Pápai Hírlap – VII. évfolyam – 1910.

1910-04-23 / 17. szám

gépészt, a gépész a gépfelügyelöt hibáztatja, akinek szintén tudomása volt a gép rosszaságáról. Hol volt az iparfelügyelö, hol az iparhatóság ? . . . S akinek csak funkciója volt a felrobbant kazán körül, mind csak mentegetőzik. A fütöt, a gépészt, a gépfelügyelöt én nem tudom teljesen felelőssé tenni. Ezek szegény szolgák, akik egymástól és főleg a gyártól függnek. Hanem ha az iparhatóság lelkiismeretesen végezte volna a kötelességét és ha magáért azért a hibáért, ami a kazánon volt, olyan súlyos büntetés járna, mintha a belőle származó robbanás száz ember életét pusztította volna el, akkor a baj nem történt volna meg. Akkor még a gyártól függő személyzet se vette volna olyan könnyen a dolgot. Közgyülölet. Ha jól emlékszem, valamelyik „Estilevélben" olvastam ezt a szót, amely a mi viszonyainkra annyira jellemző, hogy nem igen lehetne annál alkalmasabb szót találni arra az általános, egyetemes gyűlölködésre, amely minálunk tombol, ebben a szép magyar hazában. Közgyülölet! Ez a szó nálunk az uralkodó eszme, a lelkeket hatalmában tartó korszellem, a legjellegzetesebb és legerősebb magyar tulajdonság. Akármerre nézünk társadalmi életünkben, mindenüt gyűlöletet látunk. Gyűlöli, utálja egymást a magyar. Gyűlöli fanatikusan, engesztelhetetlenül. Megöli, tönkreteszi egymást, ha tudja, kiveszi egyik a másiknak a szájából a falatot, s ha erre nem képes, megrágalmazza, lepiszkolja s vad örömmel nézi, ha egy becsületes embert meggyanúsítani, a sárba rántani sikerül. Undorító, gyalázatos dolog az, ami itt nálunk megy. De nemcsak az egymás mellett élő emberek marják egymást. Gyűlölünk mindenkit, akit soha se láttunk, aki sohase bántott bennünket. Ha belépünk a vasúti kupéba, gyűlöletteljes pillantás fogad bennünket az ott ülők részéről. Relépünk egy vendéglőbe: mindenki más asztalnál ül, s ha leülünk egy ismeretlen mellé, ugyanaz a gyűlöletes pillantás fogad. Ha megjelenik valakiről egy gyalázó cikk az újságban, nem kérdezzük, hogy igaz-e amit a lap ir, de nem is titkolt kárörömmel fogadjuk a szenzációt. Meghallunk egy csúnya pletykát valakiről, dehogy igyekszünk azt megcáfolni, hanem szaladunk vele a legközelebbi ismerőshöz, azon melegiben tovább adni a hallottakat. Folytassam-e? Azt hiszem felesleges. Hiszen mindezeket tudjuk, érezzük mindnyájan, akik benne vagyunk a közgyülölködés forgatagában. Hobbes, a nagy angol filozófus „bellum omnium contra omnes

ö-nes nevezte el a társadalomban folyó küzdelmet. Mindenki harca mindenki ellen. Nálunk, a magyar társadalomban ezt úgy lehet nevezni, hogy mindenki gyűlölete mindenki ellen. S ez nagy különbség. A társadalmi küzdelemben és a háborúban a küzdő felek nem gyűlölik egymást. Az orosz katona lelövi ellenfelét, de nem gyűlöli, sőt odaadja a haldokló ellenségnek utolsó korty italát. Ezt a küzdelmet a szeretet melege hatja át. De a mi küzdelmünk nem ilyen. Az a gyűlölet jegyében folyik. S hogy ez így van, legjobban mutatja az, hogy nálunk a gyűlölködés kifizeti magát. Határozottan sikereket lehet vele elérni. Egész csomó lap tartja fenn magát nálunk a mások elleni piszkolódásokból. S ha valakit le akarsz mocskolni, rögtön akadnak kompanisták a gyönyörű munkához, akik aztán részt kérnek a sikerből. És ez már aggasztó tünet. A gyűlölködés csúnya