Pápai Hírlap – VII. évfolyam – 1910.

1910-09-24 / 39. szám

PÁPAI HIRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség : Jókai Mór utca 60. szám. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: D

R- KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kohn Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. SZEMLE. Szépek és buták. Nem, nem buták, csak tudatlanok, ami következményeit tekintve teljesen egyre megy. Nem, a magyar nép éppenséggel nem buta, szellemi tehetsége messze felülhaladja legtöbb keleti s akárhány nyugati szomszédjának a színvonalát. De ha ezt a tehetséget parlagon hevertetik, akkor a műveleletlen mezőn nem lehet aratás, rajta csupán giz-gaz, mérges növények teremnek. - Elmondjuk pedig ezt abból, a sajnálatos alkalomból, hogy a Mohácson tagadhatlanul járványszerüen fellépett kolera ismét feleleveníti a régi meg régibb kolerajárványok emlékeit s a nép ijedségében, halálfélelmében ahelyett, hogy megragadná a mentőeszközöket s védekeznék, amenynyire lehet, — „az urak", „a zsidók" ellen fordul, bennük keresik a rettenetes nyavalya okozóit, terjesztőit. Felújulnak a mérgezett kutak meséi, a kórház elleni ellenszenv elemi erővel ki a „tudatlan" (így irja róluk minden lap) sokácokból. Ugyanezek a sokácok voltak azok, akiket pár nap előtt a hatalmas germán uralkodónak bemutattak s aki a férfiak termetétől, az asszonyok csinos arcától, mindnyájuk festői öltözetétől el volt ragadtatva. Akkor megállapították róluk, hogy szépek, most közvetlen utána konstatálják, hogy buták, tudatlanok. Gyászosan rikító ellentét, amely miatt azonban nem a sokácoknak, hanem azoknak kell pironkodniok, akik őket tudatlanoknak, butáknak meghagyták. 42 éve törvény mondja ki nálunk az általános iskolakötelezettséget s ha csak ezt a majd félszázadot vesszük, ennek is elegendőnek kellett volna lenni arra, hogy a középkori sötétséget eloszlassa s a népet a műveltségnek arra a fokára emelje, ahol a doktort nem méregkeverőnek, az urakat nem ellenségeinek, a zsidókat nem gyilkosoknak, a kórházat nem vágóhídnak tartsa. Közigazgatás, tanítók, papok, édes mindnyájan most verhetjük mellünket: „nostra culpa, nostra culpa" s imádkozhatunk, hogy múljék le rólunk a kettős csapás, a koleráé meg azé, ami szintén fenyeget, a lázadásé. A nyavalya borzalmaitól rettegünk, de még inkább retteghetünk a tudatlanságban, sötétségben hagyott mob ős indulatainak kitörésétől. Kínos incidens. A meghívó szerint több napra tervezett, valójában pedig rövid 3/

