Pápai Hirlap – V. évfolyam – 1908.

1908-12-12 / 50. szám

totta. 1906-ben hivatali állásából folyólag meghívást nyert a főrendiházba. A jeles és munkás férfiú halála nem jött váratlanúl. Két óv előtt a Bonyhádon tartott kerületi gyűlésről betegen tért haza. Azóta folyton betegeskedett, bár hellyel-közzel annyira helyre állt, hogy a nyilvános működésben is részt vehetett. Pápán, hova a rokonság és barátság annyi «zála fűzte, szeptember elején láttuk utoljára. Külseje után senki se gondolta volna azt, ami negyedévre rá bekövetkezett. A hű gond, a gyöngéd ápolás nem mentette meg, szerető OBaládja körében mult szombaton éjjel örök álomra hunyta szemét. Elhunytáról hozzátartozói a következő gyászjelentést adták ki : Özv. Ihász Lajosné szül. Jókay Etelka kimondhatatlan fájdalomtól megtörten jelenti gyára fiuk Jókay Miklós Móric és nénjük özv. Petiné szül. Yáli Mari nevében is, hogy imádott jó ura, a páratlan jóságú gyámapa éa rokon : Ihász Lajos, a dunántúli ág. hitv. ev. egyházkerület felügyelője, főrendiházi tag, a Ferencz-József-reud lovagja, Veszprémvármegye törvényhatósági bizottságának tagja, nagybirtokos, áldásos életének 58-ik, boldog házasságuk 20-ik évében, ma reggel 5 órakor visszaadta nemes lelkét a Teremtőnek. Porrészei e hó 8-án délután 2 órakor fognak Lőrintén megáldatni, s onnét Hathalomra szállítva, ott 9-6 u délelőtt 11 órakor a családi sírboltban örök nyugalomra helyeztetni. -— Lőrinta, 1908. évi december hó 6-áu. Szeretteid és minden jók áldása legyen veled ! Az egyházkerület gyászjelentése így hangzik : A dunántáli ág. hitv. ev. egyházk. fájdalommal jelenti, hogy hőn szeretett felügyelője : méltóságos Ihászi Ihász Lajos egyházkerületi felügyelő, főrendiházi tag, a Ferencz-József-rend lovagja, hoszszas szenvedés után, életének 58. évében f. december hó 6-án elhunyt Lőrintén. Az osztatlan tisztelettől környezett felügyelőnek hamvai folyó december hó 8-án délután 2 órakor fognak Lőrintén megáldatni, s onnét Hathalomra szállítva, december 9-én délelőtt 11 órakor a családi sírboltban a végnyugalomnak átadatni. Pápa, 1908 december 6-án. Áldott legyen az egyházkerület nemes szívű, lelkes vezérének emléke 1 Ihász Lajos hűlt tetemeit kedden d. e. áldották meg a lőrintei családi kastélyban. A szomorú szertartáson igen nagy résztvevő közönség vett részt. Ott voltak az evangélikus egyház részéről: Zsilinszky Mihály bányai egyházker. felügyelő, Geduly Henrik tiszai egyházker. főjegyző, Varga Gyula, Hofbauer Pál, Horváth Sámuel esperesek, Szeniozey Géza ehm. felügyelő, Prőhle Károly soproni theol., Bothár Dániel főgimn. és Papp József tankép. tanárok, Gyalog István bonyhádi igazgató, Hajas Béla tanár. A református egyház részéről: Antal Gábor püspök, Németh István ehker. főjegyző, dr. Antal Géza gazd. tanácselnök, Csizmadia Lajos és Faragó János igazgatók. A vármegyét Koller Sándor alispán és Reé Jenő törvh. bíz. tag képviselte. A gyászszertartást Gyurátz Ferenc püspök végezte. „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam" evangéliomi igék alapján mélyen megindító gyászbeszédben búcsúztatta el kilenc éven át volt elnöktársát az egyházkerület vezetésében, és szívhez szóló ékesszólása erejével a hit balzsamát csepegtette a gyászoló osaládtagok vérző sebeire. Utána Tamaska Lajos ajkai lelkész mondott imát. Hathalmon, az Ihász-család ősi birtokán folyt le a temetési szertartás második fele. Szerdán délelőtt különvonat szállította ide Pápáról a résztvevő közönséget. Nagy számmal mentek, hogy a köztisztelt elhúnyt férfiúnak a végtisztességet megadják úgy egyes intézetek és egyesületek képviselői, mint barátok, ismerősök, tisztelők is. Nagy deputációval képviseltette magát a temetésen a pápai evang. nőegylet Tarczy Dezsőné, a református nőegylet özv. Vikár Kálmánné vezetésével; képviselve voltak a ref. egyházkerület Antal Gábor püspökkel, a főiskola, a leánynevelő-intézet, a pápai evang. gyülekezet Gyurátz Ferenc püspökkel. s a ref. gyülekezet Kis József esperessel. Nagy számmal jelentek meg az evang. lelkészi kar tagjai, élőkön Kund Sámuel és Hofbauer Pál essperesek stb. Mindezek kegyeletük jeléül koszorúkat is vittek magukkal a hathalmi sírra. A hathal mi állomásról hosszú kocsisor vitte a résztvevő közönséget az ősi kúriához, melynek ormán gyászlobogót lengetett a szél. Kivitték a koporsót az ud varra. Mellette álltak a megtört özvegy gyámfiával Jókai Miklóssal, a rokonok: dr. Hegedűs Lóránt, Hegedűs Sándor, dr. Navratilné Hegedűs Rózsi, 8 az Artner család tagjai. Az evangélikus tanítók éneke után Horváth Sámuel egyházker. főjegyző, téthi esperes tartott itt gyászbeszédet, méltatván az elhunyt felügyelő nagy érdemeit. Most a főiskolai énekkar adott elő Gáty Zoltán vezetésével mélyen megindító gyönyörű gyászéneket. Aztán négyes fogatú gyászkocsira tették a koporsót s hosszú-hosszú menetben, melyhez a környék egyszerű népe is százával csatlakozott, kisérték ki a temetőbe A családi sírbolt előtt Bognár Endre lovászpatonai lelkész mondott nemes egyszerűségű, megkapó szépségű utolsó fohászt. Még Patay Lajos lelkész szólt a bakonytamási egyház nevében pár búcsúztató szót s aztán a kar'bánatos énekével véget ért a szomorú aktus. * Özv. Ihász Lajosné a következő köszönetnyilvánítás közzétételére kért fel bennünket: Hálával mondok köszönetet mindazoknak, kik részvétük kifejezésével enyhíteni próbálták azt a mérhetetlen nagyságú bánatot, mely kimondhatatlanul szeretett drága jó uram elmúlásával reám borult. Ihász Lajos özvegye szül. Jókay Etelka. Orvosi szabályzatok a megyén. A holnaputáni vármegyei közgyűlésnek kétségtelenül legfontosabb tárgya az új közegészségügyi törvény előírta szabályzatok megalkotása lesz. E törvénnyel, mely a közegészségügyi szolgálat reformját és államosítását mondta ki, nagy lépést ^ettünk a civilizáció országútján. Ha figyelembe vesszük azt a kétségbeejtő állapotot, melyben közegészségügyünk évtizedek, sőt mondhatnók évszázadok óta az emberi érzés és értelem nagy szégyenére senyvedett, lehetetlen kitörő örömmel nem üdvözölnünk az új közegészségügyi reformot, mely immár törvénnyel biztosítva, lerakta az alapot, melyen érthetetlen és rettenetes mulasztásainkat lépésről-lépésre, kitartó munkával és végeszakadatlan áldozatokkal helyrehozhatjuk. A közegészségügyi szolgálat államosításával a magyar állam egy csapásra az orvosok ezreit illesztette bele a saját szervezetébe. Nem akarunk ezúttal azzal a különös ténnyel hosszabban foglalkozni, hogy hazánkbau az állategészségügy államosítása és rendezése megelőzte az emberi egészségügy szervezését. Örülnünk kell, hogy ez utóbbinak is elkövetkezett a várvavárt ideje. És Örülnünk kell, hogy a magyar állam végre megkönyörült a községi és körorvosok szánandó helyzetén és fizetésük javításával és rendezésével elégtételt adott az állami élet az egy

;^k legérdemesebb szervének, akik inuen-túl azzal a jóleső tudattal szentelhetik magukat emberbaráti hivatásuknak, hogy a magyar állam méltányolja szolgálataikat. E méltánylást azonban az orvosi kar tagjai ép annyira elvárhatják a törvényhatóságoktól, mint az államtól. Igen kívánatos, hogy a megalkotandó szabályzatokban mindazok a magasabb szempontok érvényesüljenek, amelyek a törvényhozást az új törvények megalkotásánál vezettek. A legjobb törvényt is elronthat rossz gyakorlati alkalmazása s a szabályzatok lesznek a törvénynek az életbe való

v átvitele. Akkor, mikor a megyebizottság tagjai e szabályzatokkal foglalkoznak, gondolják meg mennyire megromlottak az utóbbi évekvolt a császári hadseregben. Tiszta, aulikus, kékvér, akit a császár zászlója alatt a forrodalmak vihará nak még a szele sem érintett. A szabadságharc alatt Olmützben állomásozott, míg a fiu meg itthon gazdálkodott, Tárkányon. Szépeu gazdálkodott egy egész honvédhuszár-ezredet equipirozott ki, a saját költségén. Az volt a bűne. Mikor a stráfkompániába besorozták, keserves levelet írt az apjának, hogy vigye akárhová, csak ebből az operett-regimentből szabadítsa ki. Inkább elmegy akár pocsolyakerülőnek is. Kolthay őrnagy erre a levélre felszaladt legelőször is Bécsbe, a Reichskriegsministeríumba. — Sok régi jó barátja volt ott. Azt a kis szívességet megteszik a kedveért bizonyosan. De a régi jó barátok hallani sem akartak róla. — Az nem lehet, kérlek. Abba nem avatkozhatunk. Fordulj a Platzkommandanshoz. Ebben csak ő segíthet valamit, hozzá tartozik. — Ki ott a Patzkommandans ? — Schrattenbach ezredes. Ismerte az ezredest nagyon jól. Valaha szolgált is vele együtt Olaszországban, a Radetzky keze alatt. Kolthay őrnagy megint vasútra ült s meg sem ált Magyarországig. En plein parade állított be Schrattenbach ezredeshez. — Kérlek, ezredes úr, a fiam érdekében . . . Az ezredes csupa nyájasság volt. — A fiad ? Az ördögbe is hát hogyne ! Nagyon szívesen, akármit, ami tőlem telik. Természetes ! Előléptetés ? AE őrnagy zavarodottan forgatta a csákóját s lesütötte a szemét, míg kinyögte. — A stráfkompániáhan van . . . Itt, a kommandód alatt . . . Schrattenbach ezredes egyszerre olyau hideg lett, mint a márvány. Fölállott s katonásan kiegyenesedett, majd meghajolt. — Sajnálom, őrnagy úr. Nem tehetek semmit sem. Az őrnagy elkeseredett. — Nekem nem lehet, ilyen csekélységet ? A ki harminc év óta szolgálok ? Aki Custozza után lettem őrnaggyá ? Aki . . . Az ezredes vállat vont. — Das ist alles sehr schön, lieber Herr Major, aber ihr Sohn ist doch ein Rebell. — Szép, szép, kedves őrnagy, de azért az ön fia mégis csak rebellis. A dolog ezzel el volt intéz,ve, végképpen, Mindössze annyit használt a Kolthay őrnagy közbenjárása, hogy a fiuknak megengedték, hogy künn lakhassanak a városban s csak a rendes szolgálati órákra járjanak be a kaszárnyába. Élt is az engedelemmel valamennyi. S azontúl vidám élet folyt a városban. Minden este össze gyűltek a stráfkompanisták, hol az egyik, hol a másik lakásán. Nóta, muzsikaszó, pohárcsengés verte fel a környéket s a dáridó néha eltartott hajnalig is. Ilyen összejövetel alkalmával történt aztán, hogy a fiuk mámoros fővel elhatározták, hogy szerenádot adnak Schrattenbach ecredesnek. Voltaképpen nem neki szánták. Az ezredes özvegy ember volt, közel járt a hatvanhoz s a cigánymuzsikát nem is szenvedhette. De volt egy szép leánya, a bájos kis Hermin. Szelíd, angyalarcu, kedves, okos leány, csupa szív, c_-upa jóság. Az egész tisztikar szerelmes volt belé. Nen is hívták máskép, csak a garnizon tündérének. Ez a szép Hermin észre sern vette a sóhajtozó lájtinántokat, ellenben a stráfkompanisták tudták róla, hogy majd meghal a szép, szomorú magyar nótákért, noha e miatt sokszor kemény szóváltása volt Schrattenbach ezredessel. A cigányokat Szerdahelyi Dénes igazította útba. A tiszti kaszinó emeletén. A szép Henmin ablaka alatt. Ott játszottak. A banda aztán elindult, úgy éjféltájban. Még az ajtóban Szilassy Feri aggodalmasan megállította a prímást. — Te. Aztán ne sokat muzsikáljatok. Nehogy baj legyen belőle. Egy szomorú, meg egy víg nóta, punktum. Aztán eljöttök szépen, csendesen. A primás megnyugtatta. — Értem, tekintetes uram. Ne tessék félni semmit. Csakhogy a szép Hermin ablaka alá nem tudtak eljutni a cigányok. Éppen a tiszti kaszinó kertje fölött volt az, a kertet pedig magas kőkerítés vette körül. Még ha a primás, a kontrás, a brácsás átmászhatott volna is, nem ér a cigánymuzsika semmit kisbőgő, meg cimbalom nélkül. Sokáig ott tanakodtak a oigányok az utcán, körül ókumlálták a a házat jobbról, balról s végre is csak az ezredes ablaka alatt állottak meg. Az ott volt előttük, az utcára nyílt. Ott aztáu eljátszották a két nótát, úgy, ahogy parancsolták : egy szomorút, meg egy vígat. Többet nem. Csakhogy a szomorú az volt: „Bécs várostól, nyugatról keletre hidegen fúj a szél. Bánatot hoz