is! Aki különben valami kérdést adott fel magának, s megfejteni nem tudta, bizalommal fordulhatott a kecses jósnőhöz, ott biztosan biztos választ nyert. Vig Színpad. Tévedne azonban, aki azt hinné, hogy a „Jósziv-ünnepély" csak ennyiből állott. Volt ott, kérem szeretettel, szinpad is, még pedig Vig Szinpad! Hat óra után a direktor, Szentgyörgyi Sándor karnagy, megjelent a pódiumon, oszt kijelentette, hogy kezdődik az előadás. És tényleg megkezdődött. Füredi Kálmán teljes zenekara nyitányult, Tóth Anna énekelt í/de milyen szépen, meg is kellett újráznia), a direktor pedig az ő sajátos — tegyük hozzá: közkedvelt — modorában zenés előadást tartott a népszámlálás humoráról. Az iparos-ifjak dalárdája karban, Schernhorszt Alajos pedig szólóban énekelt. Akik olyan szerencsések voltak, hogy a pódiumhoz közel ülhettek, azok kitűnően mulattak a Vig Szinpad előadásain. Meg is tapsoltak minden egyes számot, sőt távolról is hallatszott visszhangkép egy-egy elszánt tenyér üsszeütődése. Este 9-re is volt hirdetve előadás, de éjszakai tudósítónk későn érkezett ki, s bárkiakarja megenni a csukamáj olajat, de eltátják a száját, s a gyerek ordít. — Hát pedig hiába, az így lesz, — folytatta Cseh Zsiga — mert ha nem így lesz, akkor kend az asszonyra hágy mindent . . .! — A gutát az asszonyra! — Persze! De hát utoljára valaki-é mégis csak lesz az a kis fold, meg az a kis ház ? No ! — Hát úgy-e, hogy vén szamár kend, nem tudja megérteni, hogy milyen jó egy gyerek. Hanem tudja mit, ha kend kidobja, hát jól van, dobja ki. Hadd kiáltsa kendre ország-világ szája, hogy kidobta a gyerekét ! De ha kend ki dobja, én fölnevelem, érti kend, én nevelem föl ! Nekem már van, de elfér köztük ! Nekem kell, érti, ha kendnek nem kell, nekem kell ! Bognár János dehogy is értette! Ö csak azt értette, hogy őneki csakugyan nincsen örököse! aztán férfi gyerek az mégis csak mindközt a legigazibb örökös. A testvéreit gyűlölte. A feleségéről feltételezte, hogy rögtön férjhez megy, ha ő meghal. Hát mégis csak igaza van a komának. Felállt ós nagyot fujt. — Hát pedig nem neveli kend ! — Hanem ? — Hanem én ! Hát ki mondhatja rá, hogy nem az én gyerekem, ha mindjárt megfordítva tői kérdezte, hogy volt-e előadás, mindenki azt felelte: „nem tudom". Lehet, hogy este későn sokan már nem tudták mi történik körülöttük, de az is lehet, hogy az esti műsor legalább nagy részben elmaradt. Hisz a direkció a falragaszokon előre jelezte, hogy a műsor betartásáért nem vállal felelősséget. Jól tette, hogy nem vállalt, legalább nem kell ráfizetnie! Tánc. Kérdjük mindazoktól, akik valaha népünnepélyen jelen voltak, hogy mi más fejezhette volna be az ünnepélyt, mint tánc. Hát lehet elképzelni, hogy ahol muzsika szól, s ahol fiatalság van együtt, pláne olyan nagy számmal, mint a „Jósziv-ünnepély"-en, hogy ott ne táncoljanak ? Nem lehet, mondjuk a leghatározottabban. Táncoltak bizony itt is annyit, hogy a ragyogó csillagok is elcsudálkoztak fent a magas égen. Pedig meleg is volt, por is volt — mert hát nem fénymázolt parketten, hanem a puszta anyaföldön ropták —, de egyetlen-egy táncos arcán sem láttuk, hogy ezek a kellemetlenségek valami túlságos gondot okoztak volna neki. Inkább keltett talán visszatetszést az, mikor a cigány éjféltájban „lefujt". Kik voltak jelen ? Ez a legfogasabb kérdés, amelyre a jósnő sem tudott volna határozott választ adni. Nagy általánosságban szólva, jelenvolt mindenki, aki nem volt máshol. A nőegylet egész vezérkara ott sürgölődött-forgolódott. A két helyen felállított pénztárnál is ők teljesítettek szolgálatot, ügyeltek a rendre, a kiszolgálásra. Ment is minden, mint a karikacsapás, úgy hogy a nagy közönség a legteljesebb megelégedéssel távozott a kedves ünnepélyről. Elismerés. Hogy a „Jósziv-ünnepély" már első alkalommal ilyen fényesen sikerült, s feledtette elődjét, a „Kóstolót", s hogy az anyagi eredmény sem maradt az előzők mögött, az tisztán a nőegylet lelkes hölgyei, köztük első sorban Sült Józsefné elnöknő buzgólkodásának köszönhető. De igazságtalanok volnánk, ha az elismerés zászlaját meg nem hajtanók az egyesület agilis titkára: Fürst Sándor járásbiró előtt is, akinek szintén igen nagy része van az elért szép sikerben. Jutalmuk legyen a hála, amely majd a segélyezett szegények szivéből fakad! Typographus. * * * Az ünnepély jövödelme. Fenti tudósításunk pótlásául közöljük, hogy a „Jósziv-ünnepély" tiszta jövedelme mintegy 1000 korona lett. Ez az aránylag nagy összeg az 50 filléres belépő-jegyek árából, a küldött adományok elárusításából és felülfizetésekből állott elő. Ez is bizonyítja, hogy milyen nagy volt az érdeklődés az ünnepély iránt. is igaz! No, ölég az hozzá, komám kend a szamár, hogy elhitte, hogy én azt hiszem, hogy a gyerek nem az én gyerekem ! Azzal kitámolygott a pincéből és közben önmagának mondogatta. — Hát, vagy az enyém, vagy nem. Most már ez mindegy. Hanem hogy az én nevemet viseli, az már szent egy igaz ! Cseh Zsiga elégülten mosolygott és utána szólt. — Hát aztán mér kerekedett föl ilyen egyszerre kend ? — Mór ! Hát nem tudja kend, hogy csak délig lehet születést bejelenteni a hivatalban ? Az ármányos Cseh Zsiga mosolyogva nézte, amint Bognár János lekullog az uton, aztán bezárta a pincét ós ő is elment. Amerre ment, virágzott a szőlő s a méhek körüldönögték a permetezéstől kék-pettyes leveleket, s egy kis kíváncsi iiju méhecske utána osont az ármányos komának virágról virágra szállva. Aztán mikor visszarepült a kasba, ott mindenkinek elpletykázta, hogy az ármáoyoB koma Bognár Jánosékhoz tért be. De hogy mi keresni valója lehetett ott neki, arról nem tudott beszámolni a méhecske.