dolog ugyan, de általános szempontból addig nem veszedelmes, amíg sikereket nem lehet vele elérni. így azonban már mélyreható társadalmi baj, ami előbb-utóbb az ilyen gyűlölettel átitatott társadalom pusztulására vezet. Miért ért el nálunk olyan nagy sikereket a népámítás? Mert a gyűlölet fanatizmusával dolgozik, ez iránt pedig nagyon fogékony a tömeg. Objektív kritika közönyösen hagyja, de ha szidni, gyalázni kell valakit, azért már lelkesedik. És ez ellen már nem lehet küzdeni, mert a gyűlölködés a vérünkben van. Nem használ a vallás tanítása sem. mert minálunk ez is a más felekezetűek elleni gyűlöletté változik át. Egész életemet a társadalmi élet tanulmányozásának szentelem, s figyelem a különböző okoknak a társadalmi élet ezerféle komplikációiban megnyilatkozó hatásait. Elfogulatlanúl, tudományos alapon a psychológia és az ethnográfia tanúsításai alapján. S a megfigyelések helyességének próbájául felnyitom az emberiség történelmének lapjait, ahol fel vannak jegyezve azok az okok, amelyek a nemzeteket naggyá tették, s azok is, amelyek a nemzetek pusztulására vezetnek. Ezek a megfigyelések pedig azt mutatják, hogy az immoralitás kérlelhetetlen természeti törvény erejével sodorja a népeket a pusztulás felé. Pedig a gyűlölködés a legnagyobb immoralitás. Minden nemzet bukását a testvérgyülölet dühöngése előzte meg. Ez alól nem enged kivételt a história. Hát vájjon a magyar nemzet is a dekadens nemzetek listájára van helyezve ? Ügy látszik, igen. S miért? Egyetlen szó erre a kérdésre a a felelet: a közgyülölet miatt. Azt mondhatják erre, hogy túlzás. Nálunk különben is ki szokták nevetni a Gassandrákat. S az is szociál-psychológiai törvény, hogy a hanyatló nemzetek nem ismerik fel a hanyatlásukra vezető okokat. Nagyszerű példa erre a lengyel nemzet, melyhez különben is nagyon sokban hasonlítunk. Azt is mondják, hogy ez a gyűlölködés többé kevésbbé más nemzeteknél is így van, mert az az emberi természettel jár. Hát épen ez az a nagy tévedés, amit nem akarunk, vagy nem birunk észrevenni. Más nemzeteknél az általános gyűlölködés nem ölt akkora mérveket, mint minálunk. Akinek volt alkalma a külföldi társadalmak életét megfigyelni, bizonyíthatja ennek igazságát. Ott az embereket az általános emberszeretet hatja át. Különösen észrevehető ez ismeretlenek érintkezésénél, akik rendesen barátságosan közelednek egymáshoz, legalább addig, amig az ellenszenvre nincs ok. Nálunk épen megfordítva van. Nálunk az ismeretlenek ellenséges indulattal közelednek egymáshoz, s ez az ellenséges indulat csak akkor változik át szimpátiává, ha arra különösebb ok van. Aki nyitott szemmel jár a mi társadalmunkban, ezt el nem tagadhatja. Ha külföldön kitekintesz a robogó vonat ablakán, kendőlobogtatást látsz. Nálunk ilyesmi nem létezik, itt legfeljebb nyelvet öltenek a vásott suhancok az utasokra. Kicsinyes dolog, de jelllemző. Nálunk kitördelik az útszéli fácskákat, a kertből kiszaggatják a virágokat, megcsonkítják a galyakat. Pajkosságból, — szoktuk mondani. Pedig nem, hanem azért, hogy másnak bosszúságot okozzanak, mert ez gyönyörűséggel jár. Vérünkben van a magyar jellemvonás. Közgyülölet. A magyar társadalom jellemvonása. És el fogunk pusztulni belé. — Ez lesz a sorsunk, kikerülhetetlenül. Addig azonban gyűlöljük egymást. Gyülöljük vadúl, fanatikusan. Mert ennek