Pápai Hírlap – VII. évfolyam – 1910.

1910-03-26 / 13. szám

Füzes mögül a lesből golyók süvítenek, Ritkulnak bástyaszélen a német őrszemek, De hajt röpül a gránát túlról a légen át S ahol leszáll a földre, vér jelzi a nyomát. Égnek már harci lázban vitézek széltiben S vizsgálni a hadállást vezérük megjelen, A táborkar nyomában, Bálint megy oldalán S Rákóczi bajnokának ily szó kel ajakán: „A pápai diákról hallottam eleget, Tudom, párjára lelni latinban nem lehet, De hogy harcolni tudjon, nem gondoltam soha, Avagy tanítja ezt is a hires oskola?" „Uram", felelte Bálint, „harc a mi életünk, Sorsunk parancsa szab más és más fegyvert nekünk, Egyszer nincs semmi fegyver velünk, csak a betű, Máskor meg harci szablya, acélos zengzetü". Ahol járnak, köröttük felporzik a mező, Göröngyén gyilkos ólom kopog, mint jégeső S aggódva mondja Bálint: „Ne vedd tőlem zokon, De itt kockán van élted, vitéz tábornokom". S mosolyg rá félszemével Vak-Bottyán, a vezér: „A nép azt tartja, hozzám golyó sohase fér, E hír a bamba svábnak fülébe elhata, Azóta úgy neveznek: az ördög fajzata". Aztán pillantatával a téren széttekint, Lovagló ostorával türelmetlen legyint: „Lassan megyünk előre, fújjad, kürtös-fiam! Malomnál, győri útnál kezdődjék a roham!" A kürt érces szavával a síkon átzeneg, Egyszerre talpra szökken, felzúdul a sereg, Az éle már elüljár ostromlétráival, Az ágyuk torka fentről bőszebb dühvel rival. S amint előbb hatolnak Bottyán s kísérete, Ötven lépésre tőlük kartács lobbot vete. „Vigyázz, uram!" kiáltja Bálint és hirtelen Elébe ugrik, hogy így oltalmául legyen. Pattannak a szilánkok, eldől a két alak, Rohanva mind a tisztek feléjük rontanak. Rettentő gondolatnak, látványnak iszonyat, Hogy Bottyánt elveszítsék, féltett bálványukat! De hála, hála Égnek! Már talpon a vezér, Felsértett homlokáról csöpög kevéske vér És szól kíséretéhez, bú hatja át szavát: „Emitt kell a segítség, helyettem mást talált." Ott fekszik lenn a porban, ki éltét áldozá, Zihál még keble, jaj! de látszik: már nem soká. Bottyán melléje térdel s felbontva ujjasát, Meglátja, drága testét hány vasszög járta át. És megpillantja vállán a gálya bélyegét, Amint Nápolyban egykor vassal ráégeték És a kemény vezérnek csordulnak könnyei, Jelét a vértanúknak csókjával illeti. És mintha volna a könny az élet balzsama, Sápadt arcán az élet újból kicsillana, Emelkedik helyéből, támasztják ősz fejét És szól megtört szemével bágyadtan nézve szét. „Itt vagy, dicső vezérem, Rákóczi bajnoka? Nem férhet, ó ne férjen hozzád golyó soha. Maradj meg a magyarnak, hogy győzzön nemzetünk!" És Bottyán mond szelíden: „Te is maradj nekünk/' „Nekem nem kell maradnom, nincs dolgom kőztetek S nyugodtan meghalok, ha egyet megérhetek... Ha látom ... Látom is már... Kuruc, hajdú, diák Kitűzte Pápa várán Rákóczi zászlaját!" Akkor bukott le a nap s fény volt, mint nappalon, Lángolt bombák tüzétől mögöttük a malom És vérvörös sugárok mutatták az utat, Hol Bálint pap csapatja a várba felhaladt. „Nekem nem kell maradnom, munkám végezve van, Csak egyet, még csak egyet hadd tudjak biztosan: Kiket hozzád vezettem, kik küzdtek lelkesen, A szép, derék fiúkra, ugy-e, gondod leszen?" „Gondom lesz. Oldalamnál fogom mind tartani, Bennem lássák a papjuk Bálint diákjai?' Ó édes, jóleső szó! Bálint végsőt lehel * S,boldogság;könnyű szárnyán repül a lelke "elTTT -m-n-s 2iMelyet Bottyán kivívott, nem áll többé a vár, Kiszáradott a tó is, ledőlt a bástya már És mégis hogyha élne a lelke, semmi más, Sarjadna omladékból akkor feltámadás. De lelke él-e köztünk? Búsongva kérdezem S mig gyarlón, tétovázva lantot penget kezem, Kit a jelen ködében múlt fény melengetett, Csergő dicséretére szerzém ez éneket. Az Isten keze. Irta : Tímár József. A teheneséknél igen odáig volt az asszony. Nehéz láz gyötörte s a hátát fájdította, meg a veséit. A feje is majd szétszakadt. A szelíd, jólelkű Pintérné volt a beteg mellett. Ecetes ruhát rakott a fejére. A tehenes meg egyre a kemencét rakta, hogy meleg legyen a szobában. Jóska — a gyerek — a kemence mellett ült és komoran nézte az anyját. A nagy meleg, a fülledt levegő és a szobában levő félhomály ránehezedett a lelkére és bús sejtelmek szállták meg. — Hej, Istenem, ha az édes anyám meghalna! sóhajtozta magában. Szólni nem mert, hanem annál kínosabban hallgatott. Majd az apja doktorért ment, aki lent lakott az alvégen, aztán a doktor el is jött, kinyittatta az ablakot és Jóska érezte, hogy hideg jön be s félt, hogy az anyja attól még betegebb lesz. Az orvos receptet irt, aztán elment. A tehenes felvette a receptet, meg letette. — No most ki megy ezért Füredre? — mondta szomorúan. — Én itt szeretnék maradni az anyjuk mellett. Jóska ekkor talpra ugrott. — Édes apám, én elmegyek! Az apja ránézett. — Te? — Én hát, átmegyek a jégen. Mentem én már vásárra is a jégen. Hamar itt leszek ám. — Hát eredj, de vigyázz a pénzre! Neki adott öt koronát, meg a receptet. Jóska mind a kettőt kendőbe csavarta és beletette a keblébe. Aztán elindult. Fogta a szeges botját, meg a rézbillentyüs klarinétját és kifutott az utcára. Ezt a klarinétot kereszt apja hozta neki Amerikából most a tél elején. Azóta Jóska mindenfelé vele hordozza a sipot. Nem is lehet ilyen nagy kincset egyszerűen csak otthon hagyni. Egész uton rettegne, hogy valami baja történt — ellopták, vagy eltörték — attól félne. Perc nyugsága sem volna. Hát jobb azt csak vele vinni. A templom mellett találkozott Szabó Pistával, a gazdag Szabó fiával. — Hová mész Jóska? — Füredre a jégen át! Gyere velem! — Veled menjek? — Gyere velem, nem bánod meg! — De haza kell mennem mákot törni! — Majd megtörik az asszonyok! — De kapok ám érte husz krajcárt! — Hát még azért is érdemes mákot törni ? Jobb a jégen! — Na jössz-e ? — Ha eladod a pikulát! — Tiz forintért eladom! — Ha két forintért eladod, veled megyek. Jóska nagyot nevetett. — Messze vagyunk egymástól pajtás! Akkor inkább megyek magam! Isten áldjon! Azzal szaladt le a parton. Szabó Pista megállt és nézett utána. Nagyon vágyakozott a klarinét után. A faluban senkinek sem volt olyan klarinétja, csak ennek a tehenes gyereknek. Már régen alkudott rá, de Jóska rengeteg árt szabott. Hirtelen egyet gondolt. Jóska után kiáltott: — Megállj, Jóska! Hallod-e Jóska ! Jóska már a parton volt, onnan fordult vissza. — Hát velem jösz? — Veled megyek, ha vihetem a pikulát! Jóska egy pillanatig gondolkodott. Azt gondolta, hogy milyen igen néma ez a jég és a fele utján valószínűleg félni fog a nagy némaságtól. — Hát nem bánom, viheted! — kiáltotta vissza. Szabó Pista ekkor utána iramodott és csakhamar hozzája ért. — Hát add oda! — Itt van, de aszondom el ne ejtsed. Azzal elindultak. Jóska szétvetette lábát és a csizmája