4 óra alatt lefolyt legutóbbi városi közgyűlésen egy rendkívül kínos incidens történt, melyet minden néven nevezendő személyi vonatkozás nélkül, tisztára a város igazgatásának közérdeke szempontjából sajnáláíosfc kötelességünknek tartjuk e helyen szóvátenni. Hogy mi történt a közgyűlésen, megolvasható róla szóló referádánkban. A város két főtisztviselője egymás hivatali működését s egyéni jellemét mélyen sértő kifejezésekre ragadtatta magát. Az incidens, mivel a reá alkalmat szolgáltató ügy felett a közgyűlés hamarjábau s kétségtelenül azzal az intencióval, hogy még súlyosabb inzultusok ne történjenek, napirendre tért, rövid pár pillanatig tartott, de e pár pillanat az egyéni harag lángjának fellobbanásával szomorú képet világított meg. A képen ott látjuk a város igazgatására hivatott tanácsot, amint annak egyes tagjai, kiknek a legszebb harmóniában kellene a város vitális ügyeit intézni, egymásra, egymás hivatali ténykedésére, személyes indulattól vezettetve, reátörnek s csúf marakodást visznek végbe tárgyilagos vita, a közérdek higgadt megfontolása helyett. Mert ha ilyen modorú, ilyen hangú összeszólalkozás történhetett nyílt közgyűlésben, egy sereg v. képviselő jelenlétében, akkor hogyan gondolható, hogy nyugodt tanácskozás folytatódjék szűkebb, hogy ne mondjam" házi körben. A kép, amely előttünk feltárult, rokonszenvesnek éppen nem mondható. Ha pedig következményeit nézzük, ha a morális hatásra gondolunk, amit két ilyen előkelő állású főtisztviselő tülekedése a lakosság zömére gyakorol, akkor valósággal vissza kell riadnunk tőle. Mit várjunk a néptől, ha elöljárói így megfeledkeznek arról a tiszteletről, mellyel egymás s azon testület iránt kell viseltetniük, mely ellenőrzésükre van hivatva. A kínos incidensnek lényegi bírálatába nem bocsátkozunk. Kinek volt a kettő A „PAPAI HIRLAP" TARCÁJA. Katonaélet. Irta: PálfFy István. Mikor a legényember tavasszal katonasor alá kerül, azon gondolkozik, hogy beváljon e katonának ? Ámbár ez köztudomás szerint nincs rábízva, mert hát azért fizetik a felcsert, hogy ezt a fontos kérdést eldöntse ; mégis nem igen bízik benne az ember. Már jó előre szeretné kiokoskodni, hogy beváljon-e, vagy ne. Olyan úriféle gyerek hamarosan úgy határozik, hogy az lenne jó, ha nem vennék be, mert semmi kedve sincs a katonai dicsőséghez. Míg ellenben a paraszti legénynek nagyon meg kell fontolni, hogy hogyan lenne jobb. Mert az ia baj lehet, ha beválik, meg az is, ha nem válik be. Tudja azt nagyon jól, hogyha nem viszik el katonának, akkor nemcsak a leányok, hanem még a legénypajtásai is lebecsmérlik. Azt mondják rá, hogy nyomorult. Ha pedig beirják a nevét a nagykönyvbe, mint a nóta is mondja, akkor meg amiatt fő a feje, hogy nem lészen-e keserű a komiszkenyér ? Aztán ha beválik is, vájjon bakának, vagy huszárnak irják-e be. Honvédnek-e, vagy császárinak ? Ha pediglen furvézernek írják, vagy péknek, még akkor jobb lett volna igazán, ha nem vált volna be, mert ez még annál is nagyobb csúfság, mintha otthon hagyták volna. Hiába, a magyar huszárnak még sincs párja. Milyen uagy öröm az, mikor kilép a sorozó-bizottság elől az atyafi, aztán elkiálthatja, hogy „hopp a császáré", vagy „hopp magyar huszár!". Az igaz, hogy a jelenlevő csendőr úr megmagyarázza neki kézzel foghatólag, hogy nem korcsma a hivatalos helyiség, hogy ott kurjongasson. De hát ha nem fér meg a puruszlék alatt a büszkeség, ki tehetne már arról ? Hanem az is igaz ám, hogy néhány óra múlva alább marad a lelkesülés, kivált mikor azt kell mondani az aranyzsinóros tiszt úr után, hogy : esküszöm . . . Ugy mondja az esküt, hogy majd leesik az álla, mire pedig vége van, azt se tudja, hajbtti búcsúztatót mondott-e, vagy pedig csupa káromlás volt az egész mondóka, mivelhogy sokszor dlőfordúlt benne a király is, meg az Isten is . . . Egyözercsak mégis vége szakad ennek a komédiának, azt hinné, már meg is érkezett valami rettentő háborúból, olyan vén katonának gondolja magát. Hosszú pántlika úszik a kalapja mellett, lengeti a szél, az „untauglich" legények irigykedve és némi alázatossággal mernek ránézni, vagy pláne szóba állni. Hiába, a király embere már. Félelmet gerjeszt puszta megjelenése is, kivált, ahol az ember falL| ^ verhet néhány üveget, vagy egypár muzsikus cigányt . . . így tart ez egész nyáron addig, míg csak hideg szelek nem kezdenek fújdogálni, október elején. Mikor be kell rukkolni. Egy-pár fejet még bevernek otthon, mielőtt útra kelnének a nagyvárosba, de aztán vége is minden hatalomnak. Abban a fene nagy kaszárnyában úgy elmegy minden bátorságuk, hogy még a kapitány úr mopszlia előtt is kalapot emelnek, pedig há t az igazán nem árthat nekik. Mikor pedig elhangzik a napos káplár parancsa, hogy aszongya : „regruták a raktár elé!

u, nó akkor vége van talán még a világnak is. Az a magazin veszedelmes portéka. Onnan szedi elő ugyanis a herru wachmeister azokat a hét csatában részt vett ruhadarabokat, amelyekben kilencvenkilenc macska se fogna meg egy egeret sem a eok Megérkeztek a legújabb tavaszi és nyári férfi-divatkelmék!! Rendkívüli dús választék bel- és külföldi gyapjukelmékben, valamint angol különlegességekben. ízléses, jól áiló papi, polgári, valamint egyenruhákat készítek mérték szerint a le#le

p .üb kivitelben. A szabasnal a test formáira, a kényelem követelményeire nagy gondot fordítok. VÁCtÓ DEZ§Ő =