Pápai Hírlap – VII. évfolyam – 1910.

1910-04-23 / 17. szám

PÁPAI HIRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 60. szám. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kohn Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. SZEMLE. Marcali körül. És ha Marcali csakugyan megtette volna azt, amit ha ő nem tett, megtett (persze: elég helytelenül) akárhány más tanártársa, akire felbérelt szbirrek nem leselkedtek, ismételjük, ha Marcali csakugyan megtette volna, hogy azt az öreg, kopaszodó hajú s a dr. cimet inkább hiúságból hajhászó bácsit a kérdésekről úgy hozzávetőleg tájékoztassa, akkor is kinek van joga bölcsészeti fakultáson, egyetemi tanácson, miniszteren kívülbeleszólani ? Joga van a közvéleménynek s az Ítélni is fog a dologról, ha tisztán lát benne. De hogy addig, amig a dolog tökéletesen tisztázva nincs, tanulók akarjanak bíráskodni a tanár dolgában, az mégis csak kissé különös. És ha még ezek a tanítványok Marcali saját tanítványai lennének. De szó sincs róla. A saját tanítványai, akik Marcaliban mást mint a nagy, az európai hirü tudóst, a jeles professzort, a jó embert nézik, azok nem bíráskodnak, nem tüntetnek, nem záptojásoznak, sőt inkább szeretetükről biztosítják őt. A tüntetők, a rendzavarók, az illetéktelen beleszólók azok, akik ezt az ügyet tisztára felekezeti szempontból Ítélik meg. Hogy az ilyen megítélés lehet-e igazságos, arról fölösleges szólani. Nem az igazság, még csak nem is a talán egyszer hibázókat megillető méltányosság játszik itt szerepet, hanem egyedül csak a hecc, a hecc! Hogy aztán a hecc használ-e az egyetem méltóságának, a tudomány tekintélyének, az a hecccsinálóknak igazán mellékes. Hiszen a fővezetők, talán a Marcali tüntetést kivéve, nem is látták még belülről az egyetemet, a tudományról meg harangozni se hallottak. A szegedi katasztrófa. Az ököritói rémes katasztrófa vizsgálata még be sem fejeződött s már egy új szerencsétlenség borzalmai tárúlnak szemeink elé, A szegedi gyufagyárban történt kazánrobbanás. Ez utóbbi a szerencsétlenségek krónikájában kisebb kaliberű, mint az ököritói halálbál, de mégis méltán zúdítja fel az egész közvéleményt a katasztrófa előidézői ellen. A szegedi katasztrófa áldozatainak száma megdöbbentett bennünket, de ez a szám a szerencsétlenségért való felelősség szempontjából csak másodrendű kérdés. Mindnyájunk szive összefacsarodik, mikor óvassuk, hogy fiatal, alig tizennégy-tizenötéves leányok, jóformán még gyermekek estek főleg a katasztrófa áldozatáúl. Mikor a szülök sírva, jajgatva borúinak a megcsonkított holttestekre, amelyekben sok szülő nemcsak gyermekét, hanem hatékony támaszát vesztette el. Látjuk, amint a feleség és gyermekek, az árvák sirva borúinak apjuk holttestére és nem tudjuk visszatartani, hogy a könny ki ne csordúljon szemeinkből. Csakhogy ezek pusztán érzelmi momentumok. Itt oly betegségről van szó, amely jajgatva kiabál sürgős gyógyításért. S ha ebből a szempontból nézzük a dolgot, nem az a legfontosabb kérdés, hogy kik és hányan pusztúltak el. Ez csak egy véletlen körülménytől függ. Ugyanígy megtörténhetett volna, hogy csupa családapa és talán mégegyszer annyi munkásélet pusztulhatott volna el. S az én szempontomból ha egy munkás pusztúlt volna el, a felelősség akkor is ugyanolyan nagy lett volna, mint így, mikor tizenhárom az áldozatok száma. Sőt tovább megyek. A robbanásért való felelősség szerintem ugyanakkora lett volna, ha véletlenül egyetlen embernek se lett volna baja. Mert ez csak a véletlentől függ. Ellenben maga a robbanás nem volt a véletlen müve, az már az eddigi nyomozásból is megállapítható. A kazán megvolt repedve, ez okozta a robbanást. De hát ki felelős azért, hogy a kazán rossz