patkójára nehezedett. Szeges botját pedig két kézre fogta, belevágta a jégbe és nagyott lódított magán előre. Ez egyik módja a jégen való utazásnak. Szabó Pistának nem volt botja, hát megfogta Jóska ködmenkéjének az alját és futott utána. Néha ő is sarokra állt és Jóskával vontatta magát, aki a szeges bottal nagyokat lódítva sikamlott előre. Hamarosan kipirult az arcuk és kitört belőlük a gyermeki kedély. Jóska elkiáltotta. — Jön a vonat! Huhú! Szabó Pista pedig belefújt a klarinétba, hogy csak úgy visított a rezes hangszerszám. Néha rianáshoz értek, azt átugrálták, vagy kikerülték, amint lehetett. Aztán tovacsúsztak a fél méter vastag sima jégen. A magas földnyelven épült Tihany lassacskán elenyészett mögöttük s halványkék ködfátyolba burkolózott az egész félsziget. Nem telt bele egy óra, Füredre értek. Itt csendben kikocogtak a klubháznál. Már nem voltak olyan bátrak, mint a jégen. Hiába, az ember nem nagy legény a más falujában. Jóska aztán bement a patikába. Szabó Pista künt várta. Sokáig kellett várni s ez alatt gyönyörködött a klarinétban. Irigység és ravaszság szállták meg a szivét. Ez a kettő aztán gonosz tervet forralt az agyában s ő elhatározta, hogy végre is hajtja. Mikor aztán Jóska kihozta az orvosságot és lementek a jégre, hogy visszatérjenek Tihanyba s Pista utána kapaszkodott a tovasikamló Jóskának, megtörtént a gonosz csiny. Szabó Pista előre kanyarította a lábát s Jóskának olyan sikerült gáncsot vetett, hogy az tiz lépést is gurult tőle, aztán elkezdett jó izüen, szívből kacagni, mint ahogy minden magyar ember kacag, ha a felebarátja orrára bukik. Jóska egy pillanatig értetlenül nézett szét és ő is nevetett. Majd hirtelen a zsebéhez kapott. Még a vér is meghűlt benne. — Eltörött az orvosságos üveg! — kiáltotta és felugrott. Az üveg tényleg összetörött és tartalma végig csurgott a ködmenkén. — Te ejtettél el zsivány, te miattad törött össze! — kiáltotta és megrohanta Pistát. Pista két kézre fogta a klarinétot és készült a harcra. Jóska erre megállt és rárivalt. — Te gardás zsivány, még a klarinétomat is össze akarod törni? Farkas szemet néztek, aztán Pista makacs hangon mondta. — A fejeden töröm össze, ha nekem jössz! Jóska tehetetlen volt. Dühében sírva kezdett ordítani. — Zsivány gardás! Te orvhalász, te tihanyi bicskás! Összetöretted az orvosságomat 1 Te vagy az oka, ha meghal az anyám! Bemegyek a csendőrökhöz és feljelentelek! Ne félj, tudom ám, hogy szigonnyal halásztál! A Pintérék galambját is te loptad el! Azt is megmondom, hogy fecskét lőttél gumipuskával, most is nálad van a csúzli, megállj zsivány gardás, megbánod te még ezt! Azzal egészen komolyan elindult vissza, a part felé, hogy Szabó Pistában még a lélekzet is megfagyott. -— Szent Isten, ettől kitelik, hogy bemegy a csendőrökhöz! — Jóska, te, hová mész Jóska! Jóska csak ment. — Megállj, Jóska, te bolond! Jóska hátra sem nézett. Pista szaladt utána. — Hát tehetek én róla, hogy elestél ? Én is megcsúsztam, majdnem elrántottál. így tartott ez a partig. Ott sikerült megállítani Jóskát. — Hát mit okoskodsz? Tehetek én róla, hogy összetörött ? Vagy azt hiszed, hogy a csendőrök adnak a szavadra? Ne félj, az én apám gazdag ember, fizet a csendőröknek, oszt nem bántanak. De azért csak eredj be hozzájuk ! Tudom Istenem úgy megpofoz az őrmester, hogy a szemed is szikrázik tőle. Vagy te talán