már így kell lenni. P. — Nálunk, méltóságos asszonyom . . . Rózát, a bérlő feleségét, éjszakának idején hirtelen elfogta a szörnyű kórság. — Jóságos egek ! És most hogy van ? — Meghalt . . . Ezelőtt egy félórával halt meg ! . . . A szomszédos hálószobából hangos kiáltozás hallatszott. A fiúcska hívta az anyját. — Menjen át hamar . . . játszék vele s tegyen mindent a kedvére, hogy ne sirjon, hal lotta ? mondá a grófné s azután beszólt a hálószobába : — Csendesen, szivecském, ne sirj . .. Mama mindjárt jön 1 Azután átsietett a férjéhez. A fiatal asszony eszeveszetten félt a kolerától. Félelménél csak a gyermekéhez való szeretete volt eszeveszettebb. Alig hogy a városban az első esetekről hallott, kimenekült a férjével együtt abba a csodaszép villába, amely a hozománya volt — azt remélve, hogy a gonosz járvány ezúttal is kimélni fogja a nyaralókban lakókat, mint a legutóbbi nagy kolera idején. És ime most mégis kitört, még pedig a tulajdon házában, az ő közelében ! . . . Csak félig felöltözve, a legnagyobb izgatott ságban rontott be a szobába és sietett a villamos csengetyűhöz, amelyet kétszer is megnyomott. — Tudod már ? kérdezte aztán tágra nyilt szemmel a gróftól, aki az ő higgadt módja szerint épp borotválkozással foglalkozott. A szappanhabbal borított pamacsot a kezében tartva, hátrafordult a feleségéhez és csaknem bambán kérdezte : — Mi a'? — Micsoda ? Te még nem tudod a Róza esetét ? A férj nyugodt, higgadt hangon felelte ? — De tudom . . . Azt remélte volt, hogy a feleségének még nincs tudomása a szomorú valóról, most hát legalább a nyugodtságával akarta bátorítani ; de látva földúlt vonásait, lángoló szemeit, tudta, hbgy kísérlete hiábavaló. — Hogyan ? Tudod és van bátorságod itt ilyen kényelmesen borotválkozni. — Mi is vagy te voltaképpen ? Apa vagy te ? Férj vagy te ? — Én istenem . . . kezdte a gróf, de mielőtt a jó ember, kinek az aroa egészen eltűnt a szappanhab alatt, mondani tudott volna valamit, kopogtattak az ajtón. Az inas volt. A grófné reszkető hangon parancsolta meg neki, hogy a parasztok közül senkit be ne eresszen a házba s arra is ügyeljen, hogy a házbeliek közül senki le ne menjen az udvarra. Egy óra múlva pedig készen álljon a nagy hintó. A gróf majd megmondja, hogy micsoda lovakat fogjanak bele. — Mi szándékod van voltaképen ? kérdezte végre a gróf. — Tudod, hogy én nem szeretem a túlzásokat. — Túlzásokat ? Hogyan beszélhetsz így ? Mindenben szót fogadok neked, sőt rabnőd is kész vagyok lenni; de mikor egyetlen gyermekemnek az egészségéről és az életéről van szó, akkor megszűnik minden egyéb. El akarok utazni tüstént. Kérlek hát, válasszad ki hamar a lovakat. A gróf felpattant: — Hogy lehetsz ilyen oktalan s ragadtatod magadat ennyire ? Szégyen gyalázat így rögtönösen odább állani ! Hát az ügyeim ? Mi ? Napokra van szükségem, hogy rendbehozzam az ügyeimet : talán elegendő egy nap is, a legroazszabb esetben félnap, de hirteíen elutazni, gyávák módjára megszökni — nem

; abból semmi sem lesz . . . Alig mondhatott két szót is egymás litán Lakásberendezéséket DRACH ADOLF u. m. háló-, ebédlő-, iroda-, előszoba- és konyhaberendezéseket megrendelésre rajz után készítek a legmodernebb kivitelben. Csakis elsőrendű száraz anyagból dolgozom. . Javításokat is elfogadok- — bútorasztalos, Pápán, Jókai-utca 14. szám alatt.