volt és mégis dolgoztak vele a nélkül, hogy kijavították volna. És itt roppant „érdekes" perspektíva nyilik meg előttünk. Előttünk áll egy több százezer korona tökével dolgozó vállalat, amelynek műhelyeiben fejletlen gyermekleányok dolgoznak a mindenfelülröl rájuk leselkedő halál, a felhalmozott gyúlékony és robbanó anyagok között, naponként tizenkét órát negyven krajcár napibérért. És e mellett életbiztonságuk megvédésére jóformán semmi sem történik. A felrobbant kazán fűtője azt mondj a, hogy ö a gép hibájára figyelmeztette a „PAPAI HIRLAP" TÁRCÁJA. Az ezüstfeszület. Irta : Antonio Fogazzaro. — Méltóságos asszonyom, a kávé . . . szólt halkan a komorna. A grófné nem felelt. Az aljlakok csaknem egészen el voltak ugyan sötétítve, de mégis látni lehetett az alvó asszony bájos arcát és szép fejét, amely kissé jobbra hajtva nyugodott a hófehér ceipkevánkoson. A komorna erősen fogva két kezében az ezüst kávés tálcát, közelebb lépett az ágyhoz és hangosan ismételte: — Méltóságos asszony a kövé . . . A grófné fölébredt. Még behunyt szemmel és hangosan ásítva nyújtotta el finom tagjait és 6ZÓlt: — Kérem, világítson egy kicsit. A komorna a kávéstálcát le nem téve, félkézzel meghúzta a zsalugáter tolóját s ebben a hirtelen mozdulatban feldűlt az üres csésze, — Csöndesen, csöndesen, mi leli magát ma ? korholta boszusan a grófné. — Hol jár az esze? A kicsikét bizonyosan fölébresztette. És csakugyan hallani lehetett a kis fíu nyűgös hangját az ágyacskájából. — Csitt, nem szabad sirni ! szólt rá a grófné, fölemelve fejét a vánkosról s átpillantva az ágyacskára. A kis fiu elhallgatott. Csak halk nyöszörgés hallatszott olykor. Nos, hol a kávé? Adja ide. Volt már benn a grófnál ? De ugyan, tartsa csÖadesen. Mi lelte magát ma ? Csakugyan kellett valaminek történnie. A tálca, a csésze, a cukortartó folytonos reszketése határozottan gyanús volt. A grófné merően a szemébe nézett a leánynak, letette a csészét a tálcára s újra kérdezte nyers hangon : — Nos, megtudhatom végre, hogy mi baja ? — Semmi, méltóságos asszonyom, felelt a komorna, de amellett úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Nehéz lett volna ebben a pillanatbau megmondani, hogy a két arc közül melyik fejezett ki nagyobb félelmet és ijedelmet. A grófné dühösen szökött fel az ágyáról, hevesen megrázta a komorna karját s reszkető hangon szólt : — Fog-e végre beszélni ? Tudni akarok mindent, mindent ! Értette ? Az ágyaoskából egy körülbelül négyéves fiúcska csinos arca emelkedett ki, félénken s egyúttal kíváncsian. — Méltóságos asszonyom. .. Ko.. . koleraeset . . . rebegte végre a leány és hangos zokogásra fakadt. A grótné holtra sápadtan fordult ösztönszerűleg a gyermeke felé s látta, hogy ébren van. Pillanat alatt talpon volt, megparancsolta az ijedt komornának, hogy hallgasson és rögtön kitakarodjék a szobából. Azután odalépett az ágyacskához. A fiúcska sirt. De a mama csókjai és cirógatásai csakhamar megnyugtatták és felszárították a könyeit. A grófné sietve ráadta a reggeli ruháját, átment a szomszéd szobába és bezárta az ajtót. — Oh istenem, istenem ! sopánkodot magában, mialatt a leány hangosan zokodott. — Az isten szerelméért, legyen már csöndesen. Hiszen megijeszti a gyermeket. — Hol történt az eset ? Megérkeztek a legújabb tavaszi és nyári férfi-divatkelmék I! Rendkívüli dús választék bel- és külföldi gyapjukelmékben, valamint aogol különlegességekben. ízléses, jól álló papi, polgári, valamint egyenruhákat készítek mérték szerint a legelegánsabb kivitelben. A szabásnál a test formáira, a kényeleni követelményeire nagy gondot fordítok. VA€í O DEZSÓ szabíiszaii akadémiát "végzett szabómester, oki. szaktanító, JPápáii, Fő-tér lQ-ik szám »Ia.tt.