Pápai Hirlap – V. évfolyam – 1908.

1908-11-21 / 47. szám

mellyel Döbrönte községben, pápai járásban, Veszprém megyében a fektetési térképnek későbbi bemutatása mellett négy kettős bányamértékből álló vájnateleknek „Ilka" védnév alatt Tapolcafő község nevére leendő adományozásáért folyamodott. Az adományozandó feltárás fekszik a döbröntei kápolna kupoláján levő kereszttől, mint I. sz. vezérponttól 400-ae körbeosztás mellett 147° 43' 20" irányban 1466-96 m. távolságban, a Döbrönte községtől délkeletre a Bittva patak mentén levő Standén vízimalom kőkéményének sarkától, mint II. sz. vezérponttól 99° 67' 65" irányban 371 43 m. távolságban. Erre nézve az ált. b. t. 54. §-ban rendelt bányajárás 1908 november hó 16-án délután 3 órára s a következő napokra, a helyszínére tü zetik ki, melyhez mindenki, ki magát érdekelve találja, az adománykérő pedig az ált. b. t. 48. és 50. §§-ra vonatkozólag, meghivatik. Összejöveteli hely a feltárás mellett álló bányairoda. Budapest, 1908 október 24-én. Dr. Szeöke Imre m. kir. bányabiztos, a m. kir. bányakapitány h. A zord téli idő ellenére hivatalos érdekeltekből és nem hivatalos érdeklődőkből nagyszámú társaság jött össze hétfőn délután 3 óra tájban a döbrentei kőszénbánya első tárnájának — az 27&a-tárnának — bejáratánál levő ideiglenes irodai helyiségbe. Ott voltak a bányakapitányság részéről dr. Szeőke Imre bányabiztos, a közigazgatási hatóság részéről: Bélák Lajos főszolgabiró, a bányásztatást végző Budapesvidéki kőszénbánya r. t. képviseletében dr. Bathó Henrik ügyvéd, Mátyás Aurél geologus, Varga Lajos mérnök, gróf Wallis Gyuláné szül. Somogyi Ilona grófnő képviseletében Saáry Lajos ügyvéd és Herbszt Ferenc kasznár, Tapolczafő község képviseletében Megyesi Károly biró és Neupor Miklós jegyző, Döbrente község részéről Eszlinger János biró, Pápakovácsi község képviseletében : Nagy József biró és Holczinger Antal s. jegyző. Számosan voltak az említett községekből, tovább Nagygannáról, Jákóról és más szomszédos községekből A hivatalos aktus maga igen rövid ideig tartott. A hasonló ügyekben gyakorlott bányabiztos kész jegyzőkönyvet hozott és olvasott fel. Precize megvolt határozva ebben az egész földterület, melyen a bányászás jogát kérték, (jelenleg Wallisz grófné birtokán folyik, de tovább majd átmegy tapolczafői birtokosok területére) műszakilag megállapítva a talált szén minősége: „fiatalabb harmadkori széntelep", jogilag körvonalozva az a viszony, mely a földterület tulajdonosa és a tárnaadományozási joggal biró község közt fenáll s megszabva azok a feltételek, melyek betartása mellett a bánya a bejárási naptól számított egy év multán üzembe helyezhető lesz. Kifogás nem volt ellene. A jegyzőkönyvet aláirták s ezzel a hivatalos .bányabejárás" befejezést is nyert. Annál érdekesebb volt azonban a nem hivatalos „bejárás", ami már aztán valódi bejárás is volt. Mátyás Aurél geologusnak kalauzolása mellett, ki a kutatásokat környékünkön végezte, a szenet megtalálta, s az első, ma még voltaképpen csak „kutató-tárnát" létesítette, bement a társaság a tárnába. Nem messze a községi úttól van a tárna bejárója. Két méter szélességben vezett itt az első kivágott folyosó a föld alá. Alig hagyta el az ember a napvilágot, a bányászlámpa gyenge világánál a folyosó oldalfalain már szenet pillant meg. Ez a szén barna. Ebből láttunk s ebből tüzeltek is Pápán. Alig halad azonban az ember 20—30 métert befelé, mindkét oldalt már koromfekete, szurok jellegű-szenet lát eleinte 80 cm.-es, majd folyton emelkedőleg 1 m. 20 cm.-es rétegben. Valóban gazdag bányászatra van itt kilátás, gazdagabbra, mint kezdetben bárki is remélte. Az első folyosó 100 méter hosszúságban megy a föld alá. Belőle még három 30—50 méter hosszú folyosó ágazik ki. Az északi irányban nyúló jóval mélyebben van a föld alatt, mint a többi három. Itt már 22 méter magasságban volt fejünk felett a föld felszíne. E folyosó végén munkában levő bányászokat is láttunk. Félig fekvő helyzetben fejtették ki a hő-árasztó szenet s törtek utat maguknak előre a föld belsejébe. Akárhányszor találkoznak keményebb réteggel is, ahol persze csáklya helyett a dinamitot veszik igénybe. Ma még csak mintegy 20 bányász van munkában, mert hisz tulajdonképpen csak az előkészítő „tárás"-ok folynak a rendszeres bányászathoz. Hogy ez megkezdődjék, annak azonban nem lesz semmi akadálya sem. A szénréteg az összesen 230 méter hosszú folyosók mentén csupán egyszer tünt el a kutató geologus szeme elől. Két napi kísérletezés után fúrója ismét megtalálta a helyes nyomot, mely aztán vezette a máig elért és pompás perspektívát nyújtó eredményhez. Az egyik folyosó meglehetős lucskos volt, s amint a sárban bandukolunk, egy mély gödör tárul szemünk elé, melyből éppen a vizet szivattyúzták. Ilyen akadállyal persze sokszor kell majd megküzdeni a bányászoknak, amig a „fekete gyémánf-hoz hozzájutnak. S ez a mi fekete gyémántunk éppen nem megvetendő portéka. Laikus ember Ítélete szerint is többet érő, mini az ajkai szén. * Több mint egy félórát töltöttünk a föld alatt. Mikor kijöttünk s kalauzunknak köszönetet mondtunk, így szólt egyik utitársunk: — Ez hiszen szép volt. De csak akkor ér valamit, ha Pápáról vasút vezet majd ide. — Az pedig nem lesz előbb — szólt a geologus — mint, mikor 50 vaggon szenet tudunk naponta kifejteni. — Hány munkás képes erre ? kérdezte valaki. — Hatszáz, volt a válasz. Adja Isten, hogy a döbrentei bánya mielőbb csakugyan hatszáz munkást foglalkoztathasson s hogy innen Pápáról vasút vihessen (nem kell neki több, mint óra) a Bakonyba, amelynek mélyén rejlő kincset most tárta fel az emberi tudás és szorgalom. Áldás származnék ebből a ma még szegény, a megélhetésért igazán küzdő bakonyi népre s áldás a vidék empóriumára, Pápa városára! A boritaladó eltörlése. Valóságos képtelenség az, hogy oly országban, melynek sok ezer polgára él a bortelmelésből és egyedül csak abból, az állam kicsinyed fiskális érdekekből egyenesen elnyomja a borfogyasztást, nem is szólva arról, hogy a bor megdrágításával az áilam rákényszeríti különösen a munkásosztályhoz tartozókat az egészségre sokkal hátrányosabb pálinka-fogyasztásra. Franciaország, hogy a borfogyasztásnak nagyobb lendületet adjon, már 1900-ban eltörölte a boradót és 173 millió frank évi bevételről való lemondással sietett a borképzettség tehát nem hiányzik sem a berlini közönségből, sem a pestiből, amellyel, hogy nenv történhetett volna meg hasonló blamázs (mert blarnázs volt az kérem szépen), nem állanék jót. Hiszen minálunk tesznek úgy, hogy mikor vendégek vannak, Chopintől meg Wagnertől játszauak valami jót és elmondják, hogy mást nem is tudnak élvezni, ha azonban kimennek a Kolegerszkyhez, avagy bent maradnak az Erzsébet-téren a kioszkban, igazában csak a „Cimpilimpit" meg a „Szerén, a kétmázsás zsúr-szirén u-t tudják élvezni, annak dacára, hogy fennhangon azt vallják : Ez a Bachó mester gyönyörűen dirigálta az Ernánit, — vagy : Wagner nem is tehetett volna jobbat életében, mint mikor a Lohengrin bevezetésében a hegedűnek a f lageolet hangjait juttatta vezérszerepre. Természetesen nem is merne senki arra gondolni, hogy, mikor a megbeszélés szerint találkozik a becses társaság a hangversenyteremben, és elhelyezkedvén azt mondja at egyik a másiknak : Nézd Dórikám, most jön a Beethowen „ Adelaidája", hogy ilyenkor Dóri felálljon és az ajtó felé nézve azt kérdezze : „ Hun te ?

u Arra meg még kevésbbé, hogy a körülülők, ezt a suttogva mondott figyelmeztetést hallva, Dórival egyidejűleg tekintenek az ajtó felé. Pedig ez megtörtént már ebben az országban és akármilyen rossznyelvű fehérnépnek mond is Szerkesztő Ur, elmondtam, mert éu pártolom Carusót és menteni akarom, hogy nem intrikus, hanem igen is bölcs ember, ami elkényeztetett tenoriatánál ritkaság. Bátorság és egy kis önmegtagadás kell ahhoz, hogy valaki így szólhasson önmagához : — Pietro, Pietro, te iszen énekelsz, bolondulnak is érted, utánad, de hát értenek-e igazán, a művészetedet becsülik-e benned, vagy c-jak érdekes ember ragy a szemükben, mivel egyszer a tenger másik partján odaálltál a bő pelerinedben a majomketrec elé és vártál, még magad se tudtad: kire? Ha Pietro mint tenorista gondolta volna végig a tapshiányt, búsulásnak eresztette volna a fejét. De Pietro már magasabbra jutott bölcsesség dolgában és nem búsul, mert tudja mennyire kell a közönség műértését becsülni. Már nagyon hidegen bánik a közönségével, amelyet úgy használ fel, mint a citromot, belecsavarja az esti szereplésébe és elhajítja, miután pénz- és tapslevet eresztett. Hogy ilyennek képzelem Carusót, az nálam, Igen Tisztelt Szerkesztő Ur, egy csalódáson alapszik ; de hát csalódásokból okosodik a lány. Én ugyanis, mikor az ötödik felsőbe jártam Pesten, a Veress Pálné utcában, emlékszem, hányszor mentem haza egy órával későbben az iskolából, csak azért, hogy az isteni Császár Imrét láthassam a Kossuth Lajos utcán, ahol éppen olyan kifogástalan gavallérlépésekkel halad, mint mikor Tarján Gida szerepében bejön a színpadra. Megpróbáltam én mindent, arait egy jól nevelt lány megtehet, hogy a figyelmét magamra vonjam, de rám sem nézett. Ez egy keserűség volt. A másik az volt, hogy Ráthouyiuak, az isteni Danilónak egy bolond órában levelet irta n, finom halaványkék, Átkinson-parfűmös levelet, h'.gy hadd legyek nála szobalány. Hiába ígértem .neg, hogy úgy gondját viselem, mint senki más, válaszra sem méltatott. Ellenben megtudtam egy szerkesztői üzenetből, hogy a híres színészek egész télen beérik azokkal a levelekkel, amikben kis láuyok szobaleányi szolgálataikat ajánlják fel ; a statisztiká ból pedig, hogy éppen a színészek nem panaszkodnak soha a szénhiány miatt. De ettől fogva ki is nyilt a szemem. Magasba szálltam és rájöttem, hogy rai közönség, különösen mi, női közönség legkevésbbé tudjuk felismerni a művészetben a művészetet, hanem mindig az embert látjuk, aki nekünk érdekes, mert művészettel áll valamiféle kapcsolatban. Ha mi, közönség, a művészetből konzekvenciákat vonnánk le, akkor már régen megváltoztunk volna mint emberek, vagy hogy drasztikusau fejezzem ki: fogott volna rajtuuk valamit. De így, Aiechilostól Ibsenig csak annyira jutottunk, hogy azt tudjuk mondani: jaj de szép; ah! de gyönyörű. A legjobb még, amit tehetünk az, hogy külsőleg utánozzuk őkeD. A férfiak blazirtak, mint Wilde Oszkár, Maokenzie-pipát szorítanak a foguk közé, mint az a Dorián Gray-arcu második hegedűs a Nemzeti-Színháznál, a nők pedig olyan szőkére festik a hajukat, amilyen Márkus Emiliáé, és olyan szatyor-nagyságú neszeszért hordanak, amilyent Jászai Marinál láttak. Azt is szivesen megtennék, amit Petrás Sárinál láttak, hogy t. i. versenyistállót tartsanak, mert ez a legnagyobb sikk. Különben nem is csodálom ám, ha mi, közönség, csak a legfelszinesebb dolgokat látjuk meg a művészetben. Mondta az unokafivérem, aki egy keserű tanárjelölt, hogy előbb Lombrosót meg Mőbiust kellene olvasni, és csak úgy érthetnénk mag a művészeket, meg a művészetet igazán. De nem mindenki ér rá előkészülni a művészi élvezésre. A közönség csak este közönség, nappal irodában van, vagy coupont vág, vagy a szabónőnél próbál, éi este örül, ha a cukrászdában maglesheti, hogy az Ardó milyen süteményt szeret, hogy aztán ő is olyanná alakítsa az ízlését, mert ez is legnagyobb sikk ós büszke lehet egy nő, ha éppen olyan ízlése van, mint egy szép színésznőnek. Ugy veszem azonban észre, hogy igen eltértem a szóban forgó művészettől, az éuekléjtől